Reggelente menetrendszerűen megérkezik a szomszédban lakó japán kakas, hogy elfoglalja őrhelyét az újszülött kiskutyák mellett. A fene se érti, miért gondolja, hogy neki ott a helye – hiszen Kamilla, az anyakutya tökéletesen ellátja feladatát –, de a kakas mindennap időben érkezik, hogy szemmel tartsa a történéseket.
– Ha legalább tyúk lenne, még csak-csak mondanék valamit, de így, hogy kakas az istenadta, lássuk be, megáll a tudomány – mondja házigazdanőnk, aki pedig éppenséggel tudós-doktor: az ELTE Etológiai Tanszékének tudományos munkatársa, vagyis az állatok viselkedésének kutatója. És erre tessék: a kopasznyakú kiskakas gyakorlata kifog az amúgy cáfolhatatlan elméleten. (Darwin meg forog a sírjában…)
– Kamillán látom, hogy labrador retriever, de a kicsik mintha nem csak a mamára hasonlítanának… Kétségtelen a kiskakasra sem, de azért nem gondolja, hogy egy etológus házában mégis csak furcsa egy ilyen félrelépés?
– A papa egy magyar vizsla, és szó sincs félrelépésről: a kicsik a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerülnek, és segítő kutyák lesznek. A labrador remekül ellátja ezt a feladatot, de az érzékenyebb vizslával közös utódok remélhetően még felkészültebben kezdenek ahhoz a munkához, amire az állatvilágban egyedül csak a kutyák képesek. Segítenek a hallás- és a mozgássérülteknek, az epilepsziásoknak; talán a legismertebbek a vakvezetők, akik nap mint nap valamilyen formában megmentik gazdáik életét. És nem szabad megfeledkezni a kutyák nyújtotta érzelmi hatásról sem, ők nem tesznek különbséget beteg és egészséges ember között; igazi társak, segítenek a magány leküzdésében, értelmet adhatnak az életnek.
– Az epilepsziásnak hogyan segít?
– Percekkel, néha órákkal előbb tudja, hogy jön a roham.
– És akkor mit csinál?
– Van, amelyik nyüszít, ugat, más szorosan a gazdája elé áll, nem engedi tovább menni, aki így le tud ülni vagy feküdni még a görcsök érkezése előtt.
– És ezt hogyan csinálja a kutya?
– Nem tudjuk. Talán a nálunk sokkal jobb szaglásával észleli a bajt. De lehet, hogy van egy hatodik érzéke is, amiről fogalmunk sincs, hogyan működik.
– Csak győzzem jegyezni, mi mindent nem tud! Ugyebár volt a kopasznyakúügy, most meg az epilepszia… Pontosan mivel is foglalkozik?
– Leginkább most a kisbabámmal: a hétéves ikerlányok mellé nemrég érkezett egy fiúcska is, úgyhogy a tanszékemmel „levelező tagozaton” vagyok.
– De azért nem szünetel a „kutyológia”?
– Nem, egyáltalán nem: továbbra is kutyagenetikával foglalkozom. Például a fajok összehasonlításával: mi a különbség a farkas és a kutya között.
– Akárhogy nézgelődöm, egy fia farkast sem látok…
– Pedig láthatott volna, igaz, jó sok éve már. Az a kísérletünk egyébként világhíres lett: szerettük volna összehasonlítani a két faj tulajdonságait humán környezetben, vagyis azt vizsgáltuk, hogy ha emberi környezetben nevelünk fel újszülött farkast és újszülött kutyát, mi lesz az azonos és mi a különbség közöttük.
– Vagyis hogy lehet-e farkaskölyökből kutyát nevelni?
– Mondjuk… A két faj között a legdöntőbb különbség, hogy a farkas „énközpontú”, s ezért maradt életben, a kutya viszont „gazdaközpontú”, vagyis az együttműködő képességének köszönhetően maradt életben. Ez úgy történt, hogy az ember, a sok tízezer évnyi közös múlt során mindig azokat a négylábúakat tenyésztette tovább, amelyek képesek voltak együttműködésre, viszont a vadonban csak az a farkas marad életben, amelyik minden erőforrást magának kaparint meg. Emiatt aztán jóval agresszívebbek, mint egy átlagos kutya.
– Vagyis akkor ide hozott egy farkasbébit és kegyed lett a mamája?
– Pontosan: két évig neveltünk farkasokat, összesen 13 farkaskölyköt. Kettő-négy hónapos korukig a cseperedő farkasfikat mindenhová magunkkal cipeltük – reggel az egyetemre, este haza, ölben, pórázon…
– És lehetett belőlük kutyát faragni?
– Nem. Ugyan simán jöttek velem az utcán, villamoson, nem csináltak galibát a tévéstúdióban sem, amikor felléptünk, de az agresszivitásuk végig megmaradt. Nem akartak velünk együttműködni. A farkas nem hallgat senkire és semmire, amit a fejébe vesz, azt megcsinálja. Nem keresi a tekinteted, nem érdeklik az ember kommunikációs jelei, sőt, nem is érdekli, hogy mit akarsz neki mondani.
– És két évig egy egész tanszék foglalkozott azzal, hogy lehet-e farkasból kutyát nevelni? Ha megkérdeznek, megspórolhatták volna azt a két évet…
– Ha nem bántom meg, azért mi is gyanítottuk, hogy a válasz végül is a nem lesz, de ezt azért illett kísérletekkel, adatokkal is alátámasztani. Miközben sikerült bebizonyítani, hogy a kutya az ember „terméke”, magától nem jöhetett volna létre.
– Csányi professzornak, az ön tanszéke korábbi vezetőjének szép szavával élve: végül is a kutya is ember…
– Mondhatjuk úgy is, hogy a kutya az első biorobot, amit az ember hozott létre. Ma mintegy négyszáz kutyafajtát ismerünk: a korábban egyetlen faj mára ennyi fajtára, ennyifélére változott.
– Apropó biorobot! Ugye jól emlékszem, hogy szerepelni tetszett az „év leghülyébb kísérlete” megtisztelő címet elnyert youtube-os videóban, amelyben azt vizsgálták, hogy a Sony által fabrikált AIBO nevű kutyarobottal mit csinál egy belga juhászkutya, ha evés közben zavarja… Nem szeretnék hencegni, de ezt is megmondtam volna, előre…
– Szerepelni csak a hangommal szerepeltem: én vagyok az a szörnyű sikoly, amikor is a juhászkutya nekiugrik AIBO-nak, aki túl közel merészkedett a kajájához… Naná, hogy sikoltottam, a kétmilliós robot a kísérlet első húsz másodpercében majdnem áldozatul esett! Ez amúgy egy igenis érdekes része az etológiának – ennek a „hülye” videónak köszönhetően hívták meg például a tanszéket abba az uniós programba, amelynek célja, hogy a tudósok érzelmi intelligenciával is bíró, emberi kapcsolatokra képes robotokat építsenek.
– Miért rossz az, ha a porszívó nem mondja, hogy jó reggelt, Szücs úr, hanem csak simán porszívózik?
– Miért jó, ha egy robot idegesítően zümmög, hülye hangokat ad ki, és személytelenül tesz-vesz? Tőlünk azt kérték, hogy határozzuk meg, mi a szeretnivaló egy kutyában, és ezt az információt próbálják beépíteni a humanizált robotokba. Tehát a porszívója majd nemcsak köszön, hanem ha nekimegy a széknek, akkor zavartan pislog egyet, kicsit köhécsel és elnézést kér az ügyetlenkedésért…
– AIBO története előtt ott hagytuk abba, hogy vizsgálják a fajon belüli 400 fajta különbözőségeit is. Mire jutottak?
– Például fontos következtetéseket vontunk le a különféle kutyák agressziójáról vagy a sokat emlegetett „falkavezérségről”. Az előbbi válasz lehet arra, hogy miért is történik annyi kutyatámadás. Azért, mert az emberek nem tudják, hogy a 400-féle kutya más és más genetikai örökséggel rendelkezik, hiszen más és más feladatokra tenyésztették ki őket. Tehát például egy kisgyerek mellé tökéletes társ egy retriever – és az egyetlen, amitől félni kell, hogy pofán nyalja és felborítja a csöppséget –, míg ugyanerre a feladatra egy harcos eb nem feltétlen alkalmas. Illetve lehet abból is gyerekfelvigyázót nevelni, és a retrievert is el lehet vadítani, de ehhez rengeteg idő és gyakorlás szükséges.
– És mi a helyzet azzal a falkavezérséggel?
– Ajaj, amikor egyszer egy kutyás lapba megírtam a véleményemet, kaptam érte hideget, meleget… Mert akik ebből élnek, nem örülnek azt hallani, hogy butaság ez a falkavezérség. Hiszen ők azt tanítják, hogy viselkedjünk falkavezérként, mi menjünk ki először az ajtón, a kutya az asztalról ne kapjon falatokat, soha nem alhat az ágyunkba, s egyáltalán: egész napját és életét mi dirigáljuk, miközben szerintem erre nincs szükség. A legtöbb kutyának eszébe sem jut ilyesmi, és ha rendszeresen lenyomják a földre a dominancia érzékeltetésére vagy elveszik az ételét előle, azzal csak neurotikussá teszik. A farkasoknál például a „falka” egy szülőpárból és utódaikból áll. Nincs ott vezér, a pár tagjai nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek, a kölykök sem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük. Ivarérés után azonban az utódok vagy távoznak maguktól, vagy a szülői erőszaknak engedve indulnak útnak, hogy megalapítsák a saját falkájukat. A kutyák élete ugyanígy indul, a különbség, hogy az ember neveli fel őket, és az elválás is hiányzik: önszántukból soha nem hagynának el bennünket.
– Vajon minek tekinti a kutya a gazdáját?
– Párjának nem, mert párosodni – rendszerint – nem kíván vele. Szülőjének nem, mert akkor ivarérés után igyekezne elhagyni. Szerintem ez egy kivételes kapcsolat, amire nagyon találó kifejezés, hogy a kutya az ember legjobb barátja, s ami kölcsönös szeretetre és legfőképpen egymás határainak tiszteletben tartására épül.
– Ezek szerint igaz lehet az a teóriám – és ez saját, nem ám tanszéki kutatás… –, hogy a kutya neveléséhez elég csupán csak a szeretet?
– Olyan, hogy „a kutya” – nincs. Mindegyik más, vagyis mindegyiket egy kicsit másként kell nevelni. De a szeretet mindegyiküknél használ.
Búcsúzunk. Kamilla kikísér bennünket, igyekszik észrevétlenül elosonni a kölykök háza előtt, ahol a kopasznyakú rendíthetetlenül strázsál. Azt hiszem, nem leszek meglepve, ha a Youtube-on legközelebb azt látom, hogy egy japán kakas farkasgyereket vezet, pórázon…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
