Lelkiismeret

Az alig tízéves magyar demokráciában némi feltűnést keltett tehát, hogy az egyik legérzékenyebb jogalkalmazói pozíciót, a törvényesség őrének tisztét olyan ember foglalja el, aki „pártkatona” hírében áll.

Egyébiránt Polt jogtudásával nem volt baj – harmincévesen adjunktussá nevezték ki az ELTE jogi karán, Györgyi máig is szelíd szeretettel beszél róla –, sőt az állampolgári jogok országgyűlési biztosának (Gönczöl Katalinnak) az általános helyetteseként még némi népszerűséget is szerzett magának. Nagyobbrészt a Horn-érában.

Ilyen előzmények után kerültem én szembe Polt Péterrel. A helyszín az akkor még létező Nap-kelte stúdiója volt; jómagam műsorvezetőként tevékenykedtem, a frissen megválasztott főügyész volt a vendég. Ellentétben sok más „fellépővel”, Polt iránt csipetnyi ellenszenv sem volt bennem, végtére is: miért lett volna? Ugyanakkor valamiféle módon reflektálnom kellett azokra a bal­li­be­rá­lis oldalról jövő aggályokra, hogy az új főügyész olykor majd teljesíti kinevezői politikai megrendeléseit. Az, hogy kap vagy kaphat megrendelést, értelemszerűen következett a Fidesz-kormány kritikát nem tűrő kérlelhetetlenségéből. (Györgyi Kálmánt szakmailag is, emberileg is azzal lehetetlenítették el, hogy Áder János, a parlament elnöke – a hajdani diák, tanítvány – „irrelevánsnak” minősítette Györgyi véleményét a Fidesz által világra segített, úgynevezett csonka médiakuratóriumok törvénytelen voltáról.)

Akkor ott a stúdióban, készülvén a Polttal folytatandó beszélgetésre, úgy döntöttem, hogy a „megrendelés kontra lelkiismeret” szindrómájával, avagy dilemmájával fogom szembesíteni vendégemet, ki előbb-utóbb beleütközik ebbe, föltéve, hogy van lelkiismerete.

Az 1953-ból való történet, amelyet elmeséltem neki, egy fekete bőrű, kubai hadnagyról, bizonyos Sarriáról szólt, aki egységével a Moncada-laktanya elleni (elvetélt) támadás után üldözőbe vette a hegyekbe menekülő Fidel Castrót, mi több, foglyul is ejtette. Ennek a Sarriának parancsa volt a feljebbvalóitól arra, hogy mihelyt kézre keríti a támadás főkolomposát, végezzen vele. Azaz ne adja át az igazságszolgáltatásnak, amiképp a törvény előírta, hanem ölje meg. Tekintettel arra, hogy Castro ma is él – fél évszázada diktátorkodik Kubában – könnyű kitalálni, hogy a hadnagy a parancsot nem teljesítette. Fidel bíró elé került, elítélték persze, aztán kiszabadult, s pár évre rá jött a forradalom.

Robert Merle, a kitűnő francia regényíró, kinek művei egy időben hallatlanul olvasottak voltak Magyarországon is, Moncada című dokumentumregényének anyaggyűjtése közben – immár a forradalom győzelme után – ráakadt erre a Sarriára. Tapasztalta, hogy nem lett tábornok, még ezredes sem, fizetséget nem kapott hajdani hőstettéért. Hát akkor miért tette, amit tett? – hangzott körülbelül az író kérdése, mire a válasz pofonegyszerű volt: a lelkiismeretem miatt.
Polt Péter értette, mire akarok kilyukadni. Ott a stúdióban Sarria-pózba helyezte magát, elmondta, hogy számára a szakmai lelkiismeretnél nincsen nagyobb érték, eszerint fog tevékenykedni. Ebben maradtunk. Örültem neki, hogy fogékony a történetben rejlő üzenetre.

Valóban? – merengek ma. Kisvártatva szembekerült a Fidesz-vezetők és családtagjaik tizenhárom – köztartozásokkal alaposan megterhelt – cégének eltüntetésével (a Schlecht Csaba – Kaya Ibrahim –Josip Tot útvonalon), mely valósággal bűzlött a csődbűntett gyanújától. Semmilyen vádemelés nem lett belőle, akárhányszor vették is elő. A rendőrségi nyomozást felügyelő ügyészi szervezet mindig egyetértett a nyomozás beszüntetésével. Egészen addig a pontig, amíg – ez már a Medgyessy-kormány idején történt – be nem következett a törvényes elévülés. Volt aztán még pár ügy 2000 és 2006 között, ami nem éppen erősítette az ügyészség elfogulatlanságának hírét – Kulcsár emlékezetes kihallgatása volt a hab a tortán –, és Polt Péteren egyre kevésbé látszott, hogy Sarria hadnagy kései utódát kéne tisztelnünk benne. Hét olyan eset is akadt, amikor a parlament nem fogadta el a válaszát egy-egy interpellációra. Függetlenül ettől, Polt maradt az ügyészségen vezető beosztásban, miután a mandátuma lejárt (2006). Az MSZP jelöltjeként hivatalba kerülő utódának – lásd még: káderpolitika – eszébe sem jutott elmozdítani őt. Igaz, a híveit se.

A történetet koszorúba fogja a Keller-ügy. Keller László szocialista képviselő, közpénzügyi államtitkár, akire a Medgyessy-kormány ugyanazt a szerepet osztotta ki, mint ma az Orbán-kormány Budai Gyulára, egyes értékes vagyontárgyainak (lelőtt szarvasok agancsainak) elhallgatása miatt feljelentette Polt Pétert, amivel ugyan semmire se jutott, de Polt se azzal, hogy illetéktelen vadászati kutakodás miatt meg akarta gyanúsítani Kellert. Őszintén szólva ez mindkét oldalról eléggé kilátástalan vállalkozás volt, de jelentős dramaturgiai haszonnal járt: elfedte, hogy mindahányszor, amikor Keller egyéb ügyekben anyagi visszaélés vagy korrupció miatt feljelentést tett a Fidesz-kormány emberei ellen, az ügyészség falanxként állt ellent neki. „Jo­­gász­kodva”, ahogy mondani szokás. Sehová sem jutott. Viszont Polt Péter ismételt főügyésszé választása előtt, annak már mintegy megelőlegezéseként, az ügyészségi nyomozók egy kicsit sem késlekedtek Keller gyanúsítottként való kihallgatásával – abban a régi ügyben. Sajnos immár nincs módom társalogni Polt Péterrel arról, vajon eszébe jut-e Sarria hadnagy, s hogy működik-e a lelkiismeret? Így még arról sem kérdezhetem meg, mit gondol arról, hogy Gyurcsány Ferenc a blogjában ezt írta: „Egy általam is ismert kollégája meséli, hogy Polt nem egyszer azzal a megjegyzéssel döntötte el az előtte lévő ügyeket, hogy »a fiúk így akarják«”. Mit is? Például a Gyurcsány fejét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!