Volt egyszer egy csapat Nem is olyan régen, 2009-ben. Az akkori U20-as labdarúgó-világbajnokság bronzérmes hőseiről sokan hittük, hogy a fényt jelentik a magyar foci hosszú és sötét alagútjának végén. A fiatalok, akik sokszor szemet gyönyörködtetően játszottak, mára 24 évesek, mégsem kopogtatnak tömegével a mostanság szégyent szégyenre halmozó felnőtt válogatott kapuján. Az akkor milliók szimpátiáját elnyerő együttest Sisa Tibor juttatta ki a vb-re, ám „valamiért” már nem ő utazott Egyiptomba. Az embernek az az érzése, az ő és egykori játékosainak sorsa hűen tükrözik, miért tart ott a futballunk, ahol.
Szűkebb hazájában, Palócföldön van egy legenda egy idős bácsiról, aki télvíz idején megtudja, hogy már nem éli meg a nyarat. A bácsi tavasszal mégis felszántja a lovaival a földet, és elülteti a magokat, pedig tudja, hogy nem ő arat majd. Nem véletlenül meséli ezt el nekünk Sisa Tibor, karrierje legnagyobb sikerének babérjait ugyanis ő se arathatta le.
– Fáj, hát persze, hogy fáj. És fájni is fog, amíg csak élek. Kivezettem egy csapatot a világbajnokságra, ami a magyar futballban nem mindennap fordul elő, aztán egyszer csak már nem én voltam az edző.
– Elárulta valaki, hogy miért?
– Soha senki nem mondta el az okát. Már amikor jöttünk hazafelé az Európa-bajnokságról, ahol a harmadik helyezéssel kvalifikáltuk magunkat a vb-re, éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem olyan volt a fogadtatás, ahogy azt az ember képzelné. Hónapok teltek el úgy, hogy vártam, valaki végre mondjon valamit. Aztán kiderült, hogy kineveztek egy másik edzőt a csapat élére. Nem volt mit tenni, hátraléptem, mert az nem az én stílusom, hogy elkezdjem megfúrni a másikat. Pedig hát olyat is sokat hallani a magyar labdarúgásban. Én viszont kicsit mindig kivételnek számítottam.
– Ezt hogy érti?
– Ott kezdődik, hogy nem voltam soha válogatott labdarúgó, de még NB I-es se, az NB II-ig jutottam. Sokszor mondták is rám, hogy mit keres egy tanár a fociban, merthogy testnevelés-földrajz szakos diplomám is van. Na, onnantól kezdve mindenhol erőteljesen hangoztattam, hogy én bizony tanár vagyok! Egyébként is azt vallom, hogy ha az ember foglalkozik valamivel, azt nem lehet félvállról venni, a szakedzőit például vörös diplomával végeztem el a Testnevelési Egyetemen. Én a munkában hiszek, amit elértem, azt ennek köszönhetem. Velem még nem fordult elő, hogy kaptam volna ajándékba egy kispadot. Kicsit „idegen test” vagyok ebben a magyar futball közegben.
– Így már kezd érthető lenni, miért nem folytathatta az ifiválogatott élén…
– Két hatalmas veszély van, ami egy magyar edzőre leselkedik. Az egyik, ha sikertelen a csapata. A másik, és lehet, hogy ez a nagyobb, ha sikeres. Amikor valami jól működik, az nagyon sokaknak tetszene. Kevesen gondolták volna, hogy az a csapat kijut a világbajnokságra, de még kevesebben ismerték fel, mekkora munka van emögött. Két selejtezőkörből nem lehet szerencsével továbbjutni, nem beszélve az Eb-bronzról. Külföldi kollégáim sem értették, hogy történhetett meg, hogy nem én vezethettem a csapatot a vb-n.
– Az utódja felvette önnel a kapcsolatot, hogy konzultáljanak a csapatról?
– Talán nem mindenki emlékszik már, utánam közvetlenül a holland van Buuren kapta a kispadot. Ő egyszer sem hívott. Nem igazán találta meg a hangot a fiúkkal, az eredmények is csalódást okoztak, így őt hamar menesztették. Akkor informális úton hallottam, hogy esetleg visszahívnának, végül aztán Egervári Sándor lett a kiválasztott. Ő egyébként megkeresett a vb előtt. Jólesett, hogy a játékosok, amennyire tehették, mellém álltak, jelezték, hogy sajnálják a történteket.
– Milyen jövőt jósolt akkoriban a társaságnak?
– Én nagyon sok jó dolgot láttam bennük. Volt köztük olyan is, akiben biztos voltam, hogy nemzetközi szintre is elér majd. Például Koman Vladimir. Őt pont az én időszakomban keresték meg az ukránok, ami után azt nyilatkozta, gondolkodik, hogy melyik válogatottat válassza. Akkor nagyon sok bántást kapott. Nem titok, főként ez volt az oka, hogy mikor hozzám mégis eljött a válogatottba, csapatkapitányként szerepeltettem. Hetekig kellett beszélni vele, hogy „Volika, te Magyarország egyike legértékesebb játékosa vagy, nem mehetsz el”. És ma a felnőtt csapat nagyon fontos tagja.
– Viszont itt véget is ér azoknak a sora, akik a 4-5 évvel ezelőtti csapatból stabil felnőtt válogatottak lettek.
– Azért ott van még Németh Krisztián, Korcsmár Zsolt és Kádár Tamás is. De való igaz, 4-5 évvel ezelőtt én is azt gondoltam, mostanra többen épülnek be közülük a nagyválogatottba.
– Miért maradt el sokaknál ez a berobbanás?
– Egyrészt az a mindenkori szövetségi kapitány dolga, mennyire nyúl a fiatalokhoz. Másfelől, van, aki nehezebben alkalmazkodik az ifi- és a felnőtt foci közti különbségekhez – mások az ütközések, más a sebesség. De láttam én már olyan játékost, akinek volt egy nagyon gyors felfutása, utána megállt és aztán megint fejlődésnek indult. 24 éves kor körül persze fizikailag már nem fejlődik a játékos, de taktikailag még előreléphet. Éppen ezért végleg még nem mondanék le arról, hogy az akkori csapat gerincét még látjuk együtt címeres mezben.
– De éppen ez az, hogy már 24 évesek, ami jóformán csak nálunk számít fiatalnak, másutt ennyi idős korukra sokan már 5 éve meghatározó játékosai a topcsapatoknak. Mi történik a mi reménységeinkkel?
– Egy részük túl korán kerül ki külföldre, ahol nemhogy jobb játékosok nem lesznek, de visszaesik a teljesítményük. Idehaza szokás azt hinni, hogy fiatalon külföldre kikerülni az az álmok netovábbja. Pedig nem is olyan régen 2-300 magyar gyereket vittek ki focizni, volt, hogy egy egész busznyi 14-15 évest. Most olyan 22- 23 évesek lehetnek, és egyikük se futott be karriert, teljesen eltűntek. Gondoljunk bele, kimegy egy 14 éves srác, minden idegen körülötte, nem találja a helyét, ami előbb-utóbb a teljesítménye rovására mehet, és kint pillanatok alatt ejtik. Franciaországban egy továbbképzésen a saját szememmel láttam micsoda farkastörvények uralkodnak, nem úgy van, mint nálunk, hogy ha idejön egy külföldi, akkor a tenyerünkön hordozzuk. Én azt mondom, lehet, hogy a horvát fiatalok járnak jól, akiket 19 éves koruk előtt nem engednek külföldre. A mi legjobbjainkat viszont nagyon fiatalon és szinte ingyen elviszik, így pénzt se kapunk értük, amit visszaforgathatnánk a fociba, és a magyar klubok lemaradása is egyre nő.
– Gosztonyi, Debreceni, Présinger vagy Szekeres viszont nem igazolt el. Négyüknek összesen van 1 válogatottsága: Debrecenit a 92. percben becserélték egy barátságos meccsen…
– Sajnos, akik itthon maradtak, azok meg nem kapták meg a bizonyítási lehetőséget az NB I-ben sem. Érdekes, hogy 2009-ben, mikor visszatértem a Honvédhoz, megpróbáltam az ifiválogatott 5-6 tagját megszerezni, hogy együtt maradjanak, de egyetlen klub sem adta a sajátjait. Játszatni viszont nem játszatták őket. Sok edző az eredménykényszer miatt úgy van vele, hogy nem tesz be egy 18 éves magyar futballistát, inkább berak helyette egy 28 éves külföldit, aki per pillanat tényleg jobb egy fokkal. Két év múlva viszont már nem lenne az. Ezt a két évet viszont nincs idő kivárni, mert idehaza elég néhány rossz meccs és repül az ember.
– De amúgy is, egy klubedzőtől, pláne, ha külföldi, hogy várhatnánk el, hogy a magyar válogatott érdekét nézze?
– Elmondok egy történetet. Három évig Kuvaitban dolgoztam, egy 17 évesekből álló csapatnál kezdtem. Rögtön az elején játszottunk egy edzőmeccset a felnőttekkel, amit 5-2-re megnyertünk. Azt hittem, én vagyok a Zagallo (az 1970-es világbajnok brazil csapat szövetségi kapitánya – a szerk.). Másnap 8 játékosomat felvitték az U19-be. Azonnal felmentem az elnökhöz, hogy mégis hogy van ez? Leültetett, teáztunk, ott ez nagy divat, és megkérdezte: „Captain Sisa! A fizetésed megkapod-e?” Mondtam, hogy azzal minden rendben, a baj az, hogy elvitték a játékosaimat. Mire ő: „Azok nem a te játékosaid, azok a mi játékosaink. Téged azért hoztunk ide, hogy ha elviszik őket, akkor csinálj helyettük másokat.” Bár most is beleborsódzik a hátam, de ezt itthon is lehetne így. Ha idejön valaki, tiszteljük azért, mert idehozta a szaktudását, de dolgozzon úgy, ahogy a mi érdekeink kívánják. Azt azért elmondom, hogy a történtek után jártam az iskolákat, szerveztem tornákat, szedtem össze játékosokat az utcáról – és év végén bajnokok lettünk.
– Azért nem biztos, hogy Kuvaitot minden téren érdemes példaként állítani magunk elé.
– Pedig tudnék még mesélni. Volt a csapatomban egy nagyon tehetséges fiú, Hasszannak hívták. Csatár volt, de miután elvitték a 8 játékosomat, mondtam neki, hogy jobbhátvédet kell játszania. Azt mondta, ő nem lesz jobbhátvéd, majd miután ráparancsoltam, kaptunk róla két gólt 20 perc alatt. Lecseréltem, ő meg odaszólt, hogy mit képzelek magamról. Az öltözőben rácsaptam az asztalra, és kijelentettem, hogy amíg én ott vagyok, ő ebben a csapatban nem játszik. A pályaedzőim eleinte örültek, hogy milyen határozott vagyok, de nemsokára kezdték mondani, hogy „csak vissza kellene hívni a Hasszant”. „Miért hívnám vissza? Én vagyok az edző, szépen nézne ki, ha a játékos dirigálna” – válaszoltam. „Hát, mert a Hasszan az elnök fia.” Na, még aznap este felhívtam a feleségem, hogy nemsokára érkezem haza, kirúgtam az elnök fiát. Néhány hét múlva hívott csak magához az elnök, mondom, „itt a vége”. Miután elmeséltem neki, mi történt, legnagyobb meglepetésemre vállon veregetett, hogy „ez igen, nekem ilyen edzőre van szükségem”. A következő szezonra a felnőtt csapat élére kerültem. Gondolkozzunk csak el: biztos, hogy Magyarországon is így történt volna?
– Ha engem kérdez, inkább úgy, ahogy a feleségének megtelefonálta.
– Valószínűleg igen. Nálunk néha az elnök, a játékos és a szülő is kicsit edző akar lenni. Én sose engedtem, hogy beleszóljanak a munkámba, de sokszor tehetetlen voltam, mert egyesek a fejem fölött kezdtek el szervezkedni. Nagyon sokan vannak szereptévesztésben, ami hátráltatja a szakmai munkát. Pedig gyönyörű feladat fiatalemberek tehetségét kibontakoztatni, még akkor is, ha nagyon kevesektől hallottam például, hogy „te jól dolgoztál a válogatottnál”. Ilyenkor ott van azért az emberben, hogy visszamehetne Kuvaitba, ahol szerették.
– És ahol, felteszem, anyagilag sem járna rosszabbul.
– Sokszorosan jobban járnék. És mégis azt mondom, nekem itt a helyem, akkor is, ha a köszönet sokszor elmarad. Ennek a cikknek is az lesz szerintem a vége, hogy „na, a Sisa már megint jártatja a száját”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
