A pesti Művész cukrászda igazán kiváló hely egy kis beszélgetésre a kultúráról. Szőcs Géza pedig most, hogy már több mint fél éve nem kulturális államtitkár, kiváló alany arra, hogy megértsük, miért álltak elő háborús viszonyok a magyar kultúrában, és hogy ebben neki mekkora a felelőssége.
– Jó sok telefonálgatásba került, mire alkalmat talált a beszélgetésre, pedig azt hittem, amióta lemondott a kulturális államtitkári posztról, ideje, mint a tenger.
– A Milánói Világkiállítás kormánybiztosaként és a miniszterelnök főtanácsadójaként van dolgom elég.
– És gyakran ad tanácsot Orbán Viktornak?
– Február első keddjén találkoztunk legutóbb, de napokon belül, a közelgő nemzeti ünnep kapcsán újra fogunk.
– Jut eszembe: egy miniszterelnöki főtanácsadó közszereplő?
– Határeset. Közel van hozzá, az biztos, mert hát nem sérelmezheti, hogy nagyobb érdeklődés van a személye iránt. Sejtem, kiről jutott eszébe.
– Egy másik főtanácsadóról, Habony Árpádról, aki nem tartja magát közszereplőnek. Ismeri?
– Persze. Mostanság ugyan nem találkoztam vele, de előtte többször is.
– Ne is beszéljünk róla, még a végén beperel mindkettőnket. Inkább a kultúráról, ahol is folyik a harc, a kultúrkampf…
– …ez csak terminológia kérdése.
– Amennyiben?
– Ha mondjuk, a Magyar Művészeti Akadémia vagy a Nemzeti Színház kérdését nézem, értelmezhető úgyis, mint a kultúra intézményrendszerén belüli történések folyamatának a része.
– Amely folyamat komoly érzelmeket kavar.
– Igaz, de ha egy pillanatra eltekintünk a szenvedélyektől és a szubjektív értelmezésektől, akkor nincs is semmiféle kultúrkampf. Csakis rendszerszerű változások sorozata. De mihelyst bizonyos történések, például a már említettek, rendkívül erőteljes visszhangokat váltanak ki és a kirobbanó polémiák szókészlete háborúsra vált, na, akkor beszélhetünk kultúrkampfról.
– Próbálom követni. A kultúrharc csak megfogalmazás kérdése lenne?
– Igen, vagyis inkább játék a szavakkal. De az igaz, hogy a dolog lényegét tekintve arrafelé tartunk, hogy növekszik a feszültség, a türelmetlenség és a sértettség mindkét oldalon.
– Ki miért van megsértve?
– Nem három, nem is harminc évre nyúlik ez vissza. Szembe kell nézni azzal, hogy az országban nagyon nagy átalakítás zajlik, lehet, hogy ennek az eredménye az lesz, hogy a kormány modernizálja, ésszerűsíti azokat a nagy rendszereket, amelyek a társadalomban kiszolgálják az alapvető emberi igényeket, az egészségügytől a kultúráig. Hogy ez a kísérlet sikeres lesz-e, s hogy az átalakítás a megfelelő eszközökkel történik-e, azt ma még nem tudjuk megítélni, de mindezzel számolnunk kell. Az alkotó értelmiség nagyon nagy része kötődött a mai ellenzékhez. Azokban a privilégiumokban, amelyek egy másik kormányhoz kötődő elit érdekeit szolgálták, változás következett be. De ez a nagy átalakítás nélkül is így lett volna, csak most a kettő egybeesik. Amikor az általános aggodalmak találkoznak egyesek saját, személyes sorsának a negatív fordulataival, a kettő együtt könnyen kiverheti biztosítékot. Akkortól kezdve az agresszív, indulatos, türelmetlen hang válik uralkodóvá.
– És erre az lenne a megoldás, hogy a Magyar Művészeti Akadémiának, valamint Fekete György elnöknek adnak pénzt, paripát és főleg fegyvert a kultúra átalakítására?
– Terminológia ez is. A kormányzat fordítva látja: nem a központosítás és a kormány általi kézi vezérlés bizonyítékát, hanem lehetőséget a művésztársadalom autonómiájának megélésére.
– Miféle autonómia az, ahol csak a politikai alapon kiválasztottak juthatnak lehetőséghez?
– A művészek nagyon érzékenyek, vélt és valós sérelmek osztják meg őket, amelyeket évtizedekig hordoznak magukban. Mindez nem segíti elő az ésszerű és igazságos működést. Van egy példázat: ha a korabeli olasz festőkre bízták volna az akkori legjobb művészek kiválasztását, honorálását, sem Michelangelo, sem Raffaello nem festhetett volna.
– Ugye félreértem, hogy a példából az következik, Fekete György fogja felkarolni a mai kor meg nem értett művészzsenijeit?
– Nézze, nem tudjuk, kik lesznek tíz év múlva a megmondóemberek, mondjuk, az MMA-ban. De ha jelentős súllyal bíró művészek majd részt vesznek benne, akkor valóban azzá lehet, aminek a kormányzat elképzelte. Ma Fekete György véleménye fontos és döntő lehet, de nem szentírás. Sok jeles művész véleményével ütközve Fekete is alulmaradhat bizonyos kérdések megítélésében. Az én elvem az érték mindenekfelett való tisztelete. Ha valamilyen érték nincs felpántlikázva piros-fehér-zöld kokárdával, például Csontváry vagy Krúdy művészete, amelyek nélkülözték azt a nemzeti ethoszt, amelyről Fekete beszél, tehát, ha a mostani „megmondó emberek” felismerik az új Csontvárykat és Krúdykat és beemelik a nemzeti kánonba a piros-fehér-zöld pántlika hiányában is, akkor az előtt én meghajlok.
– Mégiscsak úgy tűnik, most Feketének pántlikaügyben van szava, önnek pedig már alig. Érez felelősséget a mostani háborús helyzetért?
– Tudja, én is szerettem volna olyan helyzetben miniszter vagy államtitkár lenni, amikor óriási összegeket szánnak a kultúra építésére. Nekem az értékmentés volt a feladatom és az, hogy ne történjen semmi olyan sérülés, amely gyógyíthatatlan. És ebben voltak sikerek.
– Egyet mondjon.
– Például a Budapesti Fesztiválzenekar úgy tudott a tavalyi, nagyon kritikus évben talpon maradni, hogy nem ingott meg a pénzügyi egyensúlya. Ezt is sikernek tartom, még ha nem is ismerik el.
– Mintha a sértettség szólna önből is.
– Elmesélek akkor egy történetet. Egy munkatársam száz kulturális közszereplőnek írt levelet, arról faggatott intézményvezetőket, hogy egyetértenek-e azzal, hogy én államtitkárként a kultúrát elárultam, sőt annak ellensége vagyok. Fischer Iván is válaszolt, levele nagyon érdekes volt. Elismerte, hogy zenekaráért sokat tettem, azt írta, hogy a korrekt működésem ellenére egyet nem tud megbocsájtani: hogy el akartam távolítani a József Attila-szobrot a Duna-partról. Abszurd, hiszen én voltam az egyetlen, aki ellenállt a szobor elszállításának! Tehát az, hogy a szobor ott áll, ahol, az én sikerem is. Aztán Fischer elnézést is kért. Elképesztő, hogy mennyire egybemosódnak a memóriában bizonyos események. De szerepem volt a Heller Ágnesék elleni hangulatkeltés mérséklésében is.
– Ezek szerint az igazi sikerei azok voltak, amikor valami nem történt meg? Amikor próbált megakadályozni valamilyen politikai szándékot?
– Minden attól függ, hogyan értelmezzük. Ez egy feledékeny nemzet. Ki emlékszik már arra, hogy 2010 nyarán még az volt a kérdés, hogy Alföldi Róbert 24 órán belül vagy két héten belül megy. Senki nem álmodhatta, hogy 2013-ban az lesz a fő sérelem a Nemzetivel kapcsolatban, hogy Alföldi nem kapott újabb mandátumot. Ma már bezzeg senki nem beszél arról, hogy Alföldivel szemben milyen agresszív türelmetlenség nyilvánult meg bő két évvel ezelőtt. Akkor erre mit mondjak? Siker, hogy Alföldit anno nem menesztettük sem két héten, sem 24 órán belül? Ha értékelvűen közelítem meg, akkor igenis siker. Ahogyan az is, hogy nem szakadtak át az indulati gátak, nem engedett az akkori kormányzat semmilyen zsarolásnak, nyomásnak, például a Nemzeti esetében sem. Emelt fővel mondhatom, hogy a miskolci, a pécsi, vagy bármelyik színházi pályázat korrektül zajlott. Nem árultam zsákbamacskát, s noha nem számít sikeresnek, amiket csináltam, nincs miért szégyenkeznem. De amire igazán büszke vagyok, az ennyi idő alatt még nem mutatkozhatott meg. Csak akkor fog kiderülni, hogy például a magyar kultúra digitalizációjával kapcsolatos terveink sikeresek-e, ha eljött az ideje, azaz egy-két év múlva.
– Tény, hogy amióta nem ön az államtitkár, átszakadtak azok a bizonyos indulati gátak.
– Most az utódomról kellene állást foglalnom, azt viszont nem tartanám helyénvalónak, úgyhogy erről inkább nem beszélek.
– Az ön közvetlen utódjának, L. Simon Lászlónak is mennie kellett, azóta egy pártkatona ül a helyén.
– Halász János valóban nem aktív művész, de ettől még nem kell leírni. Például az esztergályosok érdekeinek védelmére általában egy ügyvédet szoktak felkérni, aki esztergapadot sosem látott. Egy jó politikus akkor is a kultúra érdekeit tudja szolgálni, ha nem aktív művész.
– Akár sikeresebben is, mint ön?
– A hátralevő egy évben nem lesz alkalma arra, hogy sikeres legyen. Ez egy heroikus vállalkozás a részéről, ráadásul kampányidőszak lesz a működésének utolsó néhány hónapjában. De ha a dolgok a kultúrkampf felé mozdulnak, akkor az ő taktikai ösztöne esetleg le tudja mindezt csillapítani.
– És kormánybiztosként sikeres lesz? Tényleg, mit mutatunk be a Milánói Világkiállításon?
– A hívószavak ökológiai toposzok: tiszta víz, egészséges táplálék, környezetbarát energia. Nagy lehetőség Magyarországnak, hogy bemutathassa biokertészeti és egyéb hungarikumait, például ásványvizeinket, borainkat. A megjelenésünk a tartalomtól is függ, nem csak a pavilontól. Kevés az idő a tervpályázatig, ezt siettetjük, ahogy tudjuk. Emlékezetes, ahogy 1992-ben a miniszter lesöpörte Janáky István lepkeházas tervét, s így lett a Makovecz-féle pavilon Sevillában. Nekem nincs ilyen könnyű dolgom és nincs ilyen autonómiám sem. Az építészek tudomására hozzuk: hónapokon belül előállhatnak pavilonterveikkel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!