Lengyel László: Mivé akartok alacsonyítani minket?

Vagy tízmillió híve elégedetten nem gondolt rá. Kádár tudja, hogy mit csinál. Ő megért minket. Mátyás király óta nem volt ilyen jó ura a magyarnak. Jó magyarnak lenni. Visszaszerezte a becsületünket. A magunkfajta reformereket rokonszenvező elnézéssel, a sose látott ellenzékieket lesajnálva nézte. Maradjon minden úgy, ahogy van, legföljebb itt-ott javítsunk rajta egy kicsit. Csak rosszabb ne legyen. A vidám vagy depressziós nemtörődömség, hogy ne mondjam, gyávaság nemzeti sport volt.

„Legyen vége a lapos kúszásnak” – mondta megfellebbezhetetlenül és mérgesen a rendszer ura. Akkor már hetedik éve nem volt beruházás és stagnált a fogyasztás. „Itt növekedésnek kell lennie!” Így vágtunk neki a párt XIII. kongresszusának és a hetedik ötéves tervnek. „Ne az árak, de a bérek emelkedjenek, elvtársak!”

Jó világ volt akkor. A pártkongresszus munkás felszólalói követelték, hogy legyen már az üzemükben beruházás, mutassuk meg a szocializmus fölényét a haldokló nyugati kapitalizmus felett. Meg is mutattuk. S a növekedés alapjává tettük, hogy részt veszünk a jamburgi szovjet gázvezeték építésében, és fölépítjük a csehszlovák elvtársakkal közösen a bős–nagymarosi vízi erőművet.

Magam se tudom, hogy ezt az egészet miért nem hitték a népek. Addig mindent lenyeltek. Mondhattak bármilyen ostobaságot, legföljebb hofiztak, magyarán röhögtek rajta. Nevetve mesélték nekem a tatabányaiak, hogy a LIÁSZ-program szénmezőjét úgy nyitották, hogy a szalagátvágás idejére felhúztak egy szénfalat, s reménykedtek, elmegy addig, amíg abból a falból jön a szén. „Nincs ottan szén semmi” – röhincséltek. De még nem vontak le semmit ebből a rendszer természetét illetően. Ahogy a diósgyőri Lenin Kohászati Művek fiatal olvasztára is vidáman mondta: „Tudom én, basszák meg, hogy amit mi csinálunk, kint ázik és rozsdásodik a gyárudvaron. Nem kell az a kutyának se. De nem baj, ha fizetnek.”

És akkor 1985-ben hiába jött szalagcímeken, hiába volt látható minden este az egyetlen állami Híradóban, hogy egyre jobban mennek a dolgok – valami eltörött. Ehhez semmi köze nem volt az ellenzéknek. Emlékszem, amikor 1985 őszén elmeséltem az UVATERV tihanyi táborában, hogy miről beszéltünk a monori ellenzéki találkozón, az egyik fiatal mérnök fejcsóválva megjegyezte: „ezért kár volt oda mennetek”. Szívesen mondanám, hogy a mi reformer gondolataink repesztették fel a szilárd Kádár-rendszert, de nem lenne igaz. A rendszer urainak magabiztos és öntelt ostobasága okozta a változást. Az arcátlan hazudozás. Kádár heherészése önmaga viccein. A rendszert megütötte a guta. „Miért aláznak minket?” Még húzta négy évig.

2014 őszén az Orbán-rendszer szilárdabb, mint valaha. Az urak rugdossák a növekedés gázpedálját. Lesz itt Déli Áramlat gázvezeték és paksi atomerőmű. Minden felavatva és learatva. Ellenfél nincs.

A putyini – andropovi–csernyenkói – rendszer szilárd támaszunk. Ott nem jön Gorbacsov, itt nem lesz rendszerváltás. A párttal, a néppel egy az utunk. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Éljen és virágozzék! Előre a… Az egyes hazugság nem szép dolog, kisfiam, a tömeges hazugság, a hazug rendszer nemzeti ügy.
Nem tudom, hogy mikor, talán ’16-ban, esetleg ’18-ban, a rendszert egy éjjel szélütés éri. Féloldalasan, tikkelve, dadada és dedede – illi li, bbe be, rrá rá rális –, csak kimondta, így imbolyog lefelé a lépcsőn. És megint föláll a teremben egy tizennyolc éves fiú vagy egy huszonegy éves lány és dühösen megkérdi: „Ezek tisztára hülyének néznek?” Egy vén, trotli, pocakos, hülyén heherésző, önmagának és mindenkinek hazudozó, gyermekei életét erőszakos ostobasággal elrontó rendszer urairól kérdi. És benne lesz nézésében és kérdésében a szüleivel és nagyszüleivel szemben: „Hogyan hihettetek ebben a hülyeségben? Hogyan vehettetek részt ebben a disznóságban? Mit láttatok ebben a pojácában? Mivé akartok alacsonyítani minket?”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!