Lélekbiznisz és politika – Interjú Gábor György filozófussal

– Mostanában úgy tűnik, Isten sokakhoz szól közvetlenül: amerikai tévéprédikátorok és különböző magyar kisegyházak tagjai állítják, hogy az Örökkévaló vagy Jézus Krisztus utasítja őket. Eddig azért zömmel papokon, prófétákon és egy-egy kiválasztott látomásain keresztül „üzent az ég”. Most mi történik?

– Ameddig „visszalátunk” a vallások történetében, mindig is rendelkeztek ilyen beavatott tudással emberek. Különösen jellemző ez az egyistenhitet követőkre: zsidókra, keresztényekre, moszlimokra. Az ő hitük egy – Isten által kinyilatkoztatott – szent iratban jelenik meg. A nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e mi, együgyű emberek (ezt nem én mondom, hanem Maimonidész) megérteni Isten szavait. Nem véletlen, hogy mindhárom vallásban meghatározó műfaj a szent iratok értelmezése. És az eltérő magyarázatok alapján számtalan irányzat született – és mindegyik egyedül magát tekinti legitimnek. A szövegértelmezés ugyanis egy hitvilágra épül. A hit pedig racionális értelemben nem kérdőjelezhető meg – a világ egy másfajta elsajátításaként fogható fel. Azaz mindenki értelmezze úgy a Szentírást, ahogy akarja. Ezzel nincs baj.

– Megeshet, hogy a máglyán elfüstölő eretnekek és a vallásháborúk áldozatai erről mást gondolnak.

– A baj ott kezdődik, amikor a saját értelmezésemet próbálom – kötelező normaként – mindenkire rákényszeríteni. Ha pedig ez a szándék politikai akarattal párosul, akkor nagyon nagy bajról beszélünk.

– Márpedig a politikai akarat megkülönbözteti például Magyarországon a katolikus egyházat, a Hit Gyülekezetét vagy a metodistákat. Holott a kezdeteknél minden egyház egyforma: a különbség a történelmi felekezetek és a kisközösségek között pusztán annyi, hogy előbbiek nagyobb tömegekkel fogadtatták el interpretációjukat. Akkor mi alapján válogat a hatalom?

– A polgári demokráciák egyik alappillére az állam és az egyház szétválasztása. Igazából ez biztosítja mindenki számára a vallásszabadságot: ha ez az elv érvényesül, akkor az állam nem preferál és nem „tesz zárójelbe” felekezeteket, pusztán mindenki számára lehetővé teszi, hogy megélje a maga hitét vagy épp „hit nélküliségét”. Csakhogy a magyar állam nem ezt teszi. És pont ezért bírálhatják Orbán Gáspár kiállását: mert a kormány az egyházak egy részét behúzta a politikai hatalomba, illetve a mindennapi életbe (lásd: iskolák, szociális intézmények) – és a „kiválasztási folyamat” közben azt sugallta, hogy különbséget lehet tenni egyházak között, minősíteni lehet emberek hitét.

– Ön sem kedveskedett a Facebookon a miniszterelnök fiának.

– Azzal semmi baj nincs, ha néhány fiatalember a nyilvánosság előtt elmondja, mit gondol Istenről és a hitéből fakadó kötelességeiről – minden vallásban jelen van a missziós tudat. Az is szívük joga, hogy nekik tetsző módon interpretálják a szent iratokat. Egyetlen dologgal van gond: a súlyos ismerethiánnyal. Az egyszeri hívőnek persze nem kell ismernie a szent iratokat, illetve nem kell rendelkeznie a megértésükhöz szükséges művelődéstörténeti, néprajzi, nyelvi ismeretekkel – ám a misszió vezetőjétől elvárható, hogy tudja, miről beszél. Úgy éreztem, hogy Orbán Gáspár hivatkozik valamire, de nincs tisztában azzal, miről beszél.

– Semmit nem nyomott a latban, amikor Orbán Gáspárt kommentálta, hogy a miniszterelnök fiáról van szó?

– Mindenképp posztoltam volna. Csöppet sem érdekel, hogy hívják ezt a fiút és két társát – ezt az ismerethiányt a hallgatóimnál ugyanígy szóvá tettem volna. A hatalom és az egyházak viszonyában nem a miniszterelnök fiával van gond. Az ősbűn az, hogy az utóbbi huszonhat évben a vallás politikai erőforrássá vált.

– A baloldali kormányokra is igaz ez a mondás?

– Persze. Az MSZP rossz lelkiismeretétől hajtva írta alá az egyházak számára roppant kedvező, túlkompenzáló vatikáni szerződést. A liberálisok meghatározó személyiségei pedig rögvest funkcionális analfabéták lettek, amikor a vallásról volt szó, és a kérdést az „egyre szenilisebb Mari néni” magánügyeként kezelték.

– És a jobboldal?

– A saját érdekei mellé sorakoztatta fel az egyházakat: kiszolgálva gazdasági és befolyásolási érdekeiket.

– Kárhoztatható ezért? Egy történelmi felekezet maga a politika álma. Részletes adatbázis, működő kommunikációs csatornák – azaz sok százezer tálcán kínált szavazó. Nem csoda, ha az egyházaknak jó áruk van a politikai piacon.

– Állj! Nyugat-Európában a felekezetek természetesen politizálnak, hisz politika az, amikor az abortuszról, a gyermekjogokról, háborúról mondják el véleményüket. Akár a napi politikába is belefolyhatnának, pártok mellett is elköteleződhetnének. De nem teszik, ugyanis ezzel azt kockáztatnák, hogy híveket veszítenek. Márpedig felelősnek érzik magukat a nyájukért. Magyarországon nem ez a helyzet: sokan ott is hagyják az anyaszentegyházukat, mert ugyan hitben kötődnek hozzá, de azzal nem értenek egyet, amit a pap vagy a lelkész mond a közéletről az istentiszteleten. De nincs azon mit csodálkozni, hogy a templomokban politizálnak, amikor a hatalom – unottan turkálva az egyes felekezetek között – a parlamentben eldönti, melyik egyházat tekinti bevettnek, és melyiket írja ki az egyházak sorából, akár visszamenőleges hatállyal is. Nonszensz.

– A kormánypártok azzal érveltek, a bizniszegyházakat akarják így ellehetetleníteni.

– Közpénzt csak azok a felekezetek kapnak, amelyeket az állam elismer. Ha úgy tetszik, a hatalom tette bizniszegyházzá a felekezeteket, amikor „megversenyeztette” őket a költségvetési támogatásért.

– És úgy tűnik, cserébe az egyházak elvárt társadalomképeket közvetítenek. Ez az oka, hogy egyre többen menekülnek?

– Így van. A világon mindenütt válnak le az emberek a mozdíthatatlan, saját bürokratikus rendszerükben élő egyházakról, és egyre-másra jönnek létre a kisegyházak, amelyek közel vannak az emberhez. És bizony piaci társadalomban élünk, azaz a lelkeknek is van egy piaca – hát induljon egy kemény verseny.

– És hogy születik egy ilyen kisegyház: jön egy karizmatikus vezető, és elkezd szólni – már ha a hatalom hagyja?

– Így is lehet, gondoljunk csak Jézusra. Tizenhárman voltak – a mai magyar állam ezt kevesellné, nem is lehetne Jézusnak bevett egyháza. Igazi underground mozgalomként indultak a keresztények: a föld alá rejtőzve, katakombákban jöttek össze. Úgyhogy elmondható a kisegyházak kapcsán: nincs semmi új a nap alatt. Jézus is a „központi ortodoxiáról” próbált leválni – nem a zsidó hitét tagadta meg, csupán máshova tette a vallási, társadalmi hangsúlyokat. És amikor a 14–15. században létrejött a „modern lelkiség”, akkor pont ugyanez a cél vezette: ne daráljon be a nagy egyházi tröszt, hanem személyesen élhessem meg a hitem.

– Azt mondja, ha az egyházak ellentartanának a politikai befolyási szándékoknak, akkor híveiket is sikerrel őrizhetnék meg?

– Volt egy kegyelmi pillanat: amikor a kormány szelektálni kezdett a felekezetek között, akkor az egyházak egyszer ebben az életben érdemi dialógust kezdhettek volna a hatalommal szemben, deklarálva: elfogadhatatlan, amit az emberek hitével tesz a kormány. Ehelyett mindegyik visszazárt magába – az érdekei mentén.

– A történelmi egyházakat kárhoztatja?

– A kisegyházak is hatalomkonformmá váltak. Mindegyik ingatlanokat ad-vesz, sajtófelületeket vásárol – és egyre kevésbé elszántan küzd az igazságosságért, a lelkekért. Ha úgy tetszik, az örök ellenzéki szerepüket adják fel, maguk is afféle hittrösztökké válnak.

– Kívülről nem úgy tűnik: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséghez kötődő Brit Média, illetve a Hit Gyülekezete épp ellenzéki sajtót alapított vagy oda vásárolta be magát.

– Hadd kezdjem messzebbről. A Saul fia című film főszereplője, az általam mélyen tisztelt Röhrig Géza arról beszélgetett az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjével, Balog Zoltánnal, hogy a világ a „szekularizáció özönvizében” fuldoklik. Ahogy azt az interjú elején mondtam, épp a szekularizáció az, ami a vallásszabadságot biztosítja, ami meggátolja, hogy az egyik vallás a másik fölé kerekedjen, ami lehetetlenné teszi, hogy a jogállami törvénykezés mellett megjelenjen az egyházi törvénykezés. Ugyanígy nem fordulhat elő, hogy egy egyház – és tökmindegy, hogy kicsi vagy nagy – a saját hittételeit normává emelje. És itt a gond: a kisegyházak annak érdekében, hogy nagyobbak lehessenek, és a lehető leghatékonyabban hirdethessék mondanivalójukat, hajlandók elfogadni az állam szabályait, médiafelületért, ingatlanokért cserébe. És viszonzásképpen idomulnak.

– Ennek fényében: ha egy politikus megjelenik egy egyházi ceremónián, ünnepségen, akkor mit üzen?

– Egy-egy szakrális ünnep ma már a politikai vezetők állami ünnepévé vált, ami képtelenség. Minden politikus élje meg azt a vallási ünnepet abban a gyülekezetben, ahogy és amelyikben szeretné, de ne pártelnökként, kormányfőként, miniszterként jelenjen meg. Csakis emberként.

– Ennél a mondatánál visszatérnék Orbán Gáspárhoz. Minden értékítélet nélkül, csak tényközlésként: amit mond az ország kiválasztásáról, Európa megváltozásáról, azt a kormányfő is mondja, csak a fiú éppen hozzáteszi, hogy ez Isten akarata.

– Felkaptam a fejem arra a mondatra, amikor Orbán Gáspár és társai arról beszéltek, hogy Isten megváltoztatja Magyarországot és Európát. A görög és római világban voltak helyi istenek, de a zsidók és a keresztények istenét nem kötik földrajzi határok, téren és időn kívüli. Az univerzális isten nem nemzetben és országban gondolkodik, hisz például Jézus a katolikusok hite szerint mindenki számára elhozta a kereszténység lényegét jelentő üdvüzenetet – a katolikus szó is annyit tesz: egyetemes. És ez a félreértés, ami politikai akcentust ad az üzenetnek. Már csak azért is, mert Orbán Viktor többször elmondta (lásd: keretes írásunkat), hogy egyszerre építi a magyar nemzet országát kis o-val, és Isten Országát, nagy O-val.

– Azt mondja, hogy a miniszterelnöknél a hit felülírja a politikai ésszerűséget, praktikumot?

– Nagyon erős Orbán küldetéstudata, és ha igaz az, hogy a saját felfogása szerint ő Isten országát építi, akkor ő a summum bonum, azaz a legfőbb jó, és ez felhatalmazza arra, hogy minden eszközzel fellépjen ellenségként kezelt politikai ellenfelei ellen. Ha kell, átírja a törvényeket, ha kell karaktergyilkosságot hajtson végre.



Gábor György filozófus,
az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanára. Foglalkozik többek között összehasonlító vallástörténettel, zsidókeresztény teológiai kontroverziákkal, a 20. századi politikai messianizmussal. Munkája során az angol, francia, német, olasz, román, orosz, latin, görög és héber nyelvet használja

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!