Minden hajnalban a lángoló ház képével indul el munkába. – Keveset tudtak örülni a saját otthonnak. Tán ha két évig. Szegények voltak, de törekvők… – mondja Csorba Csaba, aki félig magyarnak, félig romának vallja magát, miközben leállítja az udvarban vagy tíz-tizenkét éves VW Passatját, amelynek vonóhorga mellett Nagy-Magyarország matrica.

A ház üszkös gerendáiból szögek meredeznek, a valamikori fürdőszobában fura torzóként áll a mosdó, a gyerekágyakból csak a rugók maradtak, egy félig megégett játék baba magányosan csücsül a sarkon. A takaros kétszobás komfortos házból nem sok maradt, de a sárga vakolaton a gyerekírás mementó: „Szeretlek Robi, Robika!” Ricsi a kiskamasz unokatesó írta ki magából: ő talált rá a kicsi holttestére. Csorba Róbertet, az akkor 27 éves édesapát négy és fél éves kisfiával, Robikával együtt 2009. február 24-re virradóra agyonlőtték azok, akik jó helyismerettel – nyilván terepszemle után – Molotov-koktéllal gyújtották fel a takaros, kétszobás szocpol-támogatással épült családi házat, majd tüzet nyitottak a kimenekülőkre. Az apa szerint nem vétett a fia senki ellen, a tragédia oka, hogy a falu legszélén laktak. Akik ezt tették, még azt is tudták, hol kell elzárni a dűlőúton központilag a vizet. Nekik esélyük sem volt oltani… – Fajgyűlölet volt, van és valószínűleg lesz is, bár mi biztos nem igazoltuk az előítéleteket. Gyáva, embertelen személyek azok, akik ezt, meg a többit tették. Azért imádkoztam, hogy meglegyenek, hogy megkapják a büntetésüket. Meglettek. De mennyi kezdeti tévedés, mennyi hivatali szívtelenség vezetett el hozzájuk – így az ötvenes apa.

A Nemzeti Nyomozó Iroda 2010 augusztusában zárta le a nyomozást a romagyilkosság-sorozatban, amely ötödik fejezetének áldozata az egy koporsóban eltemetett apa és kisfia. A kilencven oldalas vádiratot tavaly szeptemberben nyújtotta be a Pest Megyei Főügyészség a megyei bíróságon: a büntetőper nemsokára kezdődik. Hátborzongató látni, hogy még a médiatörvény-csinadratta idején, amikor a hivatal éppen a rasszizmus elleni fellépéssel is érvel, a neten ott a videó, amelyben szélsőségesek szerint „emlékezni kell a hazafiak dicső tetteire”…

Ez a két év nem volt elegendő a megnyugváshoz. Renáta, Róbert özvegye még csak június 24-én lesz 25 esztendős. Két megmaradt gyermekével hová is mehetett volna a karcsú, kislányos fiatalasszony, mint a szüleihez. Az első osztályos Bianka is megsérült azon az éjszakán: lövés érte a kezét, amikor elbújt a bokrok között mezítláb, pizsamában. Balkezén a gyűrűs ujján nincsenek porcok. Sérülése maradandó ugyan, de kisgyermekként ügyesen túllépett rajta. Fizikailag. Mert lelkileg nem. – Ha a tévében krimi van, s lövések hallatszanak, befogja a fülét a másik szobában is, s a paplan alá bújik – mondja Ildikó, a nagymama, aki 27 éve él együtt férjével, Jakab György szakmunkással. Akinek egyébként megint nincs munkája. Túlképzettnek nyilvánították és nem vették fel egy céghez. Két jó barátját, volt kollégáját, akikkel együtt indultak el az állásinterjúra Pestre – mint György már-már elnézően mondja: „a barátaim fehérek” – alkalmazták. Arra, hogy az esélyegyenlőségi hivatalhoz kéne fordulni, csak legyint. Mert bárminemű kártérítésről, emberi méltóságról és jogokról sehol sincsen szó. Pedig gyilkosság történt, egy kis család apa, családfenntartó nélkül maradt. A nagy családi ház – amely körül nemrégiben rezgett a léc pár havi hiteltartozás miatt, s tán csak nem árverezik el a fejük fölül – nappalijának falán rengeteg fénykép. Nem csak az elvesztettekről. Van fotográfia a rendszerváltás tájáról egy szép fiatal párról, akik jól öltözötten állnak Ladájuk mellett, s reménnyel telve, nevetve néznek farkasszemet a világgal. Ildikó és György. Akkor még nem volt szó majdani munkanélküliségről, foszladozó szociális hálóról, leszakadásról. Sose kértek korábban segélyt, de nemrég igen: 84 ezer forint volt az egyik éves számlájuk, arra már nem futotta. – Feltesszük minden hónapban a kérdést römi kártyázva a számlákkal, ami sok magyar családban feltehető: most fizetünk vagy eszünk? – néznek maguk elé. Megállapítva egyúttal azt is: hál’ istennek itt nincs uzsora, s a boltos ad hitelbe, méghozzá nem kamatra…

A kicsi Máté – most hároméves – már szinte apátlan világba csöppent bele. Imád oviba járni, Anita nénit, az óvó nénit szereti – az is őt. Ezt Reni, az özvegy édesanya meséli, aki örül a családi segítségnek a falunak a hivatal által is legszebb-legvirágosabb utcájának deklarált Vörösmarty utcában. De nem akar gyerekeivel szülei, két kisebb testvére nyakán élni. Dolgozna, de nincs mit. Tanulna – érzi, azt kellene tennie, szólal meg félszeg mosollyal, mert csak nyolc általánost végzett –, de „még nincs idege hozzá”. Most – tanít. Kislányát a suli után írni-olvasni. Egykori otthonához nem megy fel. Nem akarja látni, újra látni legbelül azt, ami elmúlt. A ház biztosítva volt: a család harcol a tisztességes kártérítésért, mert ha egy otthon 11 millióra van felértékelve, s úgy fizetik utána a díjat is, miért csak 5,4 milliót kapnak most, amiből 2,2 millió forint eleve az OTP-é?! Szülei szerint jó lenne, ha majd be tudna költözni a közeli Dabasra, mert az mégiscsak város, több a lehetőség ott. Neki is, Biankának is, Máténak is. Ildikó nagyi mindenképpen ezt szeretné. Talán mert ő annak idején mehetett volna jó tanulóként kollégiumba, de nem ment, mert anno félt kitenni a lábát Tatárszentgyörgyről, ahol három bátyja mindig mellette állt. Ma már bánja. Nem ezt a sorsot szánná Reninek. De Biankának meg végképpen nem! A szülők szerint Renáta a tragédia óta egyszerre lett félősebb és – felelősebb.

Renátáért, Biankáért, kis Mátéért, s a többi romagyilkosság áldozatainak hozzátartozóiért – hat családért – Darócz Ágnes etnográfus, szociológus – maga is roma – a Magyar Művelődési Intézet keretén belül több civil szervezettel és a német nagykövetséggel Kortárs képzőművészek az emberi jogokért címmel tárlatot és árverést szervezett. A művek fele elkelt, a befolyt összeg valamit talán segít a családfenntartó apák-anyák meggyilkolása utáni tengődőkön, hogy ne kilátástalan sors várjon rájuk. A többi kép, szobor még látható – s megvásárolható – a Phralipe Független Cigány­szervezet honlapján.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!