Tíz évvel halnak korában, mint más kollégáik – állítja egy amerikai kutatás az aneszteziológusokról. És azt a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság sem vitatja, hogy az „altatóorvosok” – más doktorokhoz viszonyítva – vezetnek a krónikus fáradtságban, kiégésben, depresszióban és öngyilkossági kísérletekben. Mert ugyan a nyilvánosságban a sebész az első számú „műtősztár” – de valójában az aneszteziológus az. Ugyanis bármi történik, a sebész hátralép, és az altatóorvos (aki egyben intenzív terápiás szakember) veszi át az irányítást. Ráadásul amíg a sebészek két-három beavatkozás után váltják egymást, az aneszteziológus egymaga robotolja végig az egész műszakot, ám ennek ellenére hálára, pontosabban: hálapénzre nem nagyon számíthat, szerepe a betegek többsége előtt rejtve marad.

Most viszont minden figyelem az altatóorvosokra irányul – ugyanis a budapesti Szent Imre Kórházban egyszerre állt fel egy egész csapatnyi. „Ki is tört” azonnal a médiafigyelem, egyes orgánumok már a budapesti ellátás beszakadását vizionálták. Nem is alaptalanul: az altatóorvosok ugyanis tényleg nélkülözhetetlenek műtétnél, fájdalomcsillapításnál, intenzív osztályos ellátásnál – azaz, ha valahonnan elszivárognak, ott megáll az élet, és ez most kivételesen szó szerint értendő. Ez az elsődleges oka, hogy hiányszakmáról van szó: Európa és az angolszász területek bármennyi altatóorvost a „keblükre ölelnek” – méghozzá hazai mércével mérve brutális összegekért. Amerikában például évi 240-250 ezer dollárért (mintegy 72-75 millió forint) altatnak a szakemberek. Következésképpen itthon sem a közszolgálati bértábla vonatkozik rájuk – aki tud, vállalkozói szerződéseket köt munkáltató kórházával. Ennek következménye, hogy például a Szent Imre Kórházban átlagosan bruttó 980 ezer forintot kasszíroz egy aneszteziológus. Ezek a jövedelmek azonban így csak „tűzoltásra” elegendőek: ezt jelzi, hogy az utóbbi 10 évben 573 altatóorvos ment külföldre, illetve az évente végző mintegy 110 doktornak több mint a fele külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági igazolványt igényelt.

És tény: ha valahonnan egyszerre távoznak az aneszteziológusok, akkor az az intézmény berogyhat, vélhetően ezért repült rá a sajtó a Szent Imre Kórház esetére. Igaz, végül kiderült, hogy az intézményben nincs vészhelyzet – lásd interjúnkat a kórház orvos igazgatójával –, de az eset azért pörgött így fel, mert a magyar egészségügy számos bajára is rámutat.

Tegyük fel – szigorúan csak elvben –, hogy Budapest egyik nagy kórháza kiesik, és nem képes műtéteket végezni (vagy csak jóval kevesebbet). Ez azonnali láncreakciót indítana be, hiszen a betegeket szétdobnák a többi nagy kórház között. E lépés egyik következményeként meghosszabbodnának a várólisták, másrészt pedig nőne a gyógyítókra nehezedő teher – ami mindenképpen felgyorsítaná az elvándorlást. Azaz annyira feszített – pénz és szakember hiányában – a rendszer, hogy egy kórház kidőlése után akár az egész fővárosi intézményháló szakadhatna.

„Ha úgy tetszik, kifakadt a kelés az egészségügy arcán”, magyarázza Kovácsy Zsombor, miért kavarognak ilyen indulatok a Szent Imre körül. Az egészségügyi szakjogász szerint a politika immár nem bagatellizálhatja a problémákat – példának okáért az égető emberhiányt. Eddig ugyanis áthelyezésekkel, pluszműszakokkal, intézmények közötti átdolgozással kezelni, vagy inkább: rejteni lehetett a működési zavarokat, ám mára minden „humántartalék” elfogyott. Egyszerűen nincs több puffer a rendszerben. Ez persze nem magyar jelenség, Romániából, Lengyelországból ugyanúgy özönlenek nyugatra a doktorok és ápolók – hiszen egyes szakágakban hatszor-tízszer több pénzzel ismerik el a tevékenységüket. Az persze nem vitás, hogy az ország teljesítőképessége mellett képtelenség négyszeresére-ötszörösére duzzasztani az egészségügyi béreket, de Kovácsy szerint másfélszeresére-kétszeresére muszáj felkerekíteni a fizetéseket, különben komoly ellátási hiány lép fel. (És az is igaz, hogy az „emelés” nem kerül feltétlenül pénzbe: szolgálati lakással és egyéb szociális juttatással érdemben lehetne javítani a doktorok életminőségét.)

Ráadásul már nemcsak a „külfölddel” kell szembenéznie az állami egészségügynek, hanem a hazai magánszektor terjeszkedésével is. Mivel a pénz- és az emberhiány miatt egyre csapnivalóbb az „alanyi jogon” járó ellátás, tömegek áramlanak a „privát dokikhoz” – és már nemcsak a tehetősek veszik igénybe a magánszolgáltatást, az alsó-középosztály is hajlandó áldozni. Nem csoda, hogy így az éves egészségügyi költések mintegy 38 százalékát zsebből fizetik az emberek. Egy másik fontos szempont, hogy itthon egyre kisebb a konkurencia – pont az elvándorlás miatt.

Azaz felértékelődtek a hazai magánpraxisok – nem véletlen, hogy egyszerre három „magánkórházprojekt” is fut a fővárosban. Márpedig egy orvos (a versenytársak nélküli piacon) például heti két rendeléssel milliós jövedelemre tehet szert, azaz egy fővárosi, megyei nagyvárosi közegben majdnem annyit kaszálhat, mintha Angliába ment volna. Egy harmadik jelentős érv a magánkórházak mellett, a törvény immár tiltja, hogy egy állami intézményben bárki privát ellátást vehessen igénybe. Azaz egy beteg immár nem dönthet úgy, hogy az OEP által finanszírozott csípőprotézis helyett egy minőségibb darabot választ – és persze kiegyenlíti a különbséget. Most a teljes árat kell kicsengetni, ha valaki jobbat akar. És így már arra sincs lehetőség, hogy egy orvos bérbe vegye a kórházi eszközöket magánrendelése idejére.

Pedig az állami kórházon belüli magángyógyítással két legyet lehetne ütni egy csapásra. Egyrészt így az intézmény olyan pluszbevételtől esik el, amit egyébként béremelésre fordíthatna. Másrészt kihasználatlan kapacitásokat lehetne „befogni”. Ugyanis az utóbbi időben – főként uniós forrásból – számos kórház felújította épületeit, műtőparkját, eszközeit. Csakhogy az orvosok elmondása szerint sok-sok ellátóhely áll kihasználatlanul még Budapest nagy kórházaiban is, egész egyszerűen azért, mert nincs ember, aki a gépeket működtetni tudná. Illetve az is igaz, hogy gyakran a műszer beszerezhető uniós pénzből, de a kiegészítőkre és a karbantartásra már nem futja az eladósodott intézmények saját büdzséjéből. Azaz gyakorta nem az eszközhiány miatt kanyarognak olyan hosszan a várólisták.

Ahhoz, hogy a helyzet változzon, Kovácsy szerint három dologra van szükség. Az első, hogy a kormányzat szembenézzen a helyzettel, miszerint egy mutyista, szegénységi egészségügyi rendszer működik – de még ez is fenntarthatatlan. Az egészségügyi szakjogász szerint még az is becsületesebb lenne, ha a kormányzat szűkebbre venné az ellátási kört, és/vagy visszahozná a vizitdíjat. (Kovácsy vélekedése egyébként egybecseng a társadaloméval: a Publicus Intézet felmérése szerint az emberek kétharmada már nem bánná, ha kórházi napidíjat, illetve vizitdíjat kellene fizetnie, ha egy kicsit jobb lenne tőle az ellátás.)

A második alapvetés, hogy a peremfeltételeket biztosítani kell, mindenáron. Például ha havi kétmillió forint egy altatóorvos, akkor annyi – az aneszteziológusok munkája nélkül ugyanis tényleg megbénul a kórház. Szintén hasonló elbánásban kell részesíteni a patológusokat, akik nemcsak boncolnak, de diagnosztizálnak is, például ők határozzák meg a rákbetegek kezelésének mikéntjét. Hálapénzben ők sem részesülnek, pedig tízszer annyi leletet kell végignézniük a hazai kórházakban, mint amennyit az Angliában működő minőségbiztosítási rendszer megenged. Ha ők felállnak, akkor is megbénul az egész intézmény. És nincs ez másképp a nővérek esetében sem. Az ő hiányuk talán az orvosokénál is égetőbb – mert olyan mindig akad, aki a szikét kezeli, de mit ér a sikeres operáció, ha utána éjszaka meghal a páciens, mert nincs senki, aki ellenőrizné a folyadékszintjét? Ráadásul a nővéreket nem csak a külföld szipkázza el: még a hazai hipermarketek is többet fizetnek az árufeltöltésért, mint egyes kórházak a szakellátásért.

Azaz nincs mese, béremelés nélkül nem megy.

A harmadik alapvetés pedig úgy hangzik, hogy már ma neki kell állni az egészségügy átalakításának, ha az a cél, hogy nyolc-tíz év múlva is működjön a rendszer. Szakítani kell a kórházközpontúsággal, együtt kell működni a háziorvosokkal, illetve fel kell készülni az elektronikus adatgyűjtésre és diagnosztizálásra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!