Ki dönt a születésről?

Az abortusz a spártaiak tettéhez hasonló, akik kitették a Taigetoszra a gyenge csecsemőket, illetve a nácik tömeggyilkosságokkal végrehajtott fajnemesítési gyakorlatához – állította Ferenc pápa a napokban a Család Fóruma nevű szervezet ünnepségén. Utóbbi kapcsán még hozzátette: a különbséget csak abban látja, hogy az abortuszt most fehér kesztyűben követik el.

Hogy a magzatelhajtás bűn a katolikus egyház szerint, mely kiközösítéssel jár, nem újdonság. Míg az, hogy nagy-nagy engedményként 2016 novembere óta már minden pap jogosult a bűnös tevékenységben részt vevőket – így a műveleten átesett nőket is – feloldozni, igen. Ám, hogy éppen egy nagy műveltségű egyházfő ne legyen tisztában egy plutarkhoszi (a spártai gyerekgyilkosságra vonatkozó) félreértésből származó tévisme évszázados elterjedésével, egyben azóta történetileg-filológiailag felfedett igazságával, elég meglepő. Ahogy az is csúsztatás, hogy az eugenika (a fajegészségtan egykori áltudományos elmélete) náci gyakorlata összevethető egy nem kívánt kihordással és szüléssel. Ezért aztán az egész pápai mondás, ami az abortusz kérdését érinti, pusztán a félrevezetést és az abortuszt választó nők elleni indulatokat termeli újra – nem pedig a tudatos családtervezést és az orvostudomány vívmányait helyezi előtérbe.

Kitételi jog

Nézzük előbb a közkeletű ókori példát, a spártai gyakorlatot! Az apothetai (kitevés) gyakorlata a dór államban azt a lehetőséget jelentette, hogy ha a született gyermek testi fogyatékos, a szülőknek a városi vének tanácsa beleegyezésével joga volt nem felnevelniük őt, kitehették a Taigetosz-hegy egy pontosan meghatározott helyére. Ez a körülhatárolt rész mindenki által ismert volt – amúgy minden városnak volt egy apothetai elnevezésű tere erre a célra –, ezért a kitett csecsemők viszonylag gyorsan új szülőkre találtak, akik saját gyerektelenségüket ekként kompenzálták. (Persze a rabszolga-kereskedők és az örömházak tulajdonosai is ott sertepertéltek, ezt nem tagadhatjuk…) Ellenben szó nem volt szakadékba hajigálásról, gyermekgyilkosságról. Inkább új esély megadásáról. A gyereknek is és az anyának is! A poliszok túlnépesedését ugyanis a kitevéssel, a magzatelhajtással vagy megelőzéssel lehetett megakadályozni. A megelőzés bizonytalan, a magzatelhajtás pedig mindig veszélyesebb a szülő nőre nézve. A gyilkosságot pedig, a gyerekét is, büntették.

És ne feledjük: a gyerekkitétel szokása a mai napig megszokott (az ókori Peloponnészoszi-félszigeten jobbára a K. e. 4. századig volt elfogadott), Indiában, Kínában a lánygyermekektől, ahogy lehet, szabadulnak! Abortálják, születésük után megfojtják vagy sorsukra hagyják őket. Pusztán a nemük miatt. Ennyit Spártáról és a pápai hasonlat első feléről.

Társadalmi szükség

A természetes kiválasztódás „felülírásának” szándéka tulajdonképpen egyidős az emberiséggel: a testi vagy szellemi fogyatékos emberek génjei továbböröklődésének megakadályozása (netán vallási, faji, bőrszínalapú különbségtétel alapján való szelektálása), illetve a megfelelőnek gondolt tulajdonságok továbbvitele (lásd arisztokraták, királyi vérvonalak fenntartása) mindig is szerepet játszott a különböző társadalmak életében. A náci rémtettek a modern eugenika alapítója, Sir Francis Galton (Charles Darwin unokatestvére) munkásságán és Joseph Arthur de Gobineau francia diplomata Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről című, a kor tudományosságát tükröző, ma már elvetett művén alapultak. Az említett borzalmak során kényszer sterilizációnak vetették alá a (német!) fogyatékosokat a ’30-as és ’40-es években, majd tízezreket szenderítettek örök álomba az eutanáziaprogramjuk keretében. Ezek valójában tömeggyilkosságok voltak. Az abortusszal viszont csakis úgy hozható mindez kapcsolatba, ha az egyének, jelesül a nők önrendelkezési jogát társadalmi „szükségszerűségből” megvonjuk, és helyettük döntünk a szülés idejéről és akaratlagosságáról – mint ahogy a társadalmi hasznosság jegyében születtek döntések a fogyatékosnak vagy túl öregnek, tehernek minősített emberekről, gyerekekről is.

Keresztényi hevület

Az abortusz körüli viták a közelmúltban – a pápai állásfoglalástól függetlenül(?) – ismét fókuszba kerültek a világ több államában. Tavaly nyáron a katolikus Chilében például feloldották a teljes abortusztilalmat, két évtized után ismét végezhetnek művi terhességmegszakítást az orvosok egészségügyi okokból (veszélyeztetett az anya élete, életképtelen a magzat). Ellenben a katolikus vallás meghatározó voltáról szintúgy híres Lengyelországban idén januárban ismét elhalasztották az 1993-tól érvényben lévő magzatvédő törvény liberalizációját – továbbra is csak azon kivételes esetekben lehet művi terhesség-megszakítást végezni, ha a magzat visszafordíthatatlan vagy életveszélyes károsodást szenvedett, illetve gyógyíthatatlan betegségben szenved. Tehát a nő egészségéről, koráról szó sem esik, illetve például az sem számít, ha erőszak áldozata.

Május végén az erős katolikus hagyományokkal élő Írországban viszont győztek az abortuszpártiak, az 1983-as, alkotmányban rögzített abortuszt tiltó törvényt eltörlik. Mind ez idáig csak a várandós nő életének veszélyeztetése miatt rendelhettek el a hatóságok művi megszakítást, a nemi erőszak, a vérfertőzés vagy a magzat fejlődési rendellenessége nem volt alap erre. Múlt héten a keresztény vallásgyakorlatban élenjáró dél-amerikai Argentínában nyújtottak be enyhítő törvényjavaslatot az abortusz szabályozásában. Mindeddig csak akkor lehetett élni vele, ha a terhesség nemi erőszak miatt következett be, vagy veszélyt jelentett az anya életére. Amennyiben elfogadják a javaslatot, a jövőben az abortusz lehetővé válik a terhesség első 14 hetében, bár a 13 és 16 év közötti lányok esetében szülői engedélyhez kötnék a beavatkozást. Ugyanakkor az orvosok lelkiismereti alapon továbbra is megtagadják az abortusz végrehajtását.

Úgy tűnik tehát, a magzat lelkén kívül a lelkiismeret is kérdés tárgya lehet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!