Kit fosztogat a félkarú?

Újabb intézkedés, ami a szegényekre aggatott stigmákat erősíti, mint az például, hogy a segélyek jó része a kocsmák környékén „landol”. Csakhogy a szociológusok kutatásai ezt nem igazolják. Az addiktológus szerint viszont az, aki a családi kasszát elveri, függő, orvosi segítségre, nem drasztikus tiltásra szorul.

Rohamtempóban indított támadást a kormány a játékgépek ellen. Rendkívüli kormányülés után már be is nyújtották a parlamentnek az azok betiltásáról szóló előterjesztést, mondván: egyrészt a korábbi intézkedések csak részben érték el azt a célt, hogy a leghátrányosabb helyzetben élők ne pénznyerő automatákba dobálják a pénzüket, másrészt súlyos nemzetbiztonsági kockázatok is felmerültek a szerencsejáték-iparban érdekeltek tevékenységével kapcsolatban. „A mi politikai családunk krédójával” önmagában ellentétes a szerencsejáték, így további szigorítást tart szükségesnek a kormány, „bár a korábbi 25 ezer helyett már ma is csak körülbelül 4500 játékgép működik” – folytatódott a kormány indoklása. Hogy a döntésnek van-e köze a segélyplafonról szóló tervekhez? A válasz: „Természetesen ez egy szociális kérdés is, és egészségügyi is – az intézkedéstől várható jelentősen csökken a szerencsejáték káros hatásait elszenvedő polgárok köre.” A törvény még ebben a hónapban hatályba léphet, így „a koncesszióban működő játékkaszinókat leszámítva” a következő hetektől Magyarországon nem működhetnek majd pénznyerő játékgépek.

A lépést orvosi és szociológiai oldalról is meghökkenve fogadták. Nem a cél és a szándék jogosságát vitatják, leginkább annak módja, s főleg üzenete okozott felháborodást. Szegénységkutatók szerint az utóbbi idők intézkedései után ez, az amúgy nagyon előítéletes felvezetés, ismét a dolgozni nem szerető, gyermekeiket elhanyagoló, léhűtő szegények képet erősíti. Vagyis azt, hogy jórészt ők felelősek azért, amilyen helyzetbe kerültek. Jóllehet a legfrissebb, épp a leghátrányosabb régiókban készült kutatás is igazolta, hogy az általánosan elterjedt nézettel szemben, miszerint a szegények nem költenek a gyerekeikre, mert elisszák/eljátékgépezik a pénzüket – a szegény családokban a felnőttek nem a gyerekeik rovására, hanem inkább rájuk költenek a szűkös forrásokból.

„Azt senki sem vitathatja, hogy a család pénzét eldorbézoló – szegény és nem szegény – szülőkkel szemben minden lehetséges eszközzel fel kell lépni. Egy alkoholista vagy szerencsejáték-függő apa nemcsak a társadalom, hanem saját családja szemében is átok, akár a családi pótlékot akár saját munkájával megkeresett pénzét vonja meg a gyerekeitől. De vajon akik szegények, akik segélyből élnek, azoknak a többsége szenvedélybeteg lenne?” – teszi fel a provokatív kérdést Bass László szociológus, aki kisebb elemzést készített a kérdésről. „Adatokról nincs tudomásom, amelyek alapján megbecsülhetnénk, hogy a családi kasszák mekkora részét nyelik el a félkarú rablók. Azt azonban tudjuk, hogy 2009-ben a »pénznyerő ágazatban« a tiszta játékbevétel (azaz a játékosok összes vesztesége) évi 81 milliárd forint volt, ugyanebben az évben családi támogatásokra és szociális juttatásokra a költségvetés 641 milliárd forintot fordított. Ha minden szerencsejátékos csak segélyekből játszana – ami messzemenően nem igaz – akkor a segélyek 12 százalékát költenék erre a célra. Ez nyilván az abszurditásig húzott felső határ. Ezekből a sarokszámokból, és a háztartási kiadások adataiból 2-3 ezer forintra becsülhetjük a havonta átlagosan szerencsejátékra költött összeget. Az átlag azonban itt félrevezető, aki játszik, az nem áll meg havi kétezer forintnál, aki viszont nem játszik, az egy fillért sem költ erre a családi kasszából. És – a rendelkezésre álló adatok alapján – ők vannak túlnyomó többségben” – von konklúziót a szakember, feltéve a kérdést: igazságos-e a szegény családok tisztességes többségét büntetni a legfeljebb 5-10 százaléknyi felelőtlen ember miatt?

De legalább ennyire stigmatizálónak tartja az intézkedés „körítését” a játékfüggőség hazai kutatója. Demetrovics Zsolt, az ELTE docense, a Klinikai Pszichológia és Addiktológiai Tanszék vezetője vizsgálatai is egyértelműen cáfolják azt a képet, hogy a leszakadt régiók falvainak kocsmáiban „tombolna” a játékgépőrület. Az érintettek nagyobb arányban fordulnak elő ugyanis Budapesten és a10 ezer lakosnál nagyobb településeken.

„Ha valaki egyedülálló, illetve férfi, sokkal nagyobb kockázatot jelent a játékfüggőség szempontjából. mint ahogyan az alacsony jövedelem. A férfiak körében például négy-ötszörös a játékszenvedély előfordulása” – mondja a szakember, aki az erős előítéletesség mellett még nagyobb hibának látja, hogy ezt a problémát egy egyszerű jogszabálymódosítással próbálják megoldani anélkül, hogy az érintettek bármilyen segítséget kapnának. „Aki játékfüggő, az beteg és komoly kezelésre szorulna, amiről viszont egy szó sem esik az elképzelésekben” – teszi még hozzá Demetrovics Zsolt.

Egy játékos akkor tekinthető függőnek, amikor az már életviteli problémákat okoz, így élethelyzettől függően hátráltatja a tanulást, a munkát, a családi kapcsolatokat. Magában a játékban pedig az jelzi a függőséget, ha az illető már nem tudja kontrollálni, mennyi időt tölt és pénzt költ el ezzel a tevékenységgel. Hazánkban jelenleg a felnőtt lakosság 1,4 százalékáról mondható el, hogy függő és további közel 2 százalékról, hogy veszélyeztetett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!