Csak itt jártunk, de rögtön tudtuk, itt akarunk élni, mesélték minden családnál - Megnéztük, mi változott

Pedig jártunk már itt. Nyolc évvel ezelőtt egy csodaszép nyári napot töltöttünk ezen a különleges helyen, ahol az asszonyok reggelente befonják a hajukat és hosszú szoknyában járnak, ahol nincsenek csövek a föld alatt és a gazdagságot jószágban mérik. Az egykor elnéptelenedett zselici falut addigra vagy húsz család töltötte meg újra élettel, ráadásul egész különlegessel: azért jöttek ide ezek a zömmel budapesti értelmiségi fiatalok, hogy mindentől távol, vadregényes tájon visszatérjenek a hagyományos magyar keresztény-paraszti létformához. Egy néptáncközösség tagja volt az az első pár család, amely önfenntartó életre rendezkedett be itt a ’90-es évek elején. Egy-egy régi parasztházat vásároltak meg és újítottak fel. Őket mind több „beköltöző” követte, mára megtelt a falu. Szinte minden család visnyeszéplaki története úgy kezdődik: „itt jártunk egy keresztelőn/ farsangon/Szent Mihály-napi mulatságon, és rögtön tudtuk, itt akarunk élni. Csak a holminkért mentünk vissza”. Az ünnepek ugyanis mindannak a vonzó közösségi életnek a szimbólumai, amelyek a nehézségek ellenére megtartották ezt a „szigetet”. Vagy mégsem tartották meg? Vagy mégsem a közösség tartotta meg? Azért jöttünk vissza ennyi év után, hogy ezekre a kérdésekre válaszokat kapjunk.


Templom közösségből?

Annak idején, mint minden, a közösséget érintő kérdésről, a „Vének Tanácsa” döntött arról is, hogy mi, fotós és újságíró beleshetünk- e a visnyeszéplakiak életébe. Földrajzilag is elzárt közösségüket lehetőség szerint rejtegették a kíváncsi tekintetek elől, már csak azért is, mert a külvilág sokszor megbélyegző jelzőkkel kommentálta választott életmódjukat: csodabogaraknak, szektásoknak hívták, az amisokhoz hasonlították őket.

Most az első szóra jöhettünk, nem kellett „engedély” a közösségtől. Fájlalja is ezt Zaja Péter, egykori kalauzunk, a falu egyik vezető egyénisége, az első lakók egyike. „Többször, több ügyben kellene összeülnünk ma is, ezt nem szabadna elengedni. Szükség lenne a Vének Tanácsára, de kicsit más irányt vettek itt a dolgok” – mondja, és mi is azt érezzük, hogy bár továbbra is kemencék adják a meleget, a föld és a jószágok a megélhetést, és imával ülnek az asztalhoz, sok minden változott. És nem csak azért, mert mára szinte minden háztartásban van autó, mobiltelefon és internetelérés, vagy mert felnőttek az első gyerekek. Többtucatnyian kerültek városi kollégiumokba, hogy elkezdhessék közép- és felsőfokú tanulmányaikat. Még nem tudni, felnőttként visszatérnek-e, és ha igen, lesz-e számukra elég munka és ház. De szüleik és ők is azt mondják: aki itt nőtt fel, annak mindenhol máshol zajos, szűk és mű az élet.

Nyolc éve a közösséget megosztó egyetlen kérdés az építendő kápolna alakja volt.

Az építmény még ma sem áll, az érv, amely egykor a hiányát igazolta, ma is ugyanúgy hangzik: előbb a közösség épüljön, aztán a kápolna. „A templom közösségből épül” – mondja Anikó, Péter felesége, aki a megújulás lehetőségét látja a faluba költözőkben, Visnyeszéplak és a helyben megélt kereszténység termékeny felfrissülését. Ezzel a véleményével azonban sokan nem értenek egyet. A törésvonal az elmúlt évtizedben szélesedett és megnyúlt, talán azért, mert szűk helyen kell az érzéseknek, indulatoknak és az elő-előbukkanó emberi különbözőségeknek utat találniuk.


Otthon a tanteremben

Az egyik kérdéses pont éppen az az ügy lett, amelyik annak idején igazi szövetséggé kovácsolta a korai beköltöző családokat: a gyerekek oktatása. Első utunk ösztönösen a faluházban kialakított picinyke, ám annál meghittebb tanterembe vezet, ahol az alsósok éppen a hét utolsó tanóráján adventi témakörben rajzolgatnak. Csupa egészséges színű, önfeledt gyerek és ősz hajú, hosszú szoknyás tanító nénijük a kemence melegétől párás ablakok mögött – az ilyen jeleneteket szokás békebelinek nevezni. Az ovisokkal is összefutunk, éppen egy erdei kirándulásra indulnak. A felsősök valamelyik háznál tanulnak, a falu sajátos és jól működő hagyománya, hogy a magasabb évfolyamok házról házra járva vesznek részt az „órákon”, minden szülő más-más ismeretet ad át a gyerekeknek, akik időnként vizsgát tesznek a városi iskolában – ezeken rendre jól szerepelnek, idővel mindegyikük rangos középiskolákba nyer felvételt.

Vannak azonban gyerekek, akik nem ezekkel a csoportokkal tanulnak, mert szüleik túl poroszosnak tartják ezt a fajta oktatást, más pedig azt szeretné, ha többet lenne otthon a gyereke. Pedig a visnyeszéplakiak megharcoltak az „oktatási rendszerük” szabadságáért, egy időben rendre vegzálták őket a hatóságok, még rendőrök is jártak náluk számonkérve az állami hátterű oktatás hiányát.

A polgármester, Füszfás Balázs lányát is otthon találjuk – bár Eszter öccse az iskolában tanul. Édesapja azt mondja, hogy a vizsgákra hamar felkészül az okos nagylány, itthon viszont sok tennivaló akad, az ő feladata például a kecskék ellátása. Délután már az állatokat kergetve látjuk újra Esztert, aki számára teljesen természetes, hogy „nem haszontalanul” tölti az időt. Bátyja, Palkó, aki a keszthelyi Pannon Egyetemen mezőgazdasági mérnöknek tanul és csak hétvégente jár haza, ugyanígy nőtt fel és azt mondja, bár más gyerekkora volt, mint a kortársai többségének, de ő nagyon boldog volt így. Erről árulkodik az is, hogy nem tudja elképzelni az életét máshogy és azt tervezi, hogy Visnyeszéplakon alapít majd ő is családot.


Szoknya vagy nadrág?

Egy másik család, Mátéék két nagy gyereke is egyetemre jár már. A fiú ipari formatervezést tanul, így nem valószínű, hogy az elkövetkezendő években visszatér, a lány a lótenyésztéssel foglalkozik, így „szakmai okokból” is le kellett vetnie a szoknyát. „Ő már egy ideje nadrágos” – fogalmazza meg a lány elszakadását a szülői háztól az édesanya, Piroska némi sajnálkozással, de egyben belátással is.

A „női nadrágviselés” kérdése szintén szimbolikus, az elmúlt évek változásaival járó feszültségeket hoz felszínre.

„Sokan költöztek ide azért, mert tetszett nekik, amit mi itt megteremtettünk: a hagyományos magyar falu – kezd bele Piroska, aki a közösség egyik meghatározó egyénisége, például az ő házukban reggelizik a falu java húsvéthétfő reggelén. – Ez az egykori életforma volt számunkra a földi paradicsom megvalósulása, amit újrateremtettünk magunknak.
Pár család nagyon hasonló elvek mentén, testvéri szeretetben élt itt. Nem akartunk és nem is tudtunk volna megfosztani senkit a lehetőségtől, hogy csatlakozzanak ehhez a közösséghez. Mi mindenkinek azt mondtuk, hogy próbálják ki, milyen itt élni és hogy ha el tudják fogadni ezt az életet a mi belső szabályainkkal együtt, akkor szeretettel látjuk őket. Aztán egyszer csak hirtelen többen jöttek, akik kevésbé tudtak asszimilálódni. Vannak asszonyok, akik nadrágban járnak és festik a körmüket, és nem csak külsőségekben gondolkodnak máshogy a női létről…”

Piroska azt mondja, az együtt felnövő gyerekek teljes mértékben elfogadják egymást, nem foglalkoznak a felnőttek konfliktusaival.

Pécsen középiskolába járó lányuk, Enikő is erről mesél. Valamint arról, hogy a városba bekerülve csapta meg: mennyire szerencsés, hogy Visnyeszéplakon volt gyerek, ahol szabadság és nyugalom vette körül. Nem is tudja máshol elképzelni az életét, néptáncoktató szeretne lenni egyszer, csak azon aggódik, hogy lesz-e még hely a faluban.

Miközben a gyerekek a falu megmaradásának zálogai, egyben ők azok is, akiknek cseperedése nyomán szüleik egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Máté László azt mondja, egyre kevésbé tudják az önfenntartó életmódot, gazdálkodást megvalósítani. Mert míg „csak” a mindennapi betevőt és tüzelőt kellett előteremteni a családoknak, elég volt az, amit a háztáji adott és a kis mellékes fafaragás, piacra kivitt termények eladása. A kollégiumi és iskolai költségek súlyosan terhelik a sokgyerekes családokat, amelyek átlag 70–200 ezer forintból élnek. Itt problémáik hasonlatossá válnak a többi magyar faluban élőkével, de – mint a polgármester fogalmaz – ők nem adják meg magukat a sorsnak.


Nyáj a megmaradásért

Így lehet, hogy mára Visnyeszéplakon többen élnek, mint az „anyafaluban”, Visnyén, és a településegyüttes polgármestere is széplaki. Füszfás Balázs bár csak nyolc éve költözött családjával a faluba, a leginkább autentikus figurák egyike. Öt gyermeket nevelnek a feleségével, akit magázva szólít.

Házuk és életük végtelenül puritánnak tűnik, minden mozdulatáról és minden megnyilvánulásából a paraszti tevékeny életforma tisztelete sugárzik: ahogy László és Péter, ő is büszkén mutatja meg jószágait és ő is azt mondja: sokat dolgoznak, de ezzel a munkával nyugalom társul. Nekik csak annyi kell, amennyi pont elég.

Balázs a falu pásztora több szempontból is. Ő látja el az akolitusi feladatokat, tehát a világi személy által elvégezhető papi teendőket. És ő őrzi a falu birkanyáját, amelynek szerinte fontos feladata van abban, hogy a falu megmaradhasson. A területek ugyanis elfogytak a zsáktelepülés körül, a meglévőket úgy lehet megtartani, ha azon a saját állataik legelnek.

Visnyeszéplak megtelt – mondja mindenki, akinél a nap folyamán járunk. Hogy meg is maradjon, nehéz megmondani, mire van szükség: a felnövekvő gyerekek hazaköltözésére, a gyökerekhez való visszatérésre vagy a közösség újrafogalmazására. Az utolsó eladó házat Gyuláék vették meg, nála köszönünk el a falutól. Különös figurája vidámságot és reményt csempész a búcsúba – talán az ő lényében ötvöződnek a fentiek.

Széles mosollyal biceg felénk pipával a szájában, kalappal a fején a csángó „marhadoktor”. Kissé restelkedve mondja, hogy sajnálja a rendetlenséget – nemrég született meg a harmadik gyerekük –, de ő az az ember, aki rég maga mögött tud minden szégyenérzetet és béklyót.

„A mai ember elvan a fogyasztói körülmények között, beveszi az információt, jé, tényleg, globális felmelegedés van, jé, tényleg, baj van a szmoggal, pazarlással, oszt’ csendesen visszafekszik a kanapéra National Geographicot nézni. Csodálatosan bólogatunk mindenre, ami környezetvédelem, Greenpeace, tömeges méhhalál, gyógyszeres brojlercsirke meg a többi, de itt meg is állunk. Mi viszont (széplakiak és hasonló gyagyások) úgy jövünk ki a történetből, mint valami bohócok a világvégén. Mert van bennünk bátorság máshogy élni” – összegez Gyula, aki a falu nyájának közmunkás állatorvosa, aki két éve jól fizető állást hagyott ott, hogy Visnyeszéplakon élhessen és dolgozhasson úgy, ahogy az az állatoknak és gazdáknak leginkább a hasznára válik. „A magamfajtára bárhol máshol gyanakvással tekintenének. Itt nem tették. Itt végre nem vagyok csodabogár. És végül úgy is az marad itt, aki idevaló.”


SZÖVEG: KERTÉSZ ANNA; KÉP: KÁLLAI MÁRTON
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!