Ki az egér, ki a macska? - Spiró Györggyel beszélgettünk Diavolina című regényéről

– Nemegyszer kikérik a véleményét politikai-közéleti kérdésekben, mind a televízióban, mind az írott sajtóban. Nem tart attól, hogy önre testálják a megmondó ember szerepét?

– Tulajdonképpen nagyon kevés ilyen beszélgetésen veszek részt, csak nyilván elég karakteresen és szélsőségesen fogalmazok, és emiatt beül a fülekbe, amit mondok. Aktuálpolitikáról viszont soha életemben nem nyilatkoztam, sem a Kádár-rendszerben, sem azóta. Ehelyett megpróbálok társadalmi folyamatokat, ha nem is elemezni, mert egy-egy interjúban arra nincs mód, inkább felvillantani. Soha nem volt társadalommegváltó ideám, így nem volt, amit hirdessek. Megmondó embernek pedig teljesen alkalmatlan vagyok. Soha nem adtam tanácsot politikusoknak, soha nem mondtam, szerintem merre kéne haladni. Ennek egyik oka, hogy nem ez a műfajom, analizálni szoktam, mint író emberekkel, egyénekkel foglalkozom, azokat próbálom ábrázolni.

– Akkor aktuálpolitikával kapcsolatos kérdésekre sem válaszol?

– Ezeket az interjúkban el szoktam hárítani, de nem gyávaságból, hiszen a véleményemet keményen megírom más műfajokban, esszékben, drámákban. De valóban nem tudok válaszolni az aktuálpolitikai kérdésekre, mert nincs információm arról, mi történik a felső körökben, a gazdasági életben, a politikában. El vagyok zárva az információktól, a társadalom kilencven-kilencvenöt százalékához hasonlóan.

– Tamás Gáspár Miklós mégis kikelt ön ellen egy közelmúltbeli hvg.hu-s interjúja miatt. Kifogásolta többek közt az ön azon állítását, miszerint a magyar rendszerváltás nagyhatalmi paktum eredménye lenne. Nem élt a válaszadás lehetőségével. Miért nem?

– Minek? Inkább a regényemen dolgoztam, és örülök, hogy meg tudtam írni.

– Rendben, térjünk is rá a Diavolinára, amelynek Makszim Gorkij a központi alakja. Amikor egyetemista volt, milyen megítélés alá esett a szovjet író?

– A ’60-as évek közepén nem örvendett nagy közkedveltségnek. Szocreál íróként tartották számon, persze, de például mindenki tudta, mennyire gyönge Az anya című irányregénye. Ezzel maga Gorkij is tisztában volt. Lenin viszont nagyon is hasznosnak ítélte, bár ő sem gondolta jónak. A regényből készült filmet felső tagozatban kötelező volt megnézni, nem volt könnyű fegyelmezni minket a vetítés alatt. Az orosz szakon, ahová jártam, volt egy-két nagyszerű ember, köztük Páll Erna nyelvész, aki fölhívta a figyelmünket arra, hogy Gorkij kiadatlan művei között vannak egészen szenzációsak is. Ha kijutottunk Nyugatra, minden pénzünket az ott kiadott orosz irodalomra költöttük, nemegyszer el is kobozták a határon, így Gorkij betiltott műveit is. A ’90-es években, a rendszerváltozás után magyarul is megjelent Az időszerűtlen gondolatok című, ma is elképesztő cikksorozata. 1917–18-ban, rögtön a lenini puccs után írta, nála kegyetlenebbül a szovjet rendszert, már a születése pillanatában, senki sem ábrázolta. Rögtön pontosan látta, mi a baj a szovjet rendszerrel, nem csoda, hogy évtizedekre betiltották.

– Mi a helyzet ma, mikor se mozi, se fasor, se utca nem viseli már itthon a nevét?

– Egy írót a remekművei minősítenek, a többi elsüllyed a feledés jótékony homályában, a rossz műveket nem kell többé elolvasni… Gorkijnak jó néhány műve megmaradt. Az Éjjeli menedékhelyet ma is játsszák szerte a világon, akkora sikere volt, mint orosz írónak sem előtte, sem utána, se Tolsztojnak, se Dosztojevszkijnek. Nálunk is játsszák a Nyaralókat, A nap fiait. Népszerű szerző maradt.

– És ön miért vette elő ismét Gorkijt?

– Amilyen világban nekünk most élnünk kell Kelet-Európában, Európában, a világban, az 200 éve a felvilágosodással, a francia forradalommal alakult ki. Ennek a kornak még nincsen vége. Ebbe a korszakba tartozik bele a bolsevik forradalom és a Szovjetunió története. Amikor szétesett a Szovjetunió, nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták: „Na, akkor ezt letudtuk!” Ez ugyanaz a világ, ugyanazokkal az erőkkel. A 20. század diktatúrái – Dél-Amerikától Ázsiáig – az 1917-es forradalom variációi a mai napig. Nem árt az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási kísérletet tanulmányozni. Azt gondolom, hogy a Szovjetunió, a kommunista mozgalom, a bolsevizmus alapvetően fontos történetéhez a történészek és az írók még évszázadokig újra meg újra vissza fognak térni. A regény ebből egy kis szelettel, Gorkij Sztálinnal folytatott párharcáról szól.

– Van elképzelése arról, hova fut ki a „forradalmak kora”?

– Semmiféle vízióm sincs, nem látok a jövőbe. Amit tehetek, hogy megpróbálom valamennyire megismerni a múltat. Azokat a mozzanatokat szoktam ábrázolni, amelyekről már megbízható forrásanyag áll rendelkezésre. A Szovjetunió szétesése azzal is járt, hogy a KGB-s meg egyéb archívumok megnyíltak egy időre. Azóta persze megint bezárultak, mégis publikáltak számos érdekes dolgot, amelyek azzal kecsegtettek, hogy nem tévedve nagyokat, képes lehetek egy korszakot valamilyen szempontból ábrázolni.

– Ilyen forrásokból tudja például, hogy Gorkij két tojást evett a reggeli kávéja mellé és műfogsort hordott?

– A nagyszerű orosz kutatók rendkívül aprólékosan és alaposan kutakodtak, nekem ez több évtizedbe beletelt volna.

– A regény mesélőjére, a cselédből lett orvosra, Olimpiada Csertkovára, azaz Diavolinára („Boszi”) is így akadt rá?

– Lábjegyzetekben találtam rá, sokat emlegetik Gorkij környezetének tagjai a leveleikben. Gorkij puritánul élt, de egész életében mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy több tucat embert eltartson.

– Miért lett ő az, aki Gorkij halála után 16 évvel, a II. világháborút követően elbeszéli szerelmének történetét?

– Mert a közelében élt, és a fennmaradt források szerint nagyon intelligens ember volt. A regény három változatában mást próbáltam mesélőként alkalmazni, egyszer a mindentudó író mesélt, de egyik módszer sem működött.

– Diavolina azonban elfogult, különösen az író egyéb szeretői megítélésében… megbízhatatlan.

– Szerelmes nő, tehát elfogult.

– Vitathatatlan. Ő mondja azt is Gorkijról: „Úgy tudott hazudni, hogy igazat mondott…” Ez a kijelentés a terrorral élő diktatúra kényszerű értelmiségi szerepét is leírja?

– Nem feltétlenül. Ismerünk olyan szovjet írókat, akik mindig csak igazat mondtak, aztán vagy kivégezték őket ezért, vagy megúszták. Gorkij különös ember volt, aki nemcsak hamisan kezdte pályáját, de az egész életét is végighamiskodta. Ez tette alkalmassá, hogy egy regény hőse legyen. Vonzott a macska-egér harca Leninnel és Sztálinnal, időnként utólag sem dönthető el, ki az egér, ki a macska. Sok eltérő értelmiségi szerep van, függ a helyzettől, az egyéniségtől, a foglalkozástól… Egy műszaki értelmiséginek vagy egy biológusnak nem pontosan így kell színlelnie.

– Mit gondol, nyomasztó mivolta ellenére élvezte ezt a játékot az író?

– Volt már olyan főhősöm, aki élvezte: Bogusławski (Az Ikszek című regény legendás, lengyel, színházi alakja – a szerk.). Neki élete a színház, Gorkij viszont hihetetlen energiával szerkesztette- javította mások műveit, fölfedezett tehetséges írókat, ez az odaadás Bogusławskitól nem volt várható.

– Ugyanakkor a körülötte levők jelentéseket írtak róla.

– Valóban, egész életében úgy írta a leveleit, hogy tudta, azokat egy vagy több cenzor biztosan elolvassa…

– A magánélet mindig ennyire kiszolgáltatott a politikának, ahogy a regényben ábrázolja?

– Korántsem így van, az irodalomban ugyanis a szélsőségeket szeretjük ábrázolni. Ami középszerű, az általában unalmas. Persze akadnak kivételek. Móricz Zsigmondnak több műve is arról szól, hogy valaki meg akarja csalni a feleségét, de nem sikerül; ezekben a regényekben semmi sem történik, mégis csodálatosak.

– A tüdőbeteg Gorkij halálát sokan mérgezésnek tudták be, de ahogy sorolják is a szereplők, rengeteg embert végeztek ki. Egy diktatúrában mi a túlélés titka?

– Nincs titka, mert szinte teljesen véletlen, kit pécéznek ki, kit végeznek ki azonnal, és ki marad életben. Diavolina, a mesélő maga sem tudja, miért nem gyilkolták meg, talán nem tartották elég fontosnak, pedig orvosként a fronttal együtt ment Németországba, őt is elvihették volna Szibériába, ahogy azokat a szovjet katonákat, akik megjárták a Nyugatot. Szolzsenyicin úgy tapasztalta, hogy a lágerekben nagyobb eséllyel éltek túl a nagyon vallásos emberek. Ezt felmérésekkel is alátámasztották később: az elvakult vallásosság megvédi a szervezetet. Persze a golyó ellen az sem véd.

– A művészek inkább belehalnak a megpróbáltatásokba?

– Váltig állítom, hogy az élet fontosabb, mint művészetet csinálni. Lehetőleg ne haljunk bele a műfajunkba, ne keverjük össze az életet a művészettel, mert az nem egészséges. A magyar lírikusok, láthatjuk, sokan belehaltak. A prózaírók kevésbé. Valószínűleg ezért vagyok prózaíró.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!