Van abban valami nyomasztó, amikor az ember belép egy hatalmas, szürke hangárba, ahol a salgó polcok rogyásig vannak kerekes székekkel, a sarokban csokorban állnak a mankók és a járóbotok, a sok feketeség közül pedig, egyetlen színként, kivillan egy rózsaszín, hercegnős gyerektolószék. Amikor gurul, világítanak a kerekei.

„Szokott lenni jégvarázsos is” – mondja Csongor Sándorné Gizi néni, aki a Segítő Nemzedék Alapítvány lelke. Az aprócska, 70 körüli asszony nyugdíjba vonulása óta önkéntesként viszi az alapítványt, melynek célja, hogy a fogyatékkal élő vagy mozgási nehézséggel küzdő betegek, illetve az őket gondozó családok megfizethető áron jussanak olyan gyógyászati segédeszközökhöz, amelyek alaphangon akár 2-3 millió forintba is kerülhetnek.


Két kamion segítség

Az ötlet a fiától, Kálmántól származott, aki egy norvég alapítványon keresztül jutott ki Dél-Afrikába, ahol éveken át segítőként dolgozott. Aztán 18 éve, egy fura, szerencsére átmeneti idegrendszeri betegség szó szerint ledöntötte a lábáról: hazajött, és itthon próbált utánajárni, hogy miért nem működnek a végtagjai.

Gyógykezelése alatt annyi nehézséget és problémát tapasztalt a hazai egészségügyi rendszerben – míg megpróbálták felvinni a kórház harmadik emeletére, három kerekes szék is megadta magát alatta –, hogy elhatározta, ha felgyógyul, itthon folytatja misszionáriusi ténykedését. Jelezte a norvég alapítványnak, hogy Magyarországra is ráférne némi támogatás, amit a skandinávok olyannyira komolyan vettek, hogy Kálmán még ki sem jött a kórházból, de már ott várta Győrben kétkamionnyi, Norvégiában kiszuperált, itt luxus kategóriájú gyógyászati segédeszköz. Hirtelen azt sem tudta, hová kapjon, mi legyen velük, hol helyezze el őket. Győr sajnos „nem tudott” helyet biztosítani az árunak, végül a Győrtől alig 15 km-re lévő Öttevény általános iskolája fogadta be az első szállítmányt. Ott és akkor, közel 20 éve kezdődött minden, aztán később Abdán, egy hatalmas saját raktárban folytatódott.

Az első öt évben, amíg be nem járatódott a rendszer, a norvégok ingyen küldték az utánpótlást: havi kétszer megállt az öttevényi iskola előtt két kamion, ami több ezer családnak jelentett másként elérhetetlen, akkor még ingyen lehetőséget.

„Az ötödik év után már fizetnünk kell a szállításért és a raktározásért – meséli szinte szemlesütve Gizike –, ezért egy minimális támogatási díjat muszáj kérnünk az ügyfelektől. Persze még így is sokkal jobban járnak, mint ha eredeti áron kellene megvenniük például egy otthonápolási ágyat, aminek az ára másfél-két millió forint, de tőlünk maximum 150 ezer forintos támogatási áron elvihetik.”


Poklok pokla

Persze, ha vannak olyan anyagi helyzetben, hogy tudnak áldozni 150 ezret egy otthonápolási ágyért. Ha nincsenek, Gizi néninek megesik rajtuk a szíve, és enged az árból. Sőt van, hogy még ő fizet. Karácsony előtt például a Kisalföldben olvasott egy húszéves bábolnai fiúról, aki tanulás és munka mellett 10 éves kora óta ápolja ágyhoz kötött édesanyját. A Jóakarat Hídja Lapcom Média Alapítványon keresztül szeretett volna pénzt gyűjteni, hogy vehessen egy „olyan” ágyat a mamának. A régi szétrohadt a sok mosdatástól. Gizi néni adományként küldött neki egyet, és a családja – ő maga, a férje és hét gyereke – még a 150 ezer forintot is összedobták a srácnak, hogy legyen egy jó karácsonya.

Szerényen, könnyezve meséli, közel 20 év után is mennyire megrendítik a nehéz sorsú emberek. A gyerekek a legfájdalmasabbak.

Volt idő, amikor még Kálmán szervezte itthon a dolgokat – jó néhány éve már Norvégiából koordinál –, ő pedig csak besegített. Akkoriban még kerülte a személyes találkozásokat. Nem bírta nézni azt a sok nyomorúságot, amiben egyébként neki is volt része. Intézetben nőtt fel, édesanyja a szülésbe halt bele, apja három nappal később felakasztotta magát.

Amikor 4-5 évesen, egy árvaházi irodában összeismertették az akkor 10 éves forma nővérével, az köszönésképp pofon vágta és gyilkosnak nevezte. Akkor ott, az intézetben megfogadta, hogy ha jó férjet talál, sok gyereket fog szülni, hogy sok léleknek adjon hovatartozást. Az első kettő, Kálmán és Mónika még egy félresiklott próbálkozás gyümölcsei: az intézet igazgatója ajánlotta neki a „jó pártit”, amikor 18 évesen kénytelen-kelletlen el kellett hagynia az intézményt. Hová menjen? Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, hogy férjhez.

Az alkoholista tanártól aztán hatalmas „énerővel” sikerült megszabadulnia: tudta, hogy az az ember nem viszi őt közelebb az álmaihoz. Néhány magányos és küzdelmes év után aztán az élet kárpótolta őt Sándorral, akitől még öt gyereke született. Arra, amit csinál, hogy mennyit segít másoknak, cseppet sem büszke, arra viszont annál inkább, hogy mind a hét gyereke, sőt a párjaik is igazi jó emberek. Most is ott sürgölődik köröttünk az egyik veje, aki tengeri hajós, és az uborkaszezonban bejár Gizi nénihez önkénteskedni.


Attila, a dzsoli dzsóker

Ahogy beszélgetünk, és telik az idő, valahogy oldódik a tolószékhangár nyomasztó érzése. Egyre otthonosabbá válnak a fekete salgók, közvetlen melegség ül a hideg fémszerkezetekre. Gizi néni két állandó segítője, az eredetileg ápolóként dolgozó Ildikó és Attila, a műszerészek gyöngye mintha maguk is családtagok volnának.

„Attila nélkül elvesznénk – mondja Gizike –, ő szereli össze azt a rengeteg alkatrészt, ami ömlesztve érkezik a kamionokban.”

„Nem egyben jönnek ám – erősíti meg Attila –, de pont ezt szeretem. Gyerekkoromban nem volt legóm, most legalább kedvemre építgethetek, sakkozgathatok.” Kapott egy laptopot is Gizi néni gyerekeitől, ha valami nehezen megy, beüti a Google-ba, és keres egy összeszerelési útmutatót.

Amúgy meg zenét hallgat rajta, most épp Enya megy. „Elektromos szereléshez a legideálisabb” – mondja. Bosszankodik, hogy nem megy az a fránya kocsi, de nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Kettőből gyúr össze egyet, aztán majd, ha valamikor később érkezik olyan alkatrész, amire szüksége van, azt is készre pofozza. Gizike homályos tekintettel mesél róluk, a munkatársairól is – már-már érthetetlen, ennyi érzékenységgel hogyan lehet bírni egy ilyen lelkileg megterhelő hivatást. „Amikor valami olyan ér, azt nem tudom itt hagyni. Viszem haza, mesélem a Sanyinak, ő meg mindig mondja, hogy Gizi, ne vegyél már annyi mindent magadra, de én nem bírom nem magamra venni.” Nemcsak a nehéz sorsok érintik meg. Szinte egytől egyig név szerint emlékszik, főleg a gyerekekre. „Volt egy kislány Pécsről, hát annak a boldogságát nem tudom leírni, mikor a látásjavító géppel (írásvetítőhöz hasonló lapolvasó) el tudott olvasni egy rövidke szöveget!”


Szélhámosok kíméljenek

Aztán persze napokra képes elkeseredni is, ha megpróbálják becsapni. Volt ilyenre is példa, nem egy. Egy házaspár például joystickos kerekes széket szeretett volna a túlsúlyosnak mondott kislányuknak, ráadásul egyszerre kettőt. Egyet haza, a másikat az iskolába, hogy ne legyen gond a székcipeléssel. Telefonon keresték meg az alapítványt, és az asszony annyira sírt, hogy Gizinek megesett rajta (is) a szíve. Küldött adományba két kocsit, és csak annyit kért, hogy az adománylevelet aláírva küldjék vissza. Sokáig nem jött semmi, és mikor megpróbálta elérni őket, már nem vették fel a telefont. A címből, ahová a székeket küldte, tudta, hol laknak, így az önkormányzaton keresztül próbálta meg elérni őket. Ott kiderült, hogy nincs is gyerekük… Egy másik hasonló esetben olyannak sikerült bepaliznia, akinek saját gyógyászatisegédeszköz-boltja volt, és a 30-40 ezer forintért megszerzett eszközöket egy héttel később már közel négyszázezerért árulta a saját weboldalán.

„Nagyon résen kell lenni – kapcsolódik be a beszélgetésbe Ildikó –, de szerencsére Gizikének többnyire jók a megérzései.” Most már elővigyázatosabb. Ha adományt készül adni, utánajár, igaz-e a történet. Az irodarész melletti falról három serdülő gyerek mosolyog vissza rá – testvérek, és mindhárman izomsorvadásban szenvednek.

Az apuka, miután kiderült a baj, lelécelt. Az egyedül maradt édesanya nem tudja finanszírozni a betegség romlásával előálló igényeket. Nekik is adományba mentek az ágyak, Gizi néni úgy nézi őket a falon, mint ahogyan a saját unokái fotóit mutogatja az albumból. Ők is a családja. Szükségük van rá. Mintha ez éltetné. Évek óta daganatos betegséggel küzd. A sok stressz, a lelki megterhelés meg a rossz gének, mondják.

Most is onkogyógyszereket szed, alig érez az ujjaival és a talpán is tönkrement a bőr, de semmi nem látszik rajta. Délután 2-kor még egy falatot sem evett, fenyegeti is Ildikó, hogy beárulja a Sanyinak. Láthatólag nem tud mit kezdeni a törődéssel, inkább ő anyáskodna a többiek felett. „Ettél?” – kérdi a vejét, aki gyanús félmosollyal egy halovány igent válaszol. Gizi néni azonnal átlát a szitán: „Nem igaz, hazudsz!” – mondja cinkosul. 
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!