Felháborodott és a múltból átkapcsolt jelen időbe. Kondor Vilmos, a nehézsúlyú magyar történelmi bűnügyi regények rejtőzködő szerzője megelégelte a kormány politikáját, a közélet sivárságát: előbb a menekülteket támogató elbeszélést adott közre, majd A bűntől keletre című új regényében eltette láb alól a magyar miniszterelnököt is. Levelet váltottunk vele.

 
Kondor Vilmos egyik ismert fotója – családi felvétel az író magánarchívumából

– Ön megölte a magyar miniszterelnököt!... 2015. június 13-án arccal beleborult egy minestrone levesbe… Megmérgezték, legalábbis A bűntől keletre című, múlt héten megjelent krimijében. Figyelmeztetés vagy vágyálom az ön részéről?

– Egyik sem, lévén ez egy regény, amelynek – a látszat ellenére – kevés köze van a valósághoz. Az én vágyálmaim, vagy csak álmaim, ha úgy tetszik, nem a magyar közéletre fókuszálnak, ráadásul meglehetősen ízléstelen dolog lenne bárkinek a halálát vágynom. Ugyan a regénybe nem írtam bele, de végig ott csengett bennem Christopher Chance (képregényszereplő, fiktív magánnyomozó és testőr – a szerk.) állandóan ismételt mondata: senki sem érdemli meg a halált. Figyelmeztetnem sincs mire, mivel a regény cselekménye „ellen” nem lehet figyelmeztetni, maximum annyiban, hogy a múltunk elől nem menekülhetünk, még a hatalmasok sem.

– Ahogy a kisebbik kormányzó párt, a Demokratikus Keresztények elnöke sem menekülhetett, ő is gyilkosság áldozata lesz a regényében. Elképzelhetőnek tartja az indulatok bűntettekbe való hasonló kifutását a fikción kívül is?

– Erről inkább egy politikai elemzőt vagy egy biztonságpolitikai szakértőt kellene megkérdeznie, az azonban biztos, hogy a történelmet némileg ismerve ritkán szokott békés és rózsás véget érni a magyar választópolgárok elégedetlensége, miután elérte a forráspontot. Most nyilván megkérdezi, hol a forráspont…

– A számból vette ki a szót…

– …mire én azt felelem, hogy nem tudom, de annyi megint csak biztos: a magyaroknál elképesztően magas az ingerküszöb, mire elérünk oda, hogy tegyünk valamit, addigra rendszerint vak pusztítás, tomboló düh és patakokban folyó vér jellemzi az eseményeket, melyek szintén természetükből fakadóan megállíthatatlanok és mederbe nem terelhetők. Mélyen hiszek az alkotmányos berendezkedésben, a demokráciában és abban, hogy csak ezek eszközeivel szabad és kell félreállítani azt a garnitúrát, amelyikkel elégedetlenek a választók.

– Többen fognak adni az említett látszatra: rendkívül áthallásos a mai magyar politikai és társadalmi helyzetre a regény, az elidegenítő gesztusok ellenére is. Politikai pamflet lenne szépirodalmi köntösben? Így (is) politizál egy író?

– Én nem politikai pamfletet írtam, és remélem, hogy a kérdése inkább az érdeklődését tükrözi, mintsem az olvasatát. Mindenki másképpen politizál, értelemszerűen az írók is, de én itt nem ezt tettem. Ez nem politikai krimi, vagy ha az is, maximum annyiban, hogy politikai környezetben játszódik.

– Az olvasóközönség egyébként melyik politikai oldalra pozicionálja önt?

– Gyaníthatóan… remélhetően?... gőzük sincs, hova tegyenek, mert minden könyvemben és interjúmban figyeltem arra, hogy ne pozicionálhassanak. Ahogy látom, mindenki olvas balról jobbra, időstől fiatalig, férfitől nőig, fővárositól vidékiig.

– Sokan biztos meglepődtek, hogy nem a Szent Korona-trilógia befejező részével folytatta regényei sorát. Miért váltott jelen időre?

– A Wertheimerek sztoriját nagyon szeretném jövőre befejezni. Azt már tudom, hogy mi lesz a vége, és piszkosul foglalkoztat, hogyan fogok eljutni oda. Ugyanakkor ez a regény nagyon feszített, folyamatosan olyan hatások értek, amelyek azt erősítették bennem, hogy ezt itt és most kell megírnom. A regény témája – a hatalommal való visszaélés cinizmusa – közelről érintett. Felháborított. Mert ez aktuális probléma, amelynek zárványait a diákjaim között is látom nap mint nap. Az már csak hab volt a tortán, hogy írás közben „testközelből” szembesültem azzal, amit egy ideje ismételek már: oly kevés dolog változott Magyarországon az elmúlt nyolcvan évben, hogy az egyszerre röhejes és siralmas.

– Pontosan milyen állandóságokra gondol?

– Kezdve azzal, hogy ebben az országban soha nem a törvények tették lehetővé, hogy ki mit ússzon meg, folytatva azzal, hogy a rendőrségnek elég ritkán sikerült tényleges szakmai munkát végeznie, és befejezve azzal, hogy valami oknál fogva nekünk, magyaroknak aránytalanul sok olyan politikus, párt és hatalombirtokos jutott, amely pozícióba kerülve a legelső adandó alkalommal elveszti a józan eszét, erőszakot tesz az erkölcsein, választóit lenézi és programszerűen elveszt minden kapcsolatot a valósággal.

– Milyen írói szerepeket tart legitimnek, ami hozzászól a politikához?

– Úgy látom, egyenlőségjelet tesz politika és közélet közé, ahogy a legtöbben. A magyar viszonyok sajátos rétegződése és módosulása miatt a politizálás pártpolitizálást jelent, és ebben az értelemben én nem vagyok hajlandó megszólalni. Pártok jönnek-mennek, kormányfők és lelketlen politikai gazemberek váltják egymást vezető pozíciókban erős száz éve, és egy a közös bennük: mindegyik párt és mindegyik politikus a közjót akarja szolgálni, csak hát a világ helyzete meg ellenfeleik összefogása mindig megakadályozza benne a szerencsétleneket. Hogy melyik párt mit mer hazudni választási győzelme érdekében, az politika, ahogy az is, ezekből az ígéretekből mit és hogyan váltanak valóra. A menekültek ügye azonban közéleti kérdés, ahogy az oktatás és az egészségügy is az, meg az ország külföldi megítélése, nem is beszélve környezetünk védelméről. A kérdésére térve: író, költő részéről nincsen presztízsveszteség nélküli politikai hozzászólás, mert amelyik kreatív alkotó eddig politikai zászló alá állt, szinte mind eltűnt a süllyesztőben. Janus Pannonius szerint ráadásul hívő ember költő nem lehet. A politikai hovatartozás pedig egy ideje már hit kérdése, nem a józan észé. Ezért is mondom: aki ma nekiáll abroncsot tisztítani egy politikai szekértáborban, az a jövőtől nem sok jóra számíthat. Előbb nézi el az utókor a gyengécske regényt meg a rosszacska verset, mint a rossz oldalra állást, és Magyarországon mindegyik oldal előbbutóbb rossz lesz, csak idő kérdése, hogy mikor.

– Ez lehet az oka annak, hogy néhány írón kívül a többség hallgat a közéleti kérdésekben?

– Ha találgatnom kell, akkor inkább úgy gondolom, a legtöbben félnek. Inkább félnek, mintsem közönyösek, két oknál fogva. Egyfelől félnek, hogy hol és hogyan jelenhet meg (vagy nem jelenhet meg), amit írnak, így a megélhetésük kerül veszélybe. Másfelől pedig azt is gyorsan betolják egy politikai fiókba, aki valójában közéleti kijelentést tett vagy közéleti felelősséget vállalt – és ez elég erős terhet rakhat az ember vállára.

– Ön is rejtőzködik, hiszen kizárólag a művein és blogbejegyzésein, közösségi oldalak posztjain keresztül nyilvánul meg. Miért nem lép elő?

– Mert tudom, hogy a regényeim érdekesebbek nálam. Azért írom a könyveimet, mert van véleményem, vannak történeteim, el akarom mondani őket, a „személyes kiegészítésre” (vagy körítésre) pedig szerintem nincs szükség.

– Nekem a blogjának indítása és közösségi profilja kialakításakor úgy tűnt, mintha mégiscsak szeretne az olvasók elé állni teljes valójában. Hajlik efelé?

– Nem. Ha jól számolom, most már tíz könyvem jelent meg, ennél jobban nem tudok odaállni az olvasók elé. Sokkal több van ezekben a könyvekben belőlem, mint azt terveztem vagy akartam volna, és ennél többet már nem szívesen adnék.

– Mégis adott! Miért látta szükségét, hogy Az otthontalanság otthona című elbeszélésével és bevételével a menekültek megsegítésére siessen?

– Képtelen voltam nem látni a saját gyerekeim pillantását, amikor a fotókon a szír, afgán és etióp gyerekek szemébe néztem. Ezek az emberek menekülnek a hazájukból, amelyet rommá lőttek, hátukon és kezükben életük emlékeivel, maradékával. Nem lehet nem segíteni rajtuk. 1956. október 26-ra vagy 27-re Bécsben egy csepp vér sem maradt a kórházakban. Minden vérkészítményt Magyarországra küldtek, nekik semmi sem maradt. Aztán amikor elkezdték szétlőni az életünket, akkor kérdés és gondolkodás nélkül befogadtak mindenkit. Egy ilyen helyzetben nem lehet nem segíteni. Én ennyit tudtam tenni. Nem tudok sebeket bevarrni, sőt varrni sem tudok, nem tudok betegeket ellátni, nem tudok áramot előállítani, nem tudok arabul, sorolhatnám még, hogy mit nem tudok. Történeteket tudok írni, hát írtam egyet.

– Az elbeszélés a kivándorlás témáját, az otthon és a haza fogalmait járja körül. Hol érzi magát ön otthon? Milyen tapasztalatai vannak a hontalanságról?

– Ott vagyok otthon, ahol a családom van. A feleségem, a gyerekeim. Hontalan soha nem voltam, bár kétszer kerültem hasonló helyzetbe. Egyszer diákként, egyszer pedig oktatóként töltöttem huzamosabb időt külföldön. Amikor megérkeztem Párizsba, először is megittam két kupica snapszot, aztán felhívtam apámat, és a sírás határán mondtam neki: „Itt mindenki franciául beszél!” Rám tört, hogy itt nem anyám fia vagyok, nem egy közösség tagja, amelynek nyelvét és nem nyelvi gesztusait is értem, hanem idegen egy idegen földön. Át tudom érezni, amit a hazájukat otthagyók éreznek.

– Művei számos nyelven olvashatók, gondolt már a kiköltözésre, más nyelven új karriert kezdeni?

– Biztosan észrevette, hogy innen nem lehet elmenni. Költözni az én koromban macerás, ráadásul a magyar íróból az írót ki lehet venni, a magyart viszont nem, akármennyire is próbálkozna az ember. Én meg nem próbálkozom.

– A Budapest Noir újságírója, Gordon Zsigmond Amerikából tért vissza a ’30-as évek Magyarországára, mennyiben más volt akkor a hozzá hasonlók helyzete a mai ki- és bevándorlókhoz képest?

– Nagyon más. Amerika az ígéret földje volt mindig, az ország, ahol karriert lehetett csinálni, ahol be lehetett futni. Nem véletlenül nézték a Gordonhoz hasonlókat olyan gyanakvással. „Minek jött ez ide vissza? Mit akar? Nem normális az ilyen.” Most, ahogy ezt megfogalmaztam, azt kell látnom, hogy olyan nagyon ez sem változott. Mindig annak van igaza, aki marad, és mindig az húzza a rövidebbet, aki elmegy.

Az otthontalanság otthona című elbeszélés e-könyv formájában jelent meg augusztus elején. Az eladásából származó teljes bevételt jótékonysági célra, az Artemisszió Alapítvány javára ajánlotta föl a szerző és kiadója. Az alapítvány célja a különböző kulturális, etnikai és társadalmi csoportok közötti párbeszéd és közeledés erősítése, a kölcsönös megértés elősegítése.

 

"Képtelen voltam nem látni a saját gyerekeim pillantását, amikor a fotókon a szír, afgán és etióp gyerekek szemébe néztem. Ezek az emberek menekülnek a hazájukból, amelyet rommá lőttek, hátukon és kezükben életük emlékeivel, maradékával. Nem lehet nem segíteni rajtuk."

 

Kondor Vilmos
rejtélyes szerző, e-mailben ad interjút, nem fotózható, a nyilvánosság előtt nem jelenik meg – többen megkérdőjelezik valós létét, irodalmi szerzői álnevet sejtenek.
Életrajza szerint 1954-ben született, vegyészmérnöki diplomával rendelkezik. Első regénye, a Budapest Noir 2008-ban jelent meg, újságírója, Gordon Zsigmond történeteit további 4 regényben és több novellában követhettük nyomon. A magyar krimit (újra) megalapozó regényből film készül Gárdos Éva rendezésében. 2013-ban jelentkezett a Szent Korona-trilógia első kötetével (A másik szárnysegéd), amit tavaly A koronaőr második tévedése folytatott. Kondor idén elutasította a Hamu és Gyémánt fölkérését egy novella írására, mivel a magazin anyacége médiavásárlóként vett részt a kormány bevándorlók elleni gyűlölet-plakátkampányában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!