Kis túlzással állítható, hogy az elmúlt hónapokban egymást érik a tényleges életfogytiglani büntetések. Ennek több oka is lehet: egyrészt az elmúlt években több igen súlyos gyilkossági eset történt, melyek most értek bírósági ítéletté, másrészt az 1999-ben bevezetett tényleges életfogytiglant most kezdték el igazán használni a bírók. Ez utóbbi jelenségre mondja Tóth J. Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, hogy vége felé közeledik egy akklimatizációs időszak – rendszeres bírói gyakorlattá vált a legsúlyosabb büntetés kiszabása.

Persze korábban is osztottak ki ilyen ítéleteket, az elmúlt bő tíz évben jogerősen összesen 28-at, de pár hónapon belül szinte megduplázódhat az élethosszig tartó fegyházbüntetések száma – köztük a korábbi elítéltekkel szemben „csak sima gyilkosok” is megkaphatják, ahogyan P. László, a nagy port kavart Bándy Kata-ügy elítéltje.

Eddig jobbára ilyen-olyan (helységnévvel azonosított) rémek kerültek a szegedi Csillag börtön HSR (hosszú idejű speciális rezsim) 12 fős részlegébe és egyéb kiemelt biztonsági körletekbe. Például az első tényleges életfogytos, Nemeskéri Gusztáv, aki négy emberrel végzett hidegvérrel és nyereségvágyból, vagy Szabó Zoltán, alias a balástyai rém, szintén négy ember gyilkosa. Köztük található többek között még a három emberrel végző várdai rém, a családját baltával kiirtó alsószuhai férfi és a híressé vált oktogoni lövöldöző. Korábban egy olyan elítélt volt, aki „csupán” egy ember haláláért felelős, ő a szécsényi gyerekgyilkos, Pongrácz Tamás.

Az elmúlt egy évben hat elítélt került örökre rács mögé, többek között az az orvvadász, aki megölte az őt megzavaró természetjárót – itt már látszott a legsúlyosabb ítélet szélesebb körű használata.

A még jogerős másodfokú ítéletüket várók közül nagy esélye van a végtelen fegyházlétre Szita Bence, az októberben brutálisan meggyilkolt kisfiú mindhárom hóhérjának (P. Erika lehet így majd az első tész-es nő), Bándy Kata már említett megölőjének, egy dejtári anyagyilkosnak és a romagyilkosságok elkövetőinek is. Nem számíthat enyhébb ítéletre a kulcsi négyszeres gyilkos családirtó sem.

Mindezen rémtettek tükrében sokak számára érthetetlen, hogy ahogy a halálbüntetésnek, úgy a tényleges életfogytiglannak is vannak elszánt ellenzői, akik úgy vélekednek, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy évtizedek múltán felmerüljön a kérdés: vajon megjavult- e, adható neki még egy esély odakint? Ők azok, akik individualizálnák a kérdést, megvizsgálnák, hogy a hosszú terápiás kezelések és a büntetésben eltöltött idő pozitívan hatott-e az elítéltre, és ha igen, meg kell adni számára az esélyt a társadalomba való visszailleszkedésre. Másik érvük az, hogy a tényleges életfogytiglannak nincs igazából visszatartó ereje, hiszen a gyilkosok többsége aznap, amikor elköveti szörnyű tettét, nem úgy ébred, hogy majd kioltja valaki(k) életét, előre eltervezett emberölés esetében pedig nem gondolja, hogy egyszer majd elkapják.

Tehát a büntetés sokkal inkább arról szól, hogy a társadalmat kívánják megóvni ezektől az elkövetőktől úgy, hogy örökre kivonják őket a forgalomból. De vajon nem sodornak-e másokat veszélybe ezzel a reménytelenséget hozó élethelyzettel?

Sokan érvelnek azzal, hogy a tész-eseknek nincs vesztenivalójuk (hiszen büntetésük nem súlyosítható tovább), így igazi következmény nélkül támadhatnak rá az őrökre, egymásra, szökést kísérelhetnek meg, ami ha sikerrel jár, akkor a kintlévők még nagyobb veszélynek vannak kitéve.

Az igazság azonban az Tóth J. Zoltán szerint, hogy ezek az elítéltek jobban kezelhetők enyhébb büntetésüket töltő társaiknál. Szerinte egy tíz évre ítélt rab sok esetben sokkal nehezebben illeszkedik be egy büntetés-végrehajtási intézmény mindennapjaiba, mint az, aki tudja, ezután minden napját itt tölti. Emellett kitüntetett figyelemben részesülnek és jobb ellátásban is, mint a többiek: szorosabb a pszichoterápiás követés, nagyobb az egy főre eső négyzetméterszám, az őrök óránként rájuk néznek – és ha azt látják, hogy valaki a depresszió jeleit mutatja, akkor speciális segítséget kap. Ahogy a többi elítéltnek, nekik is lehetőségük van a tanulásra, látogathatók, csomagot is kaphatnak, és a Csillagban még munkát is végezhetnek a cellájukban. Mindezek ellenére 2007-ben, majd egy évvel később két akasztásos öngyilkosság történt a szegedi Csillag börtönben. Az erőszakos cselekmények a feltételezések ellenére elenyészőek ezekben a körletekben egyrészt a szoros figyelem, másrészt amiatt, mert az elítéltek számára nagy jelentősége van a kedvezmények megvonásának (kisállattartás, szabadidős programok, látogatófogadás).

Már-már visszásnak hat ezeknek az elvetemült gyilkosoknak ilyetén jódolga, de Tóth J. Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy „egyrészt a büntetés önmagában is elég súlyos, humanitárius okokból nem az a cél, hogy évtizedekig vegetáljanak az elítéltek, másrészt kvázi kötelesek életben tartani őket, hogy valóban bűnhődjenek tettükért, és ne menekülhessenek öngyilkosságba”.

Legfőbb büntetésüknek a reménytelenség tűnik, ám a tapasztalatok azt mutatják, a tényleges életfogytiglanra ítéltek olyan hosszúnak érzik az előttük álló évtizedeket, hogy abba még valamilyen számukra pozitív fordulat is beleférhet. „Egyrészt tényleges lehetőség számukra a köztársasági elnöki kegyelem, bár erre hazánkban még nem volt példa tész-es esetében, másrészt 30-40 év múlva történhetnek jogszabályi változások” – mondja Tóth J. Zoltán.

Mindezek tükrében minden humánus jellemvonásunk ellenére mégiscsak azt érezzük, hogy a rasszista okokból, előre kitervelten hat ártatlan embert, köztük egy kisgyermeket kivégző Kiss István, Kiss Árpád és Pető Zsolt számára nem köszönt be igazi pokol.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!