Lelkében szép az ének

– Tudja, úgy szeretnék a nyakába ugrani. Azt hiszem, 2 és 50 év között vagyunk még így egy páran. Hogy lehet azt elviselni, hogy idegen emberekből ilyen érzelemkitöréseket vált ki?

– Az ellenkezőjét sokkal nehezebb lenne feldolgozni. Nem zavaró, sőt megtisztelő! Mindenki hangulatát meghatározza, hogyan viselkednek vele az emberek. Ha kedvességet kapok, nyilván jobb kedvvel lépek tovább. Sokan azt mondják, Amerikában elviselhetetlen, hogy mindenki mosolyog. De ha morcos képpel mászkálunk az utcán, a saját rosszkedvünket sugározzuk tovább. Senkinek semmi köze ahhoz, ha szomorú vagyok. Miért adnám át másnak? Igenis jó, ha az emberek mindig mosolyognak.

– De hogy tud mindig kedves lenni?

– Egyrészt a színésznek mindent lehet. Másrészt sportolóként (kamaszkorában versenyszerűen lovagolt – a szerk.) fegyelmet tanultam, amit a színészi munkámban is hasznosítani tudtam. Az embernek nem szabad minden érzelmét kimutatni. A legbelsőbb titkaink nem tartoznak mindenkire. Bár ma már nem divat, a szemérem egy létező emberi tulajdonság.

– Nehéz volt kitárulkoznia a most megjelent életrajzi könyvében?

– Aki kiáll a színpadra, az kiszolgáltatott a közönségnek, a partnereknek, a színház vezetőinek, a kritikusoknak. Megmutatjuk a teljes énünket, annyiféle szerepet játszunk. De a teljes kitárulkozást csak akkor engedhettem meg volna magamnak, ha másnap nem mentem volna színpadra. Arról nem beszélhettem, ami csak rám tartozik.

– Könnyen fel tudta idézni az emlékeket?

– Igen. Attól félek csak, hogy valakit kihagytam. Nem beszélek részletesen azokról a kollégákról, akikkel szívesen játszottam vagy játszom mindennap. A két mesterem, a főiskolai osztályom és partnereim az első vígszínházi években talán erősebb megvilágításba kerültek, de nem tudom, az elég volt-e.

– A ’80-as évek végétől nem kínálták meg annyi szereppel. Hogyhogy mégis 50 éve a Vígszínház társulatának a tagja?

– Azt tapasztaltam, hogy azok, akik elmentek, megbánták a döntésüket, mert művészileg nem jártak jobban. Ha az ember azt érzi, mélyponton van, akkor megpróbálhatja maga kitölteni az űrt mással. Én a koncertekkel oldottam ezt meg. Mivel ebben sikeres voltam, senki nem látta, hogy valami fájdalmam van.

– Fel sem merült, hogy csak az énekléssel foglalkozzon?

– Nem. Az egy más hozzáállás. Most, hogy múlik az idő, néha elgondolkodom rajta, kell-e nekem ennyi mindent csinálni. De minden attól függ, meddig leli benne az ember örömét, meddig érdekli. Engem a színház érdekel. Most az Asszony a fronton című darab olyan színészi megjelenést kíván tőlem, ami régóta hiányzott. Ahol olyan színész lehetek, amilyen vagyok.

– Fontosabbnak tartja a színészi karrierjét, mint az énekesit?

– Ma már egyik sem fontosabb a másiknál. Színész vagyok. Az éneklés csak mellékszálként érkezett. Mikor elkezdtem, nem gondoltam, hogy folytatása vagy ekkora sikere lesz. Meg kellett tanulnom egy új szakmát. Az éneklésről és az előadóművészetről annyit tudtam, amit a Színház- és Filmművészeti Főiskolán megtanítottak. Később a zenéről saját érdeklődésből tanultam.

– Azt ne mondja, hogy gyerekközpontú személyiség sem volt a lemezek előtt.

– Pedig így van. Hogy gyerekeknek kezdtem el énekelni, számomra is újdonság volt. Azelőtt soha semmilyen kapcsolatom nem volt a gyerekekkel. Legfeljebb annyi, hogy felnőttként megszerettem a gyerekkoromat. Akkoriban, mint mindenki, felnőni akartam és önállóvá válni.

– Hogyan kell kiválasztani azokat a verseket, amelyek jó alapanyagok lesznek egy gyerekdalhoz?

– Ha ezt így el lehetne mondani, akkor nem kellett volna annyit nyaggatnom Bródy Jánost, hogy segítsen. Ma már tudom nagyjából, milyen legyen a vers hossza, a ritmusa, ami nem zavar bele a zene ritmusába. De a legfontosabb az, hogy legyen benne valami mulatságos, ami felkelti a figyelmet. A klasszikusok közül Szép Ernőt majdnem minden lemezemre beveszem, mert nagy kedvencem. De becsúszik néha Babits, Petőfi vagy Ady, mert fontosnak tartom, hogy klasszikusok is szerepeljenek a lemezen. Azt tartom, a magyar irodalom talán legértékesebb része a költészet, amelyet csak az tud értékelni, aki beszél magyarul.

– Máshogy reagálnak ma a gyerekek a zenéjére, mint húsz-harminc éve?

– Valószínűleg igen. De a gyerekek, a zene és én együtt változtunk, ezért ez nem jelentett nekem problémát. A versek és költők is mások, akiknek most a dalait éneklem. Például Tóth Krisztina Marci öltözik című verse nagyon mulatságos. A saját kisfiának írta, aki mára felnőtt. De hiába múlik az idő, a gyerekek lényege nem változik: legjobban azt szeretik, ha játszhatnak, ha biztonságot, figyelmet és szeretetet kapnak.

– Felnőttként is szeretik a dalait?

– Főleg a huszonévesek térnek vissza hozzám. Van olyan, hogy két bakelitlemezt is hoznak aláíratni. Az egyik anyáé volt, a másik apáé, és úgy kell dedikálnom, hogy a gyerek mellett a szülők neve is szerepeljen rajta.

– Koncertekre is járnak a fiatalok?

– Sok felnőttel találkoztam, akik egészen hihetetlen dolgokat meséltek nekem a saját gyerekkoruk és az én dalaim összefüggéseiről. Szégyellem is elmondani. Azoknak is szerettem volna énekelni, akik régen is ott ültek a nézőtéren, most meg egy helyes kisgyerekkel tértek vissza. Elkezdtünk azoknak a felnőtteknek is dalokat írni, akik egyszer gyermekek voltak. Egyre több család jött, és a koncerteket is úgy szerkesztettem, hogy a felnőttek is élvezhessék. A Vígszínházban adott koncertjeim már családi előadások.

– Hogy lehet betölteni a teret egy ekkora színházban?

– Nem szeretem azt mondani, hogy munka, ha az ember színpadra lép. De egy ekkora hely sokkal több erőt vesz el az embertől és sokkal több figyelmet igényel, mint egy kicsi, barátságosabb és jobban kezelhető tér. Ezért ha a Vígszínházban lépek fel gyerekek előtt, arra is figyelek, hogy az erkélyen ülőknek is beszéljek. Nehogy azt mondják, mint egyszer egy barátnőm unokája: olyan szépen énekelt a Halász Jutka a lenti gyerekeknek.

– A könyvben egy történetet mesél arról, hogy betegen lépett fel, de egy kislány a koncert után megdicsérte, milyen szép, hiszen a szeretet mindent beragyog. Akkor mi miért nem készíthettünk fotót önről?

– Mert a kép egy pillanatot rögzít. A valóság egészen más, az ember mozog, van valami mondanivalója. Egyáltalán nem szeretem, ha fotóznak, rossz modell vagyok. A rólam készült fotókból is csak nagyon kevés tetszik.

– Hogyhogy mégis olyan sok képet adott közre a könyvében?

– Sok-sok évvel később mindig szebbnek találom a fotókat, mint mikor készültek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!