„Behoznak ide egy elképzelhetetlenül rossz állapotban lévő embert. Elfertőződött sebekkel, koszosan, rühesen nem lehet vele beszélni, nem érti, amit mondunk. Megmosdatjuk, tiszta ágyba fektetjük. Ellátjuk a sebeit, megerősítjük gyógyszerekkel, étellel. Kitisztul a feje, a szervezete. Rövid idő alatt óriási a változás. Kibontjuk belőle az embert – ez egy semmihez sem fogható sikerélmény, azt hiszem, sokunkat ez tart itt” – vallja be dr. Olasz József belgyógyász, az Oltalom Karitatív Egyesület kórházának főorvosa arra a kérdésre, hogy miként lehet az, hogy az országos orvos- és nővérhiány ellenére megfelelő számú szakember dolgozik a hajléktalanokat ellátó ápolási intézményben.


Utcaképtelenek

Pedig nincs hálapénz, sőt az itt dolgozók a közszférát érintő „bérrendezésből” is kimaradtak, és a magyar állapotokhoz képest is szerénynek mondható az intézményi infrastruktúra.

A kórház legnagyobb és egyetlen teljesen akadálymentesített kórtermében – amely egy polgári nappali méreteit hozza – 11 beteg fekszik. Ők azok, akik már nem mehetnek, nem tudnak visszamenni az utcára.

„Ó, ha egy lába nincs meg valakinek, az itt szinte általános – mondja Kürthy Erika főnővér. – Aki ebben a szobában fekszik, már az udvarra sem nagyon tud kimenni. Sokuknak mindkét lába hiányzik, demensek, mozgásszervi problémáik vannak. Etetni, pelenkázni kell a legtöbbjüket életük végéig. A szociális munkásaink próbálják elhelyezni őket valamilyen szociális intézményben, de hónapokig, évekig eltart, mire helyet találnak nekik, tekintve, hogy ha van is valamiféle nyugdíjuk, a legtöbbször nem éri el a 30 ezer forintot. Van, aki három éve itt van.” Legalább 100 ugyanilyen ágyra lenne szükség, mondja Erika, hiszen a hajléktalanok között aki „utcaképes”, az kint vagy valamilyen szállón él, ha már nem, az azt jelenti, hogy nagyon rossz állapotban van.

Aki még valamelyest mozogni tud a betegek közül, az a három másik kórteremben kap elhelyezést, a fenti szobába vezető húsz-egynéhány lépcső megmászása komoly kihívást jelent. Ott lenni, fent mégis jobb, mert a „leköltözés” állapotromlást jelent. Csaba is ezért költözött le az aprócska négyágyas kórterembe: daganatos betegsége miatt nem tud enni, és egyre gyengébb az amúgy is gerincbeteg férfi. A negyvenes éveit taposó Csaba két évtizede hajléktalan, egykor testvére semmizte ki a családi örökségből. 10 éve eltört a gerince, mert „baromságot csinált”, leugrott egy oszlopról. Azóta csak mankóval és nehezen tud járni, de így is dolgozott és fizetős szállón lakott az elmúlt években.

Egy ilyen ingatag lakhatást egy komolyabb betegség teljesen ellehetetlenít: Csaba szájában rosszindulatú daganat képződött, nem tudott dolgozni, kezelésekre kellett járnia, így nem tudta fizetni a szállót, ahol amúgy sem lettek volna megfelelőek a körülmények a gyógyuláshoz. Így már hónapok óta a kórház lakója.

És ezzel szerencsésnek mondható, hiszen egy komoly diagnózis egyben a halálos ítéletet is jelentheti a hajléktalan ember számára: nincs hol lábadozni, az utcán pedig farkastörvények vannak – a gyengének vége – hangsúlyozza Olasz József főorvos.


Egészségben, betegségben

Brigitta az egyetlen női kórterem lakója, férje egy szobával arrébb fekszik daganatos betegséggel. Pár éve együtt jöttek fel vidékről Budapestre a gyerekeik után, két éve életük tragikus fordulatot vett: a lakásmaffia áldozatai lettek, mikor Baross utcai lakásukat csepeli kertes házra akarták cserélni. Azóta fapados szállón élnek és a közterület-fenntartónál dolgoznak, illetve dolgoztak, amíg egészségük engedte, szinte egyszerre „robbantak le” – a pár teljes szimbiózisban él, még a szakmájuk is egy: a boldogabb időkben autóalkatrész-eladók voltak.

Az asszony tüdőgyulladást kapott, ekkor derült ki, hogy súlyos vérképzőszervi baja van, rendszeresen kontrollra, kezelésekre kell járnia, megfelelő körülmények között élnie. Az egyesület munkatársai intézik a leszázalékolását, de ha férjével együtt megkapja az ellátást, akkor sem tudnak hova menni ketten, betegen havi 50 ezer forintból – amely egyelőre még csak álom.

A kórház munkatársai így egyfajta kényszerhelyzetben is vannak a beteg kapcsán: ha nem tudják hova, miből elhelyezni őket, akkor maradnak az intézményben. Az állami kórházak ezt a feladatot nem vállalják fel, kirakják, jobb esetben hozzájuk küldik a megoldhatatlan helyzetű, súlyosan beteg hajléktalan embereket.

Pedig – a főorvos szerint és a közvélekedéssel ellentétben – a mentősök és a kórházi dolgozók is emberségesen bánnak a hajléktalan emberekkel, de nincs hova vinni őket – máshova. Az Oltalom kórház kényszerűségből erre „rendezkedett be”: hónapokon, éveken át ápolják a legrosszabb állapotú hajléktalan embereket, a még meggyógyítható betegeket pedig megpróbálják „utcaképessé” tenni. Emellett pedig háziorvosi ellátást is biztosítanak: a jellemző meghűléses bajokat orvosolják, lábszársebeket kezelnek, kisebb krónikus betegségeket próbálnak kontrollálni – amennyire forrásaikból telik, hiszen lehetetlen mindenki számára gyógyszert biztosítani.

A felső emeleteken kétágyas, rehabilitációs szobákban pszichiátriai betegek gyógyulnak, legtöbbjüknek súlyos alkoholfüggősége van. Sok a visszatérő beteg, kevés a valódi sikertörténet, de mégsem a reménytelenség járja át a helyet – talán, mert orvos, ápoló és beteg egyaránt biztonságban érzi magát ebben a sajátos világban.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!