A szabályzat szerint nem beszélhet újságíróval, mégis megteszi - Közel a kiborulás

– Iszunk egy sört?

– Nem lehet. Bármikor hívhatnak.

– Szabadnapja van, nem?

– Elvben igen, de gyakorlatban készenlétben vagyunk.

– Mikor tette le a szolgálatot?

– Éjjel jöttem haza. Előtte 16 órát nyomtunk le a kerítésnél (a röszkei tábor kerítésénél – a szerk.).

– Hogy megy ez? Gondolom, van egy szolgálati beosztás, ami szerint dolgoznak.

– Pontosan. Mondjuk, bemegyek reggel nyolcra, mondom az asszonynak, fél ötre itthon vagyok. Felszerelek, megkérdezem, mi a feladat. Kimegyünk Röszkére – mostanában szinte mindennap. A végét sose látjuk. Amikor az mondják, jól van, most már leléphetsz, akkor jövünk el. Ez mostanában minimum tizenhat óra. De nem ritkán huszonnégy.

– Hogy bírja?

– Én még csak-csak, de vannak kollégák, akiken látom, hogy közel a kiborulás.

– Azért, mert több a meló, mint általában?

– Azért, mert nem erre szerződtünk. És nem kaptunk ilyen esetekre kiképzést. Amit kaptunk, az a dühöngő, tomboló tömeg megfékezése. Arra, hogy jönnek családok kisgyerekekkel, és nem teszik azt, amit mondunk, erre senki nem kapott kiképzést. Nyelni kell és valahogy megoldani. Van egy barátom, régebb óta szolgál, mint én. Épp a minap beszélgettünk a sorfalban. Mondta, hogy volt olyan pillanata, amikor hajszál választotta el, hogy odadobja a jelvényét. Elege van. Ez nem élet így. Ez olyan szinten öli az ember idegeit, hogy ezt nem lehet elviselni. Nem mostanában, mert azért van itt egyfajta bajtársiasság, senki nem akarja szarban hagyni a többieket, de egy-két hónap múlva biztosan lesz egy újabb leszerelési hullám.

– Délvidéken szolgál, itt korábban is átjártak határsértők, akiket ma migránsnak hívnak. Amikor elkezdtek jönni a koszovóiak, figyelmeztették önöket a parancsnokaik a közelgő többletmunkára?

– Talán néhány nappal az első hullám előtt.

– Mi volt a különbség a tavalyi, koszovói menekültáradat és a mostani között?

– Könnyebb volt a kommunikáció. Bár a Balkánról jöttek, a gesztusaik, az értékrendszerük európai volt. Mondok egy példát: egy szír vagy egy afgán család, ha elfárad, leül a porba és ott marad. És nincs ezzel semmi bajuk. Nem értik, miért lettek megfogva, hiszen – mondják – ők nem csináltak semmit.

– És most kaptak pluszinformációt? A sajtó már az első hullám előtt tele volt azzal, hogy a menekültek partra szálltak, hogy ellepték a görög szigeteket…

– Nekünk senki nem mondott semmit. Mi is csak a médiából tájékozódtunk. Igazság szerint mindig úgy éreztem, hogy azért vagyunk, hogy betömködjük a lukakat. Ha kevés a határrendész, akkor jöjjenek a közrendvédelmisek. Nyilván vannak olyan összefüggések, amelyek fent keletkezhetnek, és amit nincs idő megmagyarázni. Ez a rendőrség, itt parancsuralmi rendszer van. De mi, akik nap mint nap a terepen vagyunk, látunk egyet s mást, és teszünk javaslatokat a feletteseinknek, hogyan lehetne másképp, jobban csinálni. Soha nem történik semmi. Hiába mondjuk, hogyan kellene megoldani a buszoztatást, hogy ne torlódjanak fel az emberek, ez senkit nem érdekel. Tegnap is mi volt? Kitörtek a gyűjtőpontból. Nem ellenünk vannak ők, csak nem akarnak várni. Néha az az érzésünk, hogy ott fent azt gondolják: minél rosszabb, annál jobb.

– Ez politikai vélemény volt?

– Nem. Ez csak egy érzés. Mi nem politizálhatunk. A politikusok viszont bármikor érvelhetnek velünk. De ezt már megszoktuk.

– Mit gondol a kerítésről?

– A kerítésnél – persze nem ennél, hanem ami majd elkészül – egyelőre nincs jobb megoldás.
Legalább megszűri a tömeget, és három helyre koncentrálja az érkezőket. Egyébként azoknak, akik szerint a magyar hatóságok nem európai módon bánnak a menekültekkel, azt tanácsolom, nézzék meg, mit csináltak a franciák az illegális migránsaikkal. Ledózerolták a táborokat, felrakták őket egy repülőre és visszatoloncolták oda, ahonnét jöttek.

– De nálunk nincsenek olyan táborok, ez a helyzet egészen más.

– Most még. De beszéljünk két év múlva.

– Azt gondolja, hogy két év múlva egy menekülttábort fog őrizni?

– Remélem, hogy nem, de nagyon e felé mennek a dolgok. Egyelőre fejetlenség és káosz van. El kéne dönteni végre, mit akarunk kezdeni ezekkel az emberekkel. Először Európának, aztán nekünk. Ma még csak tranzitország vagyunk, de sok menekült szerint ez nem is olyan rossz hely. A rendőrök nem verik meg őket, enni adnak nekik, már csak munka kellene. A múltkor egy szír gyerek jött oda, és kérdezte, hogy nem tudok-e melót. Építkezésen dolgozna, ehhez ért. Azt mondta, Németországban várja a bátyja, de ő tulajdonképpen maradna, ha volna munka.

– Az ilyen eseteket leszámítva lehet bármilyen személyes kapcsolat ezekkel az emberekkel? Van idejük, lehetőségük megkérdezni őket, honnan jönnek, hová tartanak, mi elől menekülnek?

– Ha találok olyat, aki legalább annyira beszél angolul, mint én, akkor igen. Egyébként is az a módszerem, hogy megkeresem a csoportban azt, akivel szót lehet érteni, és elmondom neki, mi fog történni. Ez szinte mindig segít. A biztos rosszat is jobban viselik, mint a bizonytalanságot. Tapasztalatom szerint a szírekkel, bangladesiekkel, pakisztániakkal szót lehet érteni. Az afgánok kemények. Ezek harcosok voltak odahaza, őket nem érdekli, ha én azt mondom, srácok, most szépen velem jöttök a gyűjtőpontra. Mennek tovább. Ha valahol lázadás van, biztos lehet benne, hogy az afgánok voltak.

– A gyerekekkel a legnehezebb?

– Egyáltalán nem! Velük a legkönnyebb. Ha viccelsz velük, arra általában vevők. És ez oldja a feszültséget a család többi tagjában is. Van, hogy állunk a sorfalban, és odajön egy szír kislány vagy kisfiú és megkínál az adománykekszből.

– Ehhez képest főleg olyan képeket látni, amin asszonyok síró kisgyereket tartanak a rendőrök elé.

– Erre nem tudok mit mondani. Könnyű egy ilyen szituációban a gyereket felhasználni. Aki persze nem érti, mi van, ott az a sok rendőr, persze, hogy sír. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor egy hároméves gyerek üvölt az arcodba egy órán keresztül. Eléggé frusztráló. Egyébként is a harminckettedik órában dolgozó rendőrtől nem lehet elvárni ugyanazt az empátiát, amit mondjuk a nyolcadikban. Ha negyvenötödször kell elmondani valakinek, hogy nem mehetsz tovább, akkor néha már nincsenek eszközeink, nem tudjuk magunkat kontrollálni. Igen, ilyenkor néha kiabálunk. Erőszakot egyetlen kollégától sem láttam, de bármikor előfordulhat és elő is fog. Látom az állomány fásultságát. Amikor már huszonnégy órája vagyok talpon, és nem tudom, mikor fogok enni, mikor pihenni, akkor elveszthetem a kontrollt.

– Tudom, hogy nem ez a legfontosabb, de mivel korábban tele volt a sajtó a kifizetetlen túlórapénzekkel, meg kell kérdeznem: most kifizetik?

– Elvben igen, de a törvényi lehetőséget, amit még lecsúsztathatunk, már rég kihasználtuk. Van kolléga, aki a 176 kötelező óra mellett 136 túlórát visz. Ami volt múlt hónapban, azt kifizették. De sokan azt mondják, nem a pénzt akarják, hanem hogy időt tölthessenek a családdal és kiszellőztessék a fejüket. Különben nagy gáz lesz.

– Olvastunk arról, hogy pszichológusok foglalkoznak a rendőrökkel, hogy jobban elviseljék a rájuk nehezedő nyomást. Vett részt ilyen tréningen?

– Maradjunk annyiban, hogy ezekről a tréningekről mi is olvastunk.

– Ha minden igaz, hamarosan könnyebb lesz a dolguk, jönnek a rendőr­szakközépiskolások, hogy tehermentesítsék önöket.

– Ezt elhibázott lépésnek tartjuk. Semmi tudásuk, semmi tapasztalatuk nincs ezeknek a gyerekeknek. Az, hogy tudnak tisztelegni, jól néz ki, de a terepen nem sok hasznát látják. Kiteszik majd őket kétezer menekülttel szembe, akik, mondjuk, elkezdenek köveket dobni rájuk. Mit csinálnak? Mi az a tapasztalat, amihez ilyenkor vissza tudnak nyúlni? Ezeknek a 19 éves srácoknak ez lesz az alapélményük a rendőri munkával kapcsolatban, garantálom, hogy nem sokáig fogják bírni. És igazuk is lesz. – És a katonák? – Csak annyit tudok, amennyi a médiából átjött.

– Egyetért azzal, hogy a katonák is ugyanolyan jogosítványt kapjanak, mint a rendőrök?

– Ez jogalkotói kérdés, nem a mi dolgunk véleményt mondani erről. Ha jönnek, annak örülni fogunk, mert tehermentesítenek minket egy kicsit.

– Gondolom, maguk között beszélnek az új törvényről, amely szerint bűncselekmény lesz a tiltott határátlépés. Jó megoldásnak tartja ezt?

– A menekültek kriminalizálása hülyeség. Hiába hozunk törvényt, ha nincs meg a kellő apparátusunk. Nem lesznek itt bilincsbe vert menekültek ezrével, a legnagyobb büntetés szerintem a kiutasítás lesz. Ráadásul ő mindenképpen tovább akar majd menni, nekünk a jog nem hagy más választást, mint erővel fellépni ellenük. Ha nem mi, akkor a katonák. Ez nem megoldás lesz, hanem egy hosszan elhúzódó válság. És összecsapások lesznek, ez szerintem kikerülhetetlen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!