Glonczi Andrea egyike azoknak a roma vállalkozónak, akik a Kiútprogram révén egy év alatt sikeressé váltak. A 37 éves asszony juhtúrós lepényt süt a Borsod megyei Aszaló legszélén található portáján. A 30 házból álló Topolya utcában csak cigányok élnek. Segélyből, mert munka nincs.

Glonczi Andrea már 12 évesen eljárt napszámba, kapálni. Édesapja egy gyárban volt targoncás, de megszűnt a munkája és attól fogva segélyből tengették az életüket. A vityillónak, ahol azelőtt laktak, papír volt az ajtaja. Kenyérre sem mindig futotta. Glonczi Andrea az általános iskola után nem tanult tovább. A segélyt akkoriban piacozással egészítette ki a család; vitte-hozta az árut ő is. 16 évesen beiratkozott a miskolci gimnáziumba levelezőre, de drága volt bejárni hetente kétszer; második után abbahagyta. Akkor talált Zamárdiban egy csodás állást: egy olasz cukrászdában lett fagylaltpultos. „Az olasz főnökömtől tanultam meg a szakmai alapokat, hat éven át áprilistól szeptemberig dolgoztam nála, napi 18- 20 órát, de annyit kerestem, amennyi itthon egy év alatt se jött volna össze. De aztán nem bírtam tovább a hajtást, mert ősztől tavaszig meg Miskolcon vendéglátóztam”. Végül a Bosch kéziszerszámgyártó üzemében vállalt összeszerelői munkát, és 28 évesen ismét beiratkozott a gimnáziumba. Mivel a három műszakot nem tudta összeegyeztetni a tanulással, az utóbbit választotta. „Egy kürtöskalácsoshoz álltam be, jártam vele vásárokra. Az érettségi napján 6-kor megjöttünk Szlovákiából, lezuhanyoztam és bementem vizsgázni. Matekból és informatikából csak átmentem, de történelemből négyessel, magyarból jelessel végeztem. Szeretem a magyart. Verseket is írok”.

Ezután egy rendezvényeken árusító vendéglátóshoz szegődött. Ekkor jött rá: ezt ő is tudná csinálni. Összeállt egy barátjával – „neki pénze volt, nekem ötletem: a vaslapon sült juhtúrós lepény, aminek már a tésztájába is juhtúró van beledolgozva. Juhtúrós tejföllel kell megkenni, rá kapor kerül, lila hagyma, sült szalonna, kolbász”. Szépen fialt az ötlet, 8 hónap után mégis elváltak útjaik és Glonczi Andrea munka nélkül maradt. Visszavették a szerszámüzembe, de a fizetése már alig volt több a segélynél: 50 ezer forint.

Aztán rátalált a Kiút programra. Mivel csak munkanélkülieket támogattak, felmondott az üzemben és hazaköltözött Aszalóra. „Feltétel volt, hogy legyen egy csoportunk, jártam a falut, meséltem a programról, így lettünk hárman: egy mozgóárus, egy kürtöskalácsos és én. Megkaptuk a hitelt. A mozgóárus 400 ezer forintot, a kürtöskalácsos és én egy-egy milliót. Elkészítettük az üzleti tervet, a program keretében elvégeztünk egy vendéglátó-eladói tanfolyamot is. Mentor nélkül nem boldogultunk volna, ő vitt a hivatalokba ügyeket, engedélyeket intézni, segített a vállalkozás indításában.”

A mozgóárus időközben kivándorolt Kanadába, a kürtöskalácsos meg szünetelteti a vállalkozását. „Ha a válság előtt kezdjük el, mind sínen lennénk, de most alig van kereslet. Eleinte még hetente vissza tudtam fizetni 20 ezer forintot, úgy is, hogy Miskolcon egy barkácsáruház mellett béreltem helyet. Az áruház forgalmával az enyém is visszaesett.” A szekér döcög: Tokajban, a Szüreti Napokon 3 nap bevételéből futotta hűtőszekrényekre, aztán egy újabb sikerből lett egy 18 éves Ford, hogy ne kelljen a bérfuvarért fizetni, de azóta két fesztiválon 320 ezret bukott Glonczi Andrea. A hitel egyéves határideje tavaly lejárt; az egymilliós kölcsönnek a 60 százalékát tudta visszafizetni, és most a járulékaival is elmaradt 3 hónapnyit, részletfizetést kell kérnie. De ha egy jó karácsonyi vásárt kifog, egyenesbe jön. „Szerencsére türelmesek, amikor tudok, mindig törlesztek valamennyit. Ha nem lett volna Kiút program, ma is havi 50 ezerből tengődnék és a családnak sem segíthetnék. Nem adom fel ezt a vállalkozást.” Ha kifognak pár jó fesztivált, már megvan a terv a továbblépésre. „A család beletanult a lepénysütésbe, járhatnának ők a rendezvényekre, én meg Pesten, a Nagykörúton álladó helyen sütnék és árulnék. Ha az beüt, akkor talán Bécsben is.” Az biztos: még nem volt olyan, akinek ne ízlett volna Glonczi Andrea lepénye.

„Ráébredhetnek, hogy a többiekkel egyenlő emberek”

– Nem túl kockázatos nincstelen embereknek pénzt adni?

– Ma Magyarországon az induló vállalkozások harmada az első év végére bedől, és a fele sem éli meg a harmadik-negyedik esztendőt. A programunkban létrejött vállalkozások statisztikái jobbak, ám esetünkben az a kérdés: hogyan jut el az illető odáig, hogy a vállalkozása el tudjon indulni. Nonprofit társaságunk a pénzt nem arra fordítja, hogy ha a vállalkozónak kevés a bevétele, akkor kipótolja, hanem arra, hogy az az ember, akinek talán még életében nem volt kapcsolata pénzügyi szolgáltatással, praktikus dolgokat tanuljon: hogy kell bánnia a pénzzel. A résztvevők többsége nő, érthetően: a tét a családfenntartás. Ha a hitelesek nem is válnak hamar nyereségessé, a mentoraink irányításával legalább javíthatnak a saját helyzetükön, próbálhatnak maguk boldogulni. Ha százból csak 50-60 lesz hosszú távon működő vállalkozás, már megéri: ennyi család kikerülhet a segélyezett körből.

– Mik voltak a tipikus nehézségek?

– Az első kísérletünk a Borsod megyei Igriciben egy szociális szövetkezet volt. Ez évekig adott munkát, megélhetést uborkatermesztésből 30, de szezonban akár 60 helyi roma embernek, ám végül nem volt fenntartható. Itt is hiányzott az állami szerepvállalás, és mi magunk is hoztunk rossz – elsősorban személyi – döntéseket. Időközben megtanultuk, hogy a szegénységnek, a mentális leépülésnek vannak olyan mélységei, ahol a mi programunkkal már nem lehet segíteni. A „szintet”, ahol ügyfeleinket kerestük, egy kicsit feljebb kellett emelni, hogy olyanoknak tudjunk segíteni, akik még „hadra foghatóak”, bár nyomorognak. Az unió által támogatott kísérleti programban is voltak, akiknek a közműtartozásait rendeztük vagy segítettünk megegyezni a törlesztésről, hogy ne az adósság vigye el a vállalkozásuktól a pénzt. Később pedig, amikor „beindult a bolt”, az volt a gond, hogy megjelent a népes rokonság és részt kért a sikerből, amibe a vállalkozás tönkremehetett. Akiknek eddig sikerült, azoknak azért sikerült, mert nem igaz, hogy „a cigányok nem akarnak dolgozni”. Sőt, inspirálta őket, hogy nem megalázó feketemunkával, leszegett fejjel, hanem törvényesen, adófizető polgárként boldogulhatnak.

– Mi a helyzet most?

– Bő egy éve lezárult az uniós kísérleti projekt és a Raiffeisen kiszállt a további hitelezésből. Azóta már csak magánadományokból, takaréklángon tartjuk életben a Kiút programot. Új vállalkozók tavaly óta nem léphetnek be a programba, csak az őstermelői kör bővülhet. Ma – a lezárt időszakban megsegített ügyfeleinken felül – 7 településen száznál több mezőgazdasági vállalkozást támogatunk.

– Az állam nem segít?

– Hát nem. Ha egy cég felvesz egy munkanélkülit, akkor Start-kártya-kedvezményeket kap, nem kell egy ideig járulékot fizetnie a felvett munkanélküli alkalmazott után. Ám, ha egy olyan vállalkozó, mint a mi támogatottjaink, a saját erejéből, a nulláról indul, akkor neki attól a pillanattól, hogy bejelenti a vállalkozását, fizetnie kell a járulékokat, adókat, noha még egy fillér bevétele sincs. Ez nonszensz: pozitív diszkrimináció helyett hátrányos megkülönböztetés. Mi, civilek, a saját zsebünkből odaadjuk a pénzt a vállalkozónak, aki viszont rögtön befizetheti azt az államnak. Csak azért nem hagytuk abba, mert hiszünk benne, hogy előbb-utóbb ez a helyzet meg fog változni.

– Mitől?

– Azokat, akik hajlandóak és képesek a saját erejükből kimászni a gödörből, vétek belekényszeríteni a rendkívül drága, senkit a munkaerőpiacra vissza nem vezető, megalázó, és nem is hatékony közmunkába. Amit azután – az adófizetők forintjaiból – minden évben újra ki kell fizetni. Ezzel szemben a Kiút program hosszú távra teremt munkahelyet, és egyszer, az iménti összeg alig harmadát kellene közpénzből vagy uniós forrásból erre fordítanunk. Aki közmunka helyett maga vállalkozik, az jobban kereshet, és a kezdeti támogatás egyszeri költsége után saját magát „menedzseli”. Amit „ráköltenek”, az társadalmi szinten térül meg. A „támogatott” eljuthat és jó esetben el is jut oda, hogy már nem szorul segélyekre, sőt adót, járulékot fizet. Legalább ennyire fontos, hogy értelmes munkát végezhet, emelt fővel, méltósággal élhet; családja a cigánytelepről visszaköltözhet a faluba, a gyermekei a szégyenletes „cigány iskola” helyett integrált oktatásban vehetnek részt. És ráébredhetnek, hogy a többiekkel egyenlő emberek. Ezt pedig állami százmilliárdokkal sem sikerült eddig elérni.

A kormány elégedett

„A Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság nem támogatta a Kiút programot” – közölte lapunkkal az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Mint írták, az „elképesztően költséges projekt” nem volt hatékony. „A programba 120 családot vontak be, és közülük csupán 6 fizette vissza a hitelt. Nem megfelelően válogatták ki a résztvevőket, ami ... óriási hibának bizonyult. Az államtitkárság a hibákat figyelembe véve igyekszik kidolgozni olyan fenntartható és hatékony intézkedéseket, amelyek valóban segítik a mélyszegénységben élők felzárkózását” – fogalmazott a közlemény, amely nem tért ki a részletekre. Pintér Sándor belügyminiszter nemrég a Népszabadságnak azt nyilatkozta a közmunkáról: „ez a rendszer így ösztönző az egyénnek, és lehetőség a piacnak”. Lapunk azt kérte a tárcától, hozzanak minket össze legalább egy emberrel, akinek a közmunkának köszönhetően jött egyenesbe az élete. A válasz: „tavaly 219 ezer 405 fő lépett ki a közfoglalkoztatásból, 41 ezer 329 fő (18,8 százalék) helyezkedett el, s ebből 21 ezer 716 fő (9,9 százalék) az elsődleges munkaerőpiacon. Természetesen több emberről is van tudomásunk, akik a közfoglalkoztatásból kikerülve elhelyezkedtek az elsődleges munkaerőpiacon, azonban adatvédelmi okokból személyes adatokat az állami foglalkoztatási szerv nem adhat ki”. A KSH adatai szerint tavaly 90 ezer 700 közmunkás volt az országban, az állam 131,9 milliárdot fordított közmunkára. Egy közmunkásra egy év alatt 1,45 milliót.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!