Küszöbember - Portré a 90 éves Vitányi Ivánról

Iván bácsi egy csoda – mondta B. barátom, amikor megtudta, hogy találkozom az öreggel. Kérdezd bármiről és bárkiről, aki az elmúlt hetven évben számított, biztosan lesz róla története.

Amikor a helyszínt és az időpontot egyeztetjük (persze telefonon), a kilencvenéves Vitányi Iván visszakérdez: „A városban bárhol jó? Akkor legyen a pártiroda, oda elvisz a villamos.” A DK-irodán az első három ember, akivel összefutunk, összesen nincs annyi idős, mint a párt örökös tiszteletbeli elnöke. Bár odakint tombol a hőség, a csontsovány Vitányi Iván ingben és mellényben érkezik. „Jól vagyok, látja, jövök-megyek, tudtommal nincs semmi komoly bajom. Legfeljebb az, hogy folyamatosan fogyok. De ez a börtön miatt van.” 1945 telén a Gestapo elfogta és megkínozta az akkor alig húszéves, vézna fiút, akinek az volt a bűne, hogy az ellenállásban hozta-vitte a híreket. A Margit körúton és Sopronkőhidán töltött hónapok több szempontból is mély nyomot hagytak benne: gyomorszáját szétverték, azóta szinte csak zöldséget és tésztát eszik. Viszont megismerkedett a kor egyik hősével, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, és valószínűleg ő volt az, akivel az antifasiszta ellenállás egyik legnagyobb alakja utoljára beszélt. „Én ettem meg a karácsonyi süteményt, amit a felesége küldött be neki. Mielőtt elvitték kivégezni, ő szólt az őrnek, hogy nekem adják a sütit.” Egy nappal korábban azt kérdezte Vitányitól, hogy kommunista-e. „Nekem el kell mennem, de rátok hagyom az országot” – mondta Bajcsy-Zsilinszky.

 

Isten és ország dolgai

Pedig Vitányi Iván nem volt kommunista. A szó sztálinista, rákosista értelmében semmiképpen. Baloldali volt, ami szép teljesítmény egy vallásos, református családban (rokonságban a Horthyakkal) felnőtt fiatalembertől, aki a sárospataki kollégiumban jutott el Jézus Krisztustól Lao Cén és Kanton át Marxig. „Erősen nacionalista és bigott református voltam. Előbbivel a bácsalmási iskolaévek alatt számoltam le, ahol sok bunyevác barátom és sváb tanítóm volt; utóbbi pedig magától elmúlt, amikor Patakon végigrágtam magam Kanton, és elfogadtam, hogy Isten léte nem bizonyítható. Tehát vagy a hit útját választom, vagy másfelé indulok el.”

Ami az ország dolgait illeti, abban egy pesti lány, Spiró Magda igazította el még Bácsalmáson, aki házitanító volt egy bunyevác családnál. „Ő mondta el először, hogy Európában kétféle fejlődési út van: a monarchia és a demokrácia. A jövő a demokráciáé, de az egyeduralom mindig védekezik, és ez átcsaphat fasizmusba. Azon múlik minden, melyik győz.” Magyarország ütközőpont. Már majdnem Nyugat-Európa, de még nem egészen. Majdnem Kelet-Európa, de már nem egészen az. Egy kicsit Balkán, de éppcsak egy kicsit. „A mi tragédiánk, hogy minden országnak olyan a kapitalizmusa, amilyen a feudalizmusa volt. Mi a feudalizmusból is a legrosszabbat kaptuk, ezt a marhahajcsáros csodavárós fajtát. Akárhányszor forradalom volt nálunk, azt mindig leverték, a leverés után mindig akasztófa jött. Majd egy jó király, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János, aki, miután kellően kitombolta magát a terrorban, adakozott az ő népének, a nép pedig megtanulta, hogy majd jön a jó király, aki adakozik. Ez a magyar élmény: amikor igazán demokráciát akarunk teremteni, abba belebukunk, amikor viszont nyújtjuk a kezünket a Nép Atyjának, akkor valahogy megélünk. Megéltünk a kiegyezés utáni időszakban, Bethlen idején és Kádár alatt is. Mindig volt egy kis fejlődés.”

Vitányi Iván öt pártnak volt tagja, de – bevallása szerint – nincs olyan, amelyikhez mindig is szeretett volna tartozni. Pártot többször, világnézetet egyszer sem váltott. „Sosem szégyelltem, hogy párttag vagyok. Meggyőződésem szerint baloldalinak lenni annyit tesz, hogy a társadalom többsége számára nyújtunk valamit. Elárulok egy titkot: a pártban emberek vannak, és az emberek nem tökéletesek. Az már nagy szó, ha egy párt alapvonásaiban megfelel. Ez a mostani éppen ilyen.”

 

Eszmék és hatalmak

Hogy mások mit mondanak, már nemigen érdekli. A hetvenes-nyolcvanas években már látni lehetett a párt és a vezető baloldali gondolkodók között feszülő ellentéteket, de ahhoz, hogy megtarthassa az állását a Népművelési Intézetben, nem ártott párttagnak lenni. Hát maradt. „Sokan fordultak akkoriban hozzám különböző támogatásokért. Magyar Bálinttól Orbán Viktorig mindenkit támogattam, aki kérte. Orbánnal sokat beszélgettünk, akkoriban azon gondolkodott, hogy a barátaival demokrata ifjúsági szövetséget alakítsanak vagy szocialistát. Pozsgay Index-interjújára csak legyint (ebben azt találta mondani az MSZMP egykori főideológusa, hogy ő sosem volt kommunista, és ha betiltott is valamit, azt csak értékalapon tette). „Az, hogy kommunista, gyűjtőfogalom. Ha úgy gondolja, hogy nem volt az, akkor nem volt az. Sokkal jobban jellemzi Pozsgayt, hogy hozzákezdett a reformokhoz, aztán abba is hagyta azokat. Ő mindig olyan volt, hogy a hatalom érdekében arrébb állt. Nagyjából úgy, ahogyan Szűrös Mátyás. A hatalom mindig fontosabb volt számukra, mint bármelyik eszme.”

Vitányi Iván számára a hatalom sosem volt különösen fontos. „Küszöbember voltam mindig is, amolyan küszöbön álló értelmiségi. Onnan néztem befelé és kifelé is, hogy lássam, mi történik. Engem a folyamatok érdekeltek, az okok és okozatok. Talán ezért lettem szociológus.” Döntésében persze a körülmények és a jó tanácsok is szerepet játszottak. Aczél György kulturális miniszterhelyettes volt, amikor a 33 éves fiatalembert kinevezte a Muzsika című lap főszerkesztőjének (a korra jellemző volt, hogy egy szaklap főszerkesztői posztja is ilyen magas szinten dőlt el). Beszélgetésük végén ezzel az útravalóval bocsátotta el Vitányit: „Szegény Imre bácsit kivégezték. Maga vigyázzon, és csak a zenei ügyekkel foglalkozzon!” 1958-at írtunk.

A küszöbember évtizedekkel később mégis beállt profi politikusnak. A rendszerváltás idején a szocialisták választmányának elnökeként segített néhány lelkes fiatalnak egy új, baloldali ifjúsági szervezet megalakításában. „Egyikük Gyurcsány Ferenc volt, egy másikat Schiffer Andrásnak hívtak. Horn túl szabad szelleműnek találta a társaságot, nem támogatta őket. „Gyurcsány elveinek fenntartásával bánatában elment üzletembernek, Schiffer pedig szerintem az elveiből is kiiratkozott.”

Apropó, elvek. Vitányi Tardos Mártonnak, az SZDSZ egykori képviselőjének történetét meséli el. Tardos 1993-ban Orbán Viktorral volt együtt Lisszabonban a liberális pártok konferenciáján („igen, akkor még a Fidesz liberális párt volt”). A szabad demokrata képviselő a székházügy kapcsán próbált fiatal kollégája lelkiismeretére hatni, ám Orbán kifejtette, hogy a politikát saját törvényeivel, és nem a naiv erkölcs szerint kell végezni. Aki a politikában szegény marad, az nem talál híveket, és nem fog semmire jutni – mondta Orbán.

„Hát… most ez van. De – azt szoktam mondani – az úristen kegyes volt hozzánk, eddig mindig külső hatalmak ültették a nyakunkba a diktátorokat, de most a magyar nép maga választotta a diktatúrát. Ez viszont alkalmat adhat arra is, hogy a magyar nép maga válassza a demokráciát.” Látva kissé tamáskodó arckifejezésemet, megnyugtat. „Nem vagyok optimista, de vannak jelei ennek is. Csak még nem kristályosodott ki. A történelem különös dolgokra képes.”

Már vagy fél órája beszélgetünk, amikor egy kolléga kávét tesz elé az asztalra. Hallva az utolsó mondatot, megkérdezi: és tessék mondani, Iván bácsi, megéljük mi ezt még? „A jövőt nem tudom. Az biztos, hogy ez, ami most van, nem tartható örökre, de hogy meddig, arról fogalmam sincs. Nem vagyok én jós. Egy kiváló német filozófus, Ralf Dahrendorf mondta: a diktatúrából a demokráciába való átmenet politikailag 6 hónap, gazdaságilag 6 év, társadalmilag 60 év. Van egy másik verzió, ami szerint 16. A múltkor egy taxisofőr kérdezte tőlem: Vitányi úr, hát igaza lesz ennek a Dahrendorfnak a 60 évvel? Mondtam neki: hát… a 16-on már túl vagyunk, de azért reménykedjünk még a 26-ban.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!