Kíméletlen és gyöngéd szívű

– Bármennyire is a nyelvi, történeti formák és magatartások felől közelíti meg a politikát az utóbbi három regényében, azért a nemzeti bezárkózás (A mi kis köztársaságunk), az előítéletek (Hamis tanú), a tekintélyelvű uralom elharapózása (Két obeliszk) nagyon is maga után vonhat aktuálpolitikai értelmezéseket. A szerző szándéka szerint? 

– Mindig hangsúlyozom: nem azonos módon működöm íróként és állampolgárként. Utóbbiként is van természetesen véleményem a társadalmunkat érintő kérdésekben, de ezek nem mutatkoznak meg a regényeimben, amelyekben autonóm világot igyekszem kiépíteni. Mindegyik regény egyfajta számvetés a közelmúlttal, és minthogy az utóbbi 150 évben nagyon sok olyan magatartásmintát és reflexet alakított ki a magyar társadalom, ami ma is működik, ezért áthallások meg aktualizálások nélkül is sok minden érvényes a mai viszonyokra is. Az aktualizációról azt tudom mondani, amit Heinrich Böll a Katharina Blum elvesztett tisztessége című regénye kapcsán: ha ilyesmit az olvasó észrevesz, az nem szándékos, nem is véletlen, hanem elkerülhetetlen. 

– A Két obeliszk főszereplője Karl K., azaz a híres bécsi kritikus, Karl Kraus. Ez se nem véletlen, se nem elkerülhetetlen, hanem igenis szándékos. Honnan származott az ötlet, hogy foglalkozzon az élettörténetével? 

– Ebben az esetében megkerülhetetlen Christian Thanhäuser személye, akinek a fametszetei illusztrálják a kiadást. Ő Felső-Ausztriában él, Linz közelében, egy Ottensheim nevű kisvárosban, s egy beszélgetésünkkor említette, mennyire érdekli Karl Kraus személye, és milyen jó lenne, ha egy róla szóló történetet illusztrálhatna. Innen szinte csak egy lépés volt, hogy elolvassam Kraus Sidonie Nadherny dél-csehországi bárókisasszonyhoz írott leveleit, melyek 1974-ben jelentek meg, s óriási szenzációt keltettek, mivel kiderült, hogy ez az irodalmi agresszor, ez a vad vitázó és kérlelhetetlen kritikus nagyon gyöngéd szívű is tudott lenni. Több évtizedes kapcsolatuknak két fontos helyszíne volt, az egyik a csehországi kastély az első világháború előtt, a másik pedig a svájci Tödi hegy a két világháború között – ez már erősen hatott a regény kompozíciójára is.

– Akkor jóval több van itt baráti viszontgesztusnál az illusztrációk terén az inspirációért cserébe? 

– Párhuzamos akcióként jellemezhető a kapcsolatunk a könyv létrejöttében: a grafikai és az epikai ötletek együtt fejlődtek. 

– A párhuzamosság azonban többrétű, hiszen a könyv egyidőben a magyar kiadással német nyelven is megjelent Die Überwindlichen, azaz A leküzdhetők címmel, utalva Kraus 1928-as A leküzdhetetlenek című színművére.

– A német és a magyar regény egymással párhuzamosan jött létre, megírtam 3-5 német fejezetet, majd a magyar változatot is, odafigyelve, hogy a jellegzetes nyelvi fordulatok mindkét nyelven üljenek. De nem fordítottam, hanem újra meg kellett írnom egy regényt. 

– Egyszer említette, hogy a fordítást pihenésképpen űzi két regény között. Nehezen tudom elképzelni, hogy a tavaly kiadott Walther von der Vogelweide – akinek alakja és költeményei is beszüremkedtek a Két obeliszkbe – összes munkáit tartalmazó fordításkötet elkészítését más is teljes kikapcsolódásként értékelné. 

– Egy ideje úgy alakítottam a munkáimat, hogy míg az egyik évben regénnyel jelentkezem, a másikban fordítással. Így követte A mi kis köztársaságunkat a Faust, a Hamis tanút a Walther von der Vogelweide-összes, és elárulhatom: a Két obeliszk után a Nibelung-ének fog megjelenni. Hol a fordítói, hol az írói felem pihen. Nagyon sok erőt ad, ha párbeszédet tudok folytatni egy évszázadokkal ezelőtt élt szerzővel, hogy rekonstruálni tudom a szövegből a személyiségét. Walther von der Vogelweidénál például ki kellett találnom az életrajzát, ami alapján sorrendbe állíthatók a versei. Neki csak a nevét ismerjük és azt az adatot, hogy 1203 novemberében, Szent Márton napján kapott egy prémes köpönyegre való pénzt a passaui püspöktől. A Nibelungének szerzőjéről még ennyit sem, de a szövegből sok mindent ki lehet következtetni a személyiségéről. Rendkívül keserű ember lehetett, aki nagyon kritikusan nézte a korszak udvari kultúráját, hazugnak és romlottnak tartotta. Rengeteget tudott az árulásról és a gazemberség kifejlődéséről, kicsit olyan, mint egy 300 évvel korábbi Shakespeare.

– Hiába a terjedelmes életmű, a magyar olvasó Karl Krausról sem tudhat sokat, a művei, Az emberiség végnapjai című drámáján kívül nem olvashatók nyelvünkön. A regény tanúsága szerint ön azonban alaposan beleásta magát az írásaiba. 

– Kosztolányi pár versét lefordította ugyan, de valóban, az életmű rettentően terjedelmes, több tízezernyi oldal – és szinte olvashatatlan. Én is csak a töredékét olvastam, ellenben átrágtam magam Kraus pereinek négy kötetre rúgó kiadásán, amit a regényben is szereplő Oscar Samek ügyvéd őrzött meg. Kraus nagyon szeretett pereskedni. Elolvastam a regény első felében szereplő Mechtilde Lichnowsky grófnő könyveit is, aki jelentős írónőnek számított akkortájt, és akit Kraus tényleg kimentett a Moldva vizéből. Az egyiptomi úti rajzát fel is használtam a regényben.

– Érdemes lenne amúgy magyarul kiadni Kraus műveit? 

– Csak nagyon részletes kommentárokkal, hogy világos legyen a kulturális kontextus. Meghatározó figurája volt a húszas éveknek, rendkívül indulatosan írt, ugyanakkor a személyeskedéstől óvakodott, kizárólag a szövegeket szedte szét kíméletlenül. Ezt a gyakorlatot napjaink magyar kritikusai vagy közéleti publicistái is elsajátíthatnák. 

– Ha már a kíméletlen kritikusoknál tartunk, Radnóti Sándor a Hamis tanúról írt bírálatát így kezdi: „Márton László új könyvét időnként kedvem lett volna a földre dobni és jól megtaposni, vagy ahogy a híres kritikus, Marcel Reich-Ranicki tette a Spiegel címlapján Günther Grass könyvével, szétszakítani.” Hogy fogadta a kritikát? 

– Nagyon meg voltam elégedve vele, mondtam is Radnóti Sándornak, hogy ha egy olyan nagy íróhoz hasonlít, mint Grass, az nekem óriási dicséret. Persze saját magát meg Reich-Ranickival állítja párhuzamba! Láttam amúgy ezt a nevezetes címlapot és Grass könyvét is, ami nagyon jó minőségű keményvászonba van kötve. Egy olyan nyiszlett kis ember, mint Reich-Ranicki, biztos nem tudhatta széttépni, előzőleg be kellett fűrészelnie. Mindig nagyon érdekel a kritika, a műveimről szólókért hálás vagyok. Ha netán ledorongoló, akkor sem leszek depressziós, tudom kezelni. Az elégedetlenségem legfőbb oka, hogy ma már nincsenek kritikai műhelyek, amik voltak, elmúltak. Az éppen Radnóti Sándor szerkesztette Holmi ilyen fontos fórum volt. A napilapokban megszűnt a kritika rovat, holott az olvasók tájékoztatását az szolgálta leginkább, az internetes portálok ezt nem pótolják. 

– Nemcsak a kritikai élet, de a kultúra is átalakulhat. Milyen következményekkel számol a ma „kulturkampfnak” nevezett jelenséget értelmezve? 

– A kormány politikusai hosszú idő után felfedezték a kultúra fontosságát, és hogy azt is ki kell sajátítaniuk. Korábban nemigen tudtak mit szembeszegezni a magyar kulturális élet autonómiájával. Most le akarják nyúlni, de ez nem fog menni nekik. Mert ki tudnak ugyan éheztetni egész kultúrirányzatokat is, de teljesítőképes, jó minőségű, nemzetközileg is hiteles alkotókat nem fognak tudni kinevelni. Ahhoz, hogy fiatal tehetségeket rábírjanak a csatlakozásra, először korrumpálni kell őket, és ha valaki korrumpálódik, tönkremegy a tehetsége is. Egy lojális és ezt a lojalitást propagáló, ütőképes és jelentős műveket felvonultató gárda létrehozása: illúzió. Emiatt ez a kulturális agresszió kudarcra van ítélve.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!