Génhiba. Ezzel magyarázza Tarr Péter, miért keresi olyan megszállottan a múlt emlékeit, miközben érződik hangjából, hogy az önirónia éppen olyan távol áll tőle, mint az a gondolat, hogy egyszer eljön a nap, amikor nem hoz haza több háborús relikviát. De a múlt már csak olyan, hogy nehezen ereszti a rabul ejtett lelket, és azt is be kell látni, sokkal könnyebb megérteni azt, mi miért történt anno, ha a múlt kézzel fogható.

Minden azzal kezdődött, hogy Péter vágyott egy motorra. Életkorából adódóan ez lehetett volna akár Riga, Verhovina, Jawa, Simson vagy MZ is, ő azonban idősebb járgányra vágyott. Kamaszként még ő is a régészek feltárásait járva gyűjtögetett avarkori leleteket, gimnazistaként pedig az édesapjától kapott egy muzeális értékű, elöl töltős, csappantyús pisztolyt, a főiskolán azonban korszakot váltott, és fejébe vette, hogy addig nem nyugszik, amíg nem talál magának egy második világháborús, a német hadseregben rendszeresített BMW R75-ös motort. Tudják, ez az az oldalkocsis paripa, amely minden magára adó világháborús filmben feltűnik. Venni, persze, lehet, igen jó pénzért, már ha akad olyan gyűjtő, aki képes volna megválni tőle – csak a motor pakktáskája több százezer forint –, olyan ember meg nem nagyon akad, aki ne tudná, mekkora érték van a birtokában, ha garázsában áll egy R75-ös.

Péter kutatási módszertana hasonlatos a népdalgyűjtőkéhez. Csak míg a zenetörténészek jó eséllyel minden házban rábukkannak egy addig soha nem hallott betyárnótára, verbunkosra vagy búsulóra, nem áll minden fészerben R75-ös. Sőt még csak világháborús relikvia sem. Az első tárgy, amit Péter végül begyűjtött, éppen ezért nem is gurult, de legalább hengeres volt. Egy gépágyúhüvely lett mai múzeumának legelső darabja, 1990 óta pedig több mint ezer darabosra nőtt gyűjteménye. Megtalálható abban minden olyan tárgy, amit emberkéz alkotott azért, hogy segítségével embereket öljenek. Lőszerek, lövegek, fegyverek és rohamsisakok; személyes tárgyak, amiktől még kegyetlenebbnek tűnik a gyilkolás: fényképeken mosolygó fiúk és apák, sokukról soha többé nem készült több felvétel. Katonakönyvek, menetlevelek, kitüntetések, melyekről a legtöbben azt gondolták, az ő vitrinjükben pihen majd a háború után. Repülőgépek darabjai, véres zubbonyok, szétmálló bakancsok, melyek bizonyítják, hogy a XX. századnak is voltak olyan évei, amikor nem volt haszna a békés szónak, és jócskán akadtak olyanok, akik úgy gondolták, a háború csupán eszköz vitás kérdéseik rendezésére.

Ám amilyen kegyetlenül bánt ember az emberrel, úgy bánt el az idő is a tárgyakkal. Akad itt rohamsisak, amelyikről évtizedekkel a második világháború után azt sem tudták, mire használták – a ház kutyája viszont mindennap farkát csóválva zabálta ki belőle húsadagját. A sarokban áll, szemben az ajtóval, egy 1945-ben kényszerleszállást végző B–24 Liberator (amerikai hadászati nehézbombázó) hajtóműve.

A gép törzsét anno szó szerint baltával vágták szét a földeken dolgozó munkások, mondván, a fémdarabok jók lesznek majd valamire; a hajtóművekről pedig azt gondolták, 14 hengeréből összeraknak 14, házilag készített kétkerekű motort. Az egyik hajtóműből végül tyúkudvari mászóka lett, hengerestül. Péter szerencséjére – és szerencsétlenségére, mivel hetekbe tellett, mire úgy meg tudta tisztítani a rá rakódott ürüléktől, hogy abból kiállítási darab lehessen.

Számos tárgy pedig, amit innen-onnan elhozott, elkért, ritkább esetben megvásárolt Péter, már gazdát is cserélt az elmúlt 26 év alatt. Ennek magyarázata egyszerű: az igazi gyűjtő egyszerre keresi magát a tárgyat, ám ezen belül is azt, amelyiknek nem csupán történeti, de esztétikai értéke is nagy, még nagyobb, legnagyobb. Így kerül más gyűjtőkhöz a kissé kopottabb, sérültebb darab, s érkezik helyette épebb vagy egyedibb. Már az is csoda, hogy egyáltalán elfér Péter garázsában ennyi tárgy. Vannak itt olyan darabok a múltból, amelyeket még a fővárosi történeti múzeumban sem nagyon látni. Személyes hagyatékokból előbukkanó gyöngyszemek, amelyek hűen mutatják
az idő olykor homályba tűnő szeletét és részleteit.

Ilyen szelet például Árkossy Károly Miért lettem nemzetiszocialista? című füzete is, melyet 1938-ban 30 fillérért árusítottak, s amelyből árnyaltabb képet kaphat a történelem mozgatórugóira egyáltalán kíváncsi utókor, s hogy az ember miért vetkőzte ki olyan büszkén magából az embert. De kuriózumnak számít az „orvosság” is, amit a katonáknak kellett a nemi szervükbe fecskendezni közösülés előtt, ha nem akartak elkapni bármiféle betegséget. És a zamárdi garázsban pihen az a foszladozó, a talpán Leningrád feliratot viselő bakancs is, amelyet egykor valaki azzal a reménnyel hordott, hogy nem csak a frontra, de idővel haza is viszi. A katona emlékét már elemésztette a múlt, a szovjet ipar erőssége, a bakancs viszont kiállta az idők próbáját. És akadnak olyan tárgyak is, melyek idővel változtatják értéküket – különösen gyűjtők számára. Ilyen például a Szent László Hadosztály jelvénye. Sokáig csak néhány darab maradt az utókorra, ezért borsos áron cseréltek gazdát, aztán egy feltárt háborús bunkerből előkerült vagy száz darab, és a jelvény piaci ára azonnal hatvan százalékot zuhant. De a múlt éppen olyan érték, amely a tőzsdék világához hasonlatosan beárazható. Idővel visszakúszott a jelvények ára az eredeti árfolyamra. És akadnak darabszámra szép számmal fellelhető tárgyak is, ilyen mondjuk a szovjetek elleni téli hadjáratban (1941–1942) részt vett német katonák kitüntetése (Winterschlacht Im Osten), amelyet több százezren megkaptak – s amelyet végül is nem véletlenül gúnyoltak már a németek is „Fagyott Hús Érdemrendnek”.

Péter múzeuma éppen az ilyen tárgyi emlékektől hozza érthető közelségbe a háborúk világát. Elemzésre, elmélkedésre késztet. Minden kiállított fegyver és lőszer hatástalanított, életre nem veszélyes, így az igazgató úr rendhagyó történelemórákat is vállal, elvégre mégiscsak történelemtanár – a magyarra igazgatói teendői miatt most nincs ideje –, és diákjaival, a mintegy 15 fős Őrszem szakkörrel iskolaidőben minden pénteken délután terepszemlét tart az egykori Egyházas-Zamárd területén. Ha pedig rábukkannának a múlt egy-egy darabjára, a tárgyi leleteket átadják a kaposvári múzeumnak. Nekik pedig marad az élmény, a velünk élő történelem élménye, melynek segítségével könnyebben érthetőbbé válnak a jelen dolgai is. Péter máig nem bukkant egy valahol szabadon álló, elfeledett BMW R75-ös nyomára. De ha nem indult volna útnak, most nem is lenne múzeuma.

Azt mondja, fogalma sincs arról, gyűjteményére használhatja-e azt a szót, hogy múzeum, de eddig bárki járt is nála, senki még csak szóvá sem tette ezt. És különben is, ha a múzeum a görög Mouseion szóból származik, amely nem csupán a múzsák szent helyét jelöli, hanem az emlékezését is, akkor ennél töményebben talán nem is lehet szembesülni azzal, mit is jelent Péter gyűjteményének meghatározása: a világháborúk múzeuma.


A magyarországi szabályozás szerint régészeti leletnek tekintendő az 1711 előtt a földbe, a föld felszínére, vízbe vagy barlangba került tárgyi emlék. Az ennél fiatalabb korú emlékek szabályozottan, engedélyhez kötötten kutathatók.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!