Egyre féloldalasabb a magyar állam: a jogait kíméletlenül érvényesíti, a kötelességei alól előszeretettel bújik ki. A Fidesz – kormányra kerülése óta – folyamatosan építi le a közszolgáltatásokat és a szociális rendszert. Holott a kormány egyre több pénzt szivattyúz az említett rendszerek kasszájába: a munkaadók és a munkavállalók összesen a bruttó bér 47 százalékát utalják a nyugdíjalapba, folyósítják az egészségügyi rendszernek, illetve küldik a munkaerő-piaci alapnak. Magyarán a 253 800 forintos bruttó átlagkeresetet (ez a 2016-os adat) 119 286 forint járulék nyomja – és ebben természetesen nincs benne a személyi jövedelemadó.
(A részletes bontást lásd táblázatunkban.)

Csakhogy ez a pénz semmire nem jogosítja az állampolgárt, a kormány ugyanis nem köteles ellátási színvonalat garantálni, és nem is teszi. Az alkotmányból ugyanis kiradírozta azt a passzust, amelyik a szociális biztonságot az emberek kvázi alapjogaként írta le. A Fidesz Alaptörvényében annyi szerepel csak, hogy az állam törekszik a szociális biztonság megadására, és minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult. Márpedig a jogszabályok bármikor módosíthatóak a parlamenti többség birtokában. És a jelek szerint a kabinet ki is használja a jogszabályi környezet engedékenységét, és a gyerekekre terheli szüleik életét. Kevésbé patetikusan: a szülők eltartását.

Új szemlélet jő

Az eddig is szerepelt az Alaptörvényben és a polgári törvénykönyvben (Ptk.) egyaránt, hogy a gyerek köteles eltartani szülőjét. Ám eddig ez a tétel egyfajta írott malaszt volt, senki sem kérte számon a küszködő idősek csemetéit. Csakhogy a Ptk. úgy módosul, hogy harmadik személy is rászoríthatja erre a gyerekeket. Így a jövőben az apákon és anyákon kívül a hozzátartozók is kiperelhetik a „szülőtartást”, illetve különböző szociális intézmények (például idősotthonok) is megtehetik ezt, ha a „gondozottak” nyugdíja nem fedezi ellátásukat. Ez pedig egy új szociális szemlélet kezdete.

Annak érdekében, hogy egyértelmű legyen, miképp torzult idáig a helyzet, érdemes visszamenni a kályhához, pontosabban a mintegy 3 ezermilliárdos magánnyugdíjpénztári vagyon einstandolásához.

Emiatt meg is reccsent a nyugdíjkassza – amiben normál esetben nincs tartalék, a januári befizetéseket az állam februárban nyugdíj formájában csengeti ki. Ám a magánnyugdíjvagyon mégis jelentett némi biztonságot, mivel ennek köszönhetően körülbelül egyévi nyugdíjkifizetés állt a rendszerben. Igaz, a kormány – normál esetben – nem nyúlhatott hozzá, hiszen a törvény szerint magánszemélyeké volt, de mégiscsak azt jelezte: ha beszakad az állami kassza, van hová nyúlni. Ám a kabinet elvette és el is költötte – 2701 milliárd forintból gyakorlatilag a gazdaságpolitikáját finanszírozta. Így szó sem lehetett arról, hogy a kabinet tartsa magát ígéretéhez, és virtuális egyéni számlán tüntesse fel, ki mennyit hozott át a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe.

Ami körülbelül tíz évig bírja kezelhető veszteséggel, ám 2026-ra már évi 300 milliárd veszteséget produkál majd: ez az akkor mintegy 3750 milliárdosra saccolt nyugdíjkassza 8 százalékát jelenti. Hogy megmaradjon a jelenlegi törékeny egyensúly, mintegy 10 százalékkal kellene több járulékot fizetni munkáltatónak és munkavállalónak egyaránt, ezzel egy alkalmazott évente körülbelül 87 ezer forintot bukna. Persze lehet az érmét a másik oldaláról nézni, ahonnan a megoldás a nyugdíjak csökkentése lenne. Csakhogy már most 15-20 százalékkal marad el az időskori járandóság a fizetéstől, azaz egy 165 ezres nettó átlagbér esetében 132–140 ezer forintra számolhat az ember. Ha 2026 után beköszönt a 10 százalékos csökkentés, akkor ez a summa 119–126 ezer forintra csökkenne (mai áron számolva). Ám amennyiben nem forgatja meg alaposan a nyugdíjrendszert a kabinet, 2040-re egy mai átlagbérrel számolva 91–107 ezerre sorvad az időskori ellátás összege. Tehát ha a mai szintet akarják tartani, akkor 35–45 százalékkal „fel kell fújniuk” a nyugdíjbefizetéseket.

Nyugdíjasok és nyugdíjtalanok

A jelek szerint a kabinet pontosan tudja ezt. És e pontos tudás részeként nem félt attól, hogy százezer számra hozzon létre jelenlegi vagy jövőbeni szegény nyugdíjasokat.

A majdnem kétmillió nyugdíjas több mint a felének 100 ezer forintnál kevesebbet kézbesít a postás – azaz egymillió idős vagy alatta marad a 88 ezer forintos létminimumnak, vagy éppcsak megugorja azt. Egy-két évtized múlva (mint az a fentiekből kiderül) a 100 ezer forint felső középkategóriás ellátás lesz majd, az átlag 40–80 ezer forint körül alakulhat, sőt. Ugyanis mintegy 1,5 millió ember minimálbéren van bejelentve, ami után – a jelenlegi szisztéma szerint – mintegy 46–50 ezer forint illeti meg. A nyugdíjrendszer beszakadása után ez az összeg hozzávetőleg 20-25 százalékkal lesz kisebb. És persze itt van az a mintegy 1 millió ember is, aki közmunkásként robotol, ők a most létező feltételek mellett mintegy 36–41 ezer forint időskori ellátásra számolhatnak, ám az összeg drámaian zsugorodhat a fent írtak szerint.

Arról nem beszélve, hogy a közmunka nem folyamatos, következésképpen, ha valakinek 3-6 hónapnyi jut, akkor legalább 30 évet kell robotolnia ahhoz, hogy jogosult legyen nyugdíjra (a jogosultság feltétele ugyanis 15 év munkaviszony). Ha ez nincs, akkor ökölszabály szerint semmilyen ellátás nem jár.

Magyarán a kormánynak tudnia kellett, hogy ilyen gazdasági feltételek, illetve szociális rendszer mellett előbb-utóbb több millió ember képtelen lesz gondoskodni magáról. Ez pedig társadalmi-szociális katasztrófához vezethet – a vészhelyzet elkerülendő az állam gyakorlatilag lerúgja magáról a szociális feladatokat, és átterheli azokat az emberekre. Csakhogy Magyarország a négymillió szegény országa.

Ha modellezni kellene egy – igencsak elterjedt – élethelyzetet, az így nézne ki: adott egy negyvenéves ember és a felesége, például Somogyban. A férfi építőipari vállalkozó volt, többmilliós projekteket bonyolított, ám kétszer nem fizette ki a fővállalkozó, csődbe ment, most közmunkásként dolgozik. 51 ezer forintot keres. Felesége szociális munkás, bére épphogy megugorja a 85 ezer forintot. Két iskoláskorú gyermeket nevelnek, négyen élnek mintegy 165 ezer forintból (családi pótlékkal együtt). Három nagyszülő él, mindegyikük átlagnyugdíjat kap, uszkve 115 ezer forintot. Minden hónapban összesen 20-30 ezer forinttal kisegítik gyerekeiket, unokáikat. Ám hamarosan elhunynak. A család adóssága egyre gyűlik, a közüzemi díjakat üggyel-bajjal fizetik, a két gyerek épphogy a középiskolát el tudja végezni.

A „csemeték” elhelyezkedhetnének, de nincs hova. Szüleik nyugdíjba mennek, apuka és anyuka nyugdíja összesen mintegy 85 ezer forint. A szülők képtelenek megélni, ám a gyerekeknek a közmunkásfizetésből kellene helytállniuk és támogatniuk apukát és anyukát. Azaz eldönthetik: vagy eleget tesznek kötelességüknek szüleikkel szemben, és feláldozzák gyerekeik jövőjét és a saját jelenüket. Vagy odadobják szüleiket a nyomornak.

Kilóg a nyugdíj a morál mögül

Persze az nem kétséges: a gyerekeknek erkölcsi kötelessége szüleiket megsegíteni, ha tehetik. Csakhogy álszent az az állam, amelyik a gyerekek morális kötelezettségét hangoztatja, miközben ő maga olyan szabályozási környezetet teremt, hogy elmeneküljön saját kötelezettségei teljesítése elől. Mert a lényeg gyakorlatilag mégiscsak az, hogy évtizedeken át szed járadékot polgáraitól – és a terhek fizetése alól nincs kibúvó. Egyrészt. Másrészt pedig, amikor kialakította a közfoglalkoztatás rendszerét, amikor átírta a Munka törvénykönyvét, amikor brutálisan megadóztatta a minimálbért, pontosan tudnia kellett: az intézkedések alacsony nyugdíjszintet eredményezhetnek. Ám ezt nem az állami feladatok újraszervezésével próbálta megoldani, hanem vélhetően emiatt került a jogszabályokba a szülőtartás.

Így ugyanis a kabinetnek a csökkenő nyugdíjforrásokkal és a romló korfával (2040-re 1,8 nyugdíjas jut majd egy keresőre) is kevesebbet kell törődnie, törődjön vele az állampolgár. Ha tud.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!