Amikor mi, nyelvészek megtudtuk, hogy az alkotmányba be akarják venni „a nyelv védelmét”, a szívünkhöz kaptunk, mert bár természetesen a nyelv szerelmesei vagyunk, szerintünk inkább a társadalmat kellene megvédeni a nyelvvédőktől, mint a nyelvet a rá leselkedő állítólagos veszélyektől.
A „nyelvvédelem” vagy „nyelvőrködés” leggyakrabban azt jelenti, hogy valaki egyes folyamatban levő, már megindult nyelvi változásokat megpróbál megbélyegezni, stigmatizálni, kijelentve, hogy az „káros irányú változás”. Jellegzetesen háromféle változásnak próbálják a nyelvőrök a megbélyegzés segítségével útját állni: az egyik az ún. magyartalanság (ezen valójában mindenféle idegen hatásokat értenek), a másik az alacsonyabb presztízsű nyelvváltozatok bekerülése olyan környezetbe, ahol korábban az emelkedett stílus volt a követelmény, a harmadik pedig bármilyen belső eredetű divatjelenség.
Bármelyik változástípust „károsnak” minősíteni teljesen szakmaiatlan, dilettáns dolog, a nyelvtudomány ugyanis nem ismer káros irányú változásokat. Némelyik változás megbélyegzésének ideológiai háttere van (pl. az idegen befolyás elutasítása sokszor nemzeti kisebbrendűségi érzésből fakad, az emelkedett nyelvváltozat „tisztán tartása” pedig az ezt ismerő rétegeknek a mobilitástól való félelméből). Olyan is van, hogy a nyelvőrködés motivációja tisztán anyagi jellegű: pénzt lehet keresni szövegek nyelvőri szempontú kijavításával, nyelvőri szempontú szakértősködéssel, annak érdekében, hogy „nyelvünk jövőjét” ne árnyékolják be „nemkívánatos tendenciák”.
Néhány szó a háromféle változásról:
A nyelvek és nyelvváltozatok egymásra hatása a világ legtermészetesebb dolga, ami következik a különböző nyelveket és nyelvváltozatokat beszélő közösségek együttéléséből. A nyelvi változásnak mindig is ez volt az egyik legfontosabb és legtermészetesebb útja (pl. szókölcsönzés, tükörfordítások, nyelvtani eszközök átvételének formájában), aki az ilyesmit fékezni akarja, az a nyelv természetén akar erőszakot tenni.
A nyelvváltozatok keveredése, változása szintén öröktől fogva megfigyelt, nagyon közönséges jelenség. Vitatható, hogy ez a folyamat egyáltalán nyelvi változásnak tekinthető-e, hiszen nem új alakulatok jönnek így létre, csak a használat körülményei változnak. Például a sajtó egy részében már nem olyan nyelvváltozatot használnak, mint egy ünnepi beszédben, hanem inkább olyat, mint ahogy korábban az utcán ismeretlen emberek szóltak egymáshoz; az utcán ismeretlenek inkább úgy beszélnek egymással, mint korábban közeli kollégák; közeli kollégák úgy beszélnek, mint korábban iskolai osztálytársak, és így tovább. Hogy az alacsonyabb nyelvi réteg „igénytelenebb” lenne, mint a magasabb, az színtiszta butaság. Nehogy már az esztendő „igényesebb” legyen, mint az év.
A belső, nyelven és nyelvváltozaton belül kialakuló újítások szintén nagyon természetesek és általánosan megfigyelhetők. Az is természetes, hogy ezek néha divatszerűen terjednek el, és kiszorítanak régebben használt alakokat. Sosem értettem például, mi a baj a „leellenőriz”, „lerendez” stb. igekötős igékkel, ezekben a „le” igekötő használatának ugyanolyan természetű változását figyelhetjük meg, amilyenek az összes igekötő használatán megfigyelhetők legalább ezer éve. Teljesen hamis az ilyen változásokat úgy beállítani, mint a nyelv „szegényedését”.
Az iskolában rengeteget kellene foglalkozni a nyelvhasználattal. Csak éppen nem a nyelvőrködés előítéletes, tudománytalan, bugyuta és haszontalan szempontjai alapján. Jó, ha a gyerekek érzékenyek a különböző nyelvváltozatok különbségeire, felismerik a különbségeket, aktívan tudják a megfelelő környezetben a megfelelő nyelvhasználatot alkalmazni. Jó, ha gazdag a szókincsük, jó, ha értik, amit olvasnak, és jó, ha a saját maguk által fogalmazott szövegekkel el tudják érni a kívánt hatást. De nem jó, ha a változások ellenségeivé, idegenszó-gyűlölőkké, vagy akár helyesírás-nácikká neveljük őket.
Amikor az új alkotmány tervezetén szörnyülködünk, „a nyelv védelme” helyett olyasmit látnánk szívesen, mint a „gondos nyelvi nevelés” vagy éppen „a szabad nyelvhasználat védelme”. A helyesírás ismerete, a különböző nyelvi elvárásokhoz való alkalmazkodás egyfajta kulturáltságot, illemtudást jelent, a nyelvi nevelés során kell ezeket fejleszteni. De ezeknek semmi közük „a nyelv védelméhez”. Ezért érzem indokolatlannak, hogy „az emberek emberének” különböző helyesírási és stiláris botlásait szembeállítják nyelvőrködő buzgalmával. A nyelvőrködő buzgalom tudománytalan sületlenség, míg az, hogy fellengzős szólamait rossz helyesírással veti papírra (vagy nem javítja ki, ha mások így írják le a számára), színtiszta bunkóság.
A parvenü politikusok beszédében általánosnak mondható, hogy szánalmas erőfeszítéssel próbálnak megnyilatkozni, irodalminak tűnő, kissé régies szavakat kevernek beszédükbe („én” helyett „jómagam”, „mint” helyett „mintsem”, „tavaly” helyett „az elmúlt esztendő folyamán”), miközben megfogalmazásaikat amúgy a teljes igénytelenség, a jogi bikkfanyelvből kölcsönzött szörnyűségek jellemzik („Boldog új esztendőt kívánok minden magyar számára!” – majdnem olyan, mintha azt mondta volna: „minden magyar felé”). És ott vannak az igazi magyartalanságok: „Csalfa lenne, ha nem ismernénk be…” Mivel csalfa csak ember tud lenni, a magyar nyelvszokás nem szentesíti „az emberek emberének” ezt a mondatát.
A szerző nyelvész
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
