Központi csonkolás - Kovácsy Zsombor az egészségügy helyzetéről

– A járulék az utóbbi években egyre nő, az ellátási kör egyre szűkül. Van-e bármi, ami rászorítja az államot, hogy garantáljon egy ellátási szintet a betegeknek?

– Az Alkotmánybíróság kimondta – igaz, a deklarált elv azóta megkopott –, hogy az állam csak mértékkel és arányosan formálhatja ezt a rendszert – leginkább a mindenkori gazdasági lehetőségektől függően „léphet hátrább”. Az egészségügyben nem teheti meg azt, amit például a szociális szférában, miszerint tetszőlegesen változtat az ellátási formákon, segélyeket von el, szerzett jogokat vesz el, és így tovább.

– Mit jelent a mértékkel és arányosan az egészségügyben?

– Matematikai képlettel nem írható le, de az biztos, hogy például nem kurtíthatja felére a kórházi ágyak számát. A lényeg, hogy látványos nagyságrendű romlást az ellátásában egyetlen betegcsoport sem szenvedhet el. Arra azért nem vennék mérget, hogy mindezt most is kifogásolná az Alkotmánybíróság.

– Az látványos vagy mértéktartó változásnak számít, hogy a kormány gyakorlatilag egyetlen fajsúlyos, minden bajt kezelni képes kórházat hagyna meg megyénként, illetve erősen megritkítaná a budapesti intézményeket is?

– Egyelőre nem tudhatjuk, hogy a betegek sorsát miképp befolyásolja ez az elképzelés. Az igazi probléma az, hogy nem látom a terveket alátámasztó szerves fejlesztést. Ahogy több neves politikusunk, úgy én is nagy futballrajongó vagyok, hadd hozzam innen a példát. Gyerekkorom óta évről évre változott, hogy 12, 16 vagy épp 18 csapat játszott az NB I-ben. Akadtak, akik attól vártak csodát, hogy csak 12 elit csapat mérkőzik, mások azt tartották üdvözítőnek, ha 18 csapat játszik, ugyanis szerintük a nagyobb verseny több jó játékost „termel ki”. Csakhogy az újabb és újabb változásoktól nem lett jobb a foci. Ilyen, amikor az újabb és újabb reformok csak helyben járáshoz vezettek. Az egészségügyben most tervezett megyei központosítás a tanácsrendszer korába visz vissza, amikor a megyei elvtársak döntötték el, hogy melyik intézményben mit lehet fejleszteni. Most is a megyei erős emberek határozzák majd meg, melyik intézmény él túl. A megyei szisztéma tehát az irányításról, a pénzről szól: 25 kórházigazgatót könnyebb pacifikálni, mint 125- öt. Pedig nagyon reménykedtem, amikor Zombor Gábor egészségügyi államtitkár azt ígérte, hogy az alapellátást fejleszti – hiszen a helyes az, ha a háziorvos a lehető legtöbb problémát megoldja, és csak a súlyosabb bajokkal küszködők jutnak el a kórházba. Nálunk viszont a háziorvos gyakorlatilag mást sem tesz, csak egész nap beutal és pecsétel.

– A megyei központosítással a korábbi kormányok is próbálkoztak.

– Lehetne is belőle tanulni. Az 1997-es, első nagy kapacitásszabályozási reform tanulsága is az volt, hogy azt darabra meg tudták oldani a megyei intézmények, hány ágyuk legyen. De a szakterületek pozíciója nem javult: például ritkán tapasztalom, hogy a pszichiátriai rehabilitáció szakemberei sikerrel dörömbölnének a miniszterek és államtitkárok ajtaján. Eredményesen általában a szülészet, a traumatológia, az ortopédia, a sebészet lobbizik.

– Ahogy a sportágak közül is a látványsportok kaszálnak.

– Pontosan. Az egészségfejlesztés szempontjából hosszú távon csak részben fontos „ágazatok” győztek az 1997-es megyei reformnál, így összességében romlottak is az arányok, hiszen a rehabilitációs és a krónikus ágyak beszüntetése egyik kórházvezetőnek sem fájt. Tartok tőle, nem lesz ez másképp most sem.

– A kormányzati mondás a feleslegességek és a párhuzamosságok megszüntetéséről szól. De milyen feleslegességek lehetnek egy rendszerben, amikor egy vizsgálatra hónapokat, egy beavatkozásra éveket kell várni, közben naponta három orvos és két ápoló emigrál?

– Nem a várólisták hossza kirívó, az ellátásbeli különbségek drámaiak – megesik, hogy ugyanarra a beavatkozásra az egyik kórházban 2 hónapot kell várni, a másikban viszont három évet.

– Mitől függ?

– Lehet, hogy annyira jó az intézmény, hogy mindenki ott akarja elvégeztetni a beavatkozást. Lehet, hogy annyira szegény a kórház, hogy tényleg nem tud finanszírozni bizonyos beavatkozásokat.

– Azt mondja: tényleg?

– Azt. Mert az egészségügyben ma nehéz tisztán látni finanszírozási kérdésekben. Van, amikor a kórház úgy próbál nyomást gyakorolni a kormányzatra, hogy azt mutatja: képtelen bizonyos beavatkozásokat menedzselni. Az intézmények az OEP-től egy tételben kapják meg a teljesítményük után járó pénzt, a kórházigazgató dönti el, hogy ennek a summának hány százalékát fordítja például csípőműtétre. Ha egy kicsit sajnáltatni akarja magát, akkor csökkenti az arányt, és panaszkodik, hogy nincs forrása.

– Most majd nyilván az ön nyilatkozatát lobogtatja az illetékes államtitkár a pénzt kérő kórházigazgatók előtt.

– Ha meg is próbálná, könnyű lenne neki visszavágni. Hiszen az alapvető probléma az, hogy a pénz, amit az állam egy évre szán, legkésőbb november elején elfogy. Nem véletlen, hogy októbertől a kórházvezetők úgy rohangálnak a minisztériumi folyosókon, mint a mérgezett egerek. Hogy világos legyen: minden döntésnek úgy vág neki egy kórházigazgató, hogy tudja, amit meg kell csinálnia, arra nincs pénze.

– A kormány azt mondja: az, hogy januártól mindenki csak ott gyógyulhat, ahová területileg tartozik, szép lassan lereszeli a várólistákat és a területi egyenlőtlenségeket. Tényleg?

– A törvénymódosítás egyrészt azt mondja, hogy állami intézményben a betegek semmilyen magánszolgáltatást nem vehetnek igénybe. Másrészt azt mondja, hogy nem lehet pénzt kérni a betegtől, ha ellátási többletet, például jobb minőségű csípőprotézist szeretne. Így a kórház mit tehet? Vagy kiszervezi a pluszellátásokat egy kft.-be, vagy felhagy velük.

– Ez kinek jó?

– Azoknak a magánbefektetőknek, akik magánkórházakat akarnak létrehozni, ugyanis így az állami intézmények nem lesznek versenytársaik a fizetős ellátásban.

– És a betegek érdeke?

– Az persze sérül. Eddig beállhattak a normál, illetve a fizetős sorba – utóbbit most nem tehetik meg. Így egy magánintézményben sokkal borsosabb árat fizetnek gyógyulásukért vagy sokkal hátrébb kerülnek az állami sorban, hiszen így hosszabbodnak a várólisták.

– Most rövidítette őket a kabinet mintegy 6 milliárd forintért.

– Egyszeri könyöradományokkal nem orvosolható ez a probléma, hiszen a hosszú várólisták azt jelzik: mindig újratermelődik a gond, ha nincs strukturális reform.

– Most 80, tavaszra 100 milliárdra duzzadhat a kórházak adósságállománya. A hiány oka, hogy az OEP a járóbetegek kezelési költségének csak 80 százalékát állja, míg az átlagos kórházi beavatkozásra 15-20 százalékkal kevesebbet ad. Legitim dolog ilyen körülmények között azt mondani, hogy áprilistól a kórházak nem halmozhatnak fel adósságot?

– Minden kórházvezető két tűz közé szorul, hiszen miközben spórolnia kell, ellátási kötelezettsége is van.

– Szóval nem mondhatja, hogy októberben elfogyott a pénz, bezár a kórház és januárban újra nyit.

– Nem. A szekszárdi kórház egyszer megpróbálta lehúzni a rolót, amikor elfogyott a pénze. Az Egészségügyi Felügyelet akkor arra jutott, hogy az intézmény megritkíthatja a beavatkozásokat, de teljesen nem szüneteltetheti.

– Tart attól, hogy ilyen módszerekkel akarnak majd megfelelni az adósságfelhalmozási tilalomnak a kórházak?

– Ahogy mondtam, 25 embert könnyebb kordában tartani, és 25 helyre könnyebb megbízható, lojális embereket ültetni. De az biztos, hogy ennyi pénzből egyébként nem lehet olyan egészségügyet fenntartani, mint amilyet hazudunk magunknak.

– Mégis működik valahogy.

– Mert néhány ezer ember, aki valami miatt nem akar elmenni, a hátán viszi a rendszert. Ez tartja életben. Meg a hálapénz. És a bevándorlók.

– Bevándorlók? A miniszterelnök most „hiénázta le” őket.

– Pedig ha az a pár száz arab, illetve afrikai diák, aki itt járt egyetemre és itt alapított családot, nem dolgozna erejét megfeszítve, akkor összeomlana a háziorvosi rendszer és több vidéki kórház is.

– Azt mondja, a hálapénz is működteti. Kórházi legendák szerint már most szabott díja van annak, hogy az orvos- és ápolóhiány miatt mindig „megfeszített személyzet” alaposan ügyeljen valakire. A változások növelik a betegszámot, a hálapénz szerepe erősödik. Lehet azt mondani, hogy már az állami rendszer is kettészakad „fizetős” és szegény egészségügyre?

– Minden olyan intézkedés, ami elzárja a csapokat, növeli a vesztegetés esélyét. Magyarországon az az elv, hogy minden jó, ami ingyen van. Pedig dehogy jó! És nem csak a gazdagoknak nem jó, de a szegényeknek sem. Egy középosztálybeli embertől nyugodtan lehetne az ételért, az ágyért stb. méltányos összeget kérni: sok ilyen kisebb tételből fontos változásokat lehetne finanszírozni.

– És összességében ezek a tételek kevesebbet tennének ki, mint amennyit az orvos zsebébe csúsztat a beteg?

– Amikor hálapénzről van szó, az emberek roppant irracionálisak. Egy kisvárosi kórház orvosaként dolgoztam, amikor meg akartak vesztegetni 500 forinttal, hogy jogellenesen, közgyógyellátási igazolványra írjak fel egy olyan gyógyszert, amiért amúgy 200 forintot kellett volna fizetni. Adott volna a beteg borítékban 500-at, de a gyógyszertárban nem akart fizetni 200-at. Úgy tűnik, fáj, ha valaminek tisztességes ára van, de az ügyeskedésre nem sajnáljuk a pénzt.

– A kormány viszont sajnálja reformra: miközben újraformázza a rendszert, most 40 milliárd forintot vesz ki belőle.

– Ön szerint mit lehetne csinálni még kevesebb pénzből?

– Semmit.

– Dehogynem! Dupla költségvetésből könnyű lenne csodát csinálni. Az egészségügyi államtitkárságnak nem az a feladata, hogy mindig pénzt kérjen, hanem az, hogy a meglévő forrásokat ossza be okosabban, illetve hozzon érveket, hogy miért kell az egészségügyre költeni. De nem érzelmi érvekre van szükség, hanem racionálisokra, amelyek alátámasztják, hogy miért éri meg a kormánynak az egészségügy: például a gyorsabban kikezelt, így több adót fizető és kevesebb táppénzt felszívó munkavállalók miatt. Vagy egyszerűen azért, mert egészségesen élni jobb.

– Egyelőre azonban nincsenek érvek, csak félelem: 8-10 ezer dolgozó elbocsátásáról rebesgetnek.

– Arról lehet szó, hogy bizonyos ágazatokat próbálnak közös ernyő alá szervezni, és ez jó lehet, ha valaki nem egy, hanem ötven intézmény nevében tárgyal. A racionalizálás valószínűleg nem az egészségügyi dolgozókat (ők az ápolók és orvosok) érinti, hanem az egészségügyben dolgozókat – ők az adminisztratív, illetve karbantartó állomány, illetve valószínűleg a beszállítók alkalmazottait is érintik a leépítések.

– És kibírja ezt a rendszer?

– Egyelőre igen. Hosszú távon pedig amúgy is a lakosság közeli területek erősödnek meg. Például baj esetén a háziorvosnál csipogó okos kütyük terjednek el, amelyek akár vizsgálatokat is végre tudnak hajtani. Ezzel párhuzamosan pedig a specializált centrumok futnak fel. A lakosság és a szakosodott csúcsintézmények közötti rész szép lassan leépül – azaz a kórházak jelenlegi formájukban eltűnnek vagy átalakulnak. Utóbbi esetben például egy szakterületre – például fejfájás, alkoholproblémák – koncentráló területi intézmények lehetnek.

 

------------------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!