Funk doktor tanult szakmáit tekintve pszichiáter és addiktológus is. Azt gondoljuk, ez is titkos szakmai fortély, teszt, amiből következtetéseket vonhat le. Nyilván azt lesi, a belépő észreveszi-e az órákat? A második tempóban azt fixírozza, hogyan reagál? De nem! Funk doktor a lelkesedésünket lehűti: a sok óra félreértés, mint annyi más itt, a Nyírő Gyula Kórház ezen osztályán. Másutt a világban az idő pénz, tilos belőle csenni, nálunk viszont az időből van a legtöbb. Öt percre ugrunk be, ígérjünk, de leragadunk, észre se vesszük, már egy órája panaszkodunk, s ha a vendéglátó lopva a karórájára pislog, megsértődünk: ide se jövünk többé! A főorvos a sértődéseket megelőzve az irodába három faliórát tetetett, bármikor félrepillanthat, megtudni, hol jár az időben, nincs-e másutt dolga. A betegek viszont azt hitték, gyűjti a faliórákat, hálájuk jeléül azóta hozzák szorgosan. Érzékeny betegek látogatják őt, túl sok szenvedéllyel verve. Megbántani a doktor senkit nem akar, elfogadja a faliórákat, mint ahogyan csokit is, amit nem is szeret. Amúgy nem kifejezetten hálapénzes hely ez, nem véletlen, a főorvos családjával 58 négyzetméteres panellakásban él.

– Két-három hétre vállald el a kijózanító állomás vezetését, utána megszüntetjük, neked meg keresünk valami jó helyet – kapacitálta, kérlelte a kórházigazgató anno. Ennek pontosan huszonöt éve. Most újra combosodik a hír, hogy megszüntetik a Nyírőben is kijózanító állomást. Funk doktor erre csak legyint, vagy azt se teszi, minek fárassza magát?

– A kezdetektől szégyenfolt vagyunk a kórházon. Nem panasz, tény, kevés pénzt költöttek ránk. Viccesen úgy kellene összegezni, 25 év alatt talán 25 forintot, de ebben már az áfa is szerepel – sorolja mosolyogva. Láthatjuk is, nem túloz, ilyen bútorokat csak filmeken látni. Magas fényű, variabútorok, még állnak. Ezzel minden jót elmondtunk róluk. – Legalább nem ácsingóznak a helyemre – mondja a főorvos, és abban is biztos, a tervek ellenére, a detoxikáló most is megmarad. Főváros kijózanító állomások nélkül nem létezhet.

Nagyvizitről jött. Funk doktor szerint itt gyakran kérdezni se kell. Látja jól, ő még a televízióból is kiérzi, ki drogozik, és ki alkoholista, még ha oda is írják a nevéhez, hogy szóvivő. Míg vártunk rá, a fo­­lyosón várakozókat néztük. Ki itt a legény, ki más, ha nem én? – énekelgette az egyikük. Ennél tovább nem jutott, de ezt el nem unta, egyre ismételte. Mellette egy úr izgágáskodott, én beolvasok neki, mindent tudok róla, ismételgette magát is bátorítva, aztán ültében himbálózni kezdett, nem hiszem el, nem hiszem, mondta maga elé, tekintete olyan semmitmondóvá vált, szeme annyira mélyen ült, tartottunk tőle, bepottyan a fejébe, mint ósdi alvóbabáé. Kicsit arrébb, mintha véletlenül keveredett volna ide, mint, aki csak kérdezni jött, elegáns asszony ült. Sápadt volt, fáradt, de tekintete rohangált, mint mókus, mely élelmet keres. Kezét a combján pihentette, de lába, mint fonott kalács tekeredett.

A főorvostól tudjuk, nem úgy van az, mint régen, akkor valaki vagy kábítószerezett, vagy csak gyógyszereket szedett, vagy ivott. Ma már mindezt olyan „ügyesen” kombinálják, szinte kibogozhatatlan, ki mivel butítja, teszi tönkre magát. Funk doktor könyvet írhatna, vaskos fejezeteket mondjuk a fiúról, aki még 15 éves se volt, amikor először hozták be az utcáról a mentők.

Aztán újra és újra, és katonatiszt apja időnként bejött, az asztalt verte, hogy tessék a gyerekkel keményen bánni, ne kíméljék, követelte. De írhatna arról is, gyakran olyan állapotban érkezik ide a beteg, laikus két forintot nem tenne rá, hogy megéli a reggelt. És mégis, a kijózanító állomás a kórház egyik legbiztonságosabb helye: huszonöt év alatt itt négy beteget veszítettek el, ami dráma, de hány osztály elfogadná?

Míg Funk doktorra vártunk, elmélkedésünket semmi se zavarta. Az utolsó „fizetős vendég” egy órával ezelőtt távozott, hőzöngött még egy sort, hogy meglátják, ő majd mindenkit feljelent. Hogy került ide, hol volt, mit ivott? – kérdezte erre tőle Farkas Sándor szakápoló. Sok volt egyszerre a kérdés, vagy a sorrend tévesztette meg az urat, mert így speciel egyikre se emlékezett. Hanem, emelte fel az ujját, magára jól emlékezem. Az jó, mondta Farkas, egy órája léptem szolgálatba, maga akkor már éppen nyolc órája aludt. Ezt akkor se fogom befizetni, lobogtatta meg a csekket távozóban a mindenről tudó úr.

Ön tudja, felelte a szakápoló. Régi motoros ő, tudja, vitázni felesleges, érvekkel semmire nem megy, ingerelni kár a beteget, ingerült az magától is.

– Sok az agresszív vendég? – kérdezem Farkast. – Akad elég – feleli. Nincs két egyforma részeg. Az utcán fekvő emberhez járókelők hívják a mentőt. Először azért ordít, mert nem akar mentőbe szállni. Másodszor akkor, hogy nem akar onnan kiszállni. Itt is ordít, mert nem akar pizsamát venni, kiabál, amikor ébredezik, mert haza akar menni. És üvölt akkor is, ha nem akar hazamenni, mert nincs hová mennie, és persze hőzöng, hogy kirabolták, pénze volt, gyűrűje, órája, telefonja, most meg semmije sincs.

Ezért veszünk fel azonnal a náluk lévő dolgokról leltárt, de kijózanodva fenyegetőzni, feljelentéseket tenni azért lehet.

A csekket nem fizetik be, a 6800 forintból, ennyibe került a beszállítás, a kezelés, négy hónap múlva több lesz, a végrehajtók már 14-15 ezer forintot követelnek. Ez ismét fokozza a haragjukat, de a többségük már ezen se bosszankodik.

Ennyi pénzt együtt ők évek óta nem láttak. Jövedelmük nincs, levonni úgyse lehet.

Délután hat is elmúlt már, mikor mentő áll meg az ajtónál. Nem akarom, hagyjanak, üvölti egy férfi. Rúg, harap, küzd, de hozzák. Itt az első, mondja Farkas, kezdődik a napi rutin: vetkőztetés, leltározás, kivizsgálás, mosdatás, matrachoz kísérés.

– Hogy lehet ezt megszokni? – kérdeztük néhány órával ezelőtt Funk doktort.

– Megszokni? Én szeretem, segítek másikon, hiszen erre esküdtem fel. Doktor úr, baj van, az egyik betegünk meghalt, riasztott nemrég az egyik ápolónk. A beteg arca már nem lila, szénfekete volt. Légzés, pulzus, vérnyomás nincs. Szinte csodával sikerült visszahozni őt. Reggelre olyan stramm lett, hogy amikor a csekket megkapta, berontott hozzám, és az asztalomra köpött, hogy ezt még megkeserülöm. Na, azt a köpést akkor semmiért el nem cseréltem volna.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!