Lépésről lépésre rombolnak - Halmai Gábor Orbánék veszélyes határátlépéseiről

– Ön már 2010-ben, nem sokkal a választások után búcsúztatta a jogállamot. Ennyire egyértelmű volt, mit tervez a Fidesz?

– Nem hiszem, hogy próféta vagyok. Négy évvel ezelőtt voltak, akik huhogónak neveztek, viszont előre látni lehetett, hogy mi következik.

– Miből?

– Ha egy kormánynak rögtön a választások után az az első dolga, hogy megváltoztatja az alkotmánybírók jelölésének a szabályait, csak azért, hogy bebiztosítsa azt, hogy a jövőben az általa kiválasztottak kerüljenek be a testületbe, ez azt jelzi, hogy az adott kormány nem kívánja eltűrni az alkotmányos fékeket. És az összes, ehhez hasonló intézkedés ugyanerre irányult, kezdve a köztársasági elnök bebiztosításától egészen az ombudsmanokig, hogy intézményi oldalról megtámogassák saját magukat. Egy jogász számára ezek árulkodó jelek.

– Így jutunk el az illiberális demokrácia születéséig.

– A rendszer nem most született. Ebben élünk évek óta. Ez egy lejtő, amin 2010-ben kezdtünk el lecsúszni. Azzal, hogy a kormány akarattal elkezdte leépíteni a liberális demokráciát, a demokráciát is elkezdte leépíteni. A jó hír, hogy még nem értünk a lejtő aljára. De az sincs kizárva, hogy a végén úgy járunk, mint Oroszország. Ebben a rendszerben ugyanis semmi sem gátolja meg azt, hogy a kormány – ha erre szüksége van – még nyilvánvalóbban csalja el a választásokat. Ha holnap szükség lesz rá, ezt fogják csinálni. Arra pedig semmilyen intézményes garancia nincs, hogy ebben bárki meg tudná akadályozni a kormányt.

– Mégis, tekinthető egyfajta fordulópontnak a tusványosi beszéd, amikor ez először hangzott el Orbán Viktor szájából?

– Nem tulajdonítanék ekkora jelentőséget annak a beszédnek. Az, hogy a miniszterelnök kimondta, hogy illiberális demokráciában élünk, pusztán arról szól, hogy teszteli a közvéleményt, a hazait és a külföldit egyaránt. Kíváncsi, meddig mehet el abban, amit egyébként már öt éve csinál, és milyen reakciókra számíthat.

– És milyenekre?

– Sajnos, azt kell mondani, a reakciók igazolják ezt a fajta politikát. Az Európai Uniónak hiányoznak az eszközei, hogy visszatereljék Magyarországot arra az útra, ami követi az uniós alapszerződés elveit, másrészt arra sem tudják rávenni, hogy mindezt az EU-n kívül csinálja. Ami viszont még ennél is nagyobb baj, hogy a szándék sincs igazán meg bennük, ugyanis az orbáni fenyegetésnél most nagyobb gondjai is vannak az uniónak (főként gazdaságiak), emellett az EU-n belüli pártpolitikai megfontolások is azt követelik, hogy amíg a Néppártnak szüksége van a magyar szavazatokra, addig ne szóljanak bele túlzottan a belügyekbe. Ezért vagyok szkeptikus a külső segítséggel kapcsolatban. A belsőkről meg inkább ne is beszéljünk.

– Pedig ez lett volna a következő kérdésem…

– Jó, akkor beszéljünk róla. Ami a pártokat illeti, kételkedem abban, hogy itt a belátható jövőn belül lenne alternatívája az orbáni politizálásnak. Ez nem csak a pártok hibája, bár megvan ebben a felelősségük. De az kétségtelen hogy Orbán Viktor nem alaptalanul mondogatja, hogy a liberális demokrácia leépítése az embereket egyáltalán nem zavarja, nem érdekli, hiszen újra megválasztották őket. Még azt is mondhatja, hogy az emberek (a beszédben a liberális demokráciával folyamatosan összekevert) neoliberális gazdaságpolitika több velejáróját elutasítják – elég csak a megszorításokra, a Bokros-csomagra vagy éppen a vizitdíj, tandíj bevezetésére gondolni. Joggal hivatkozhat tehát a miniszterelnök arra, hogy ezekben a dolgokban az emberek mellette álltak. Mert a lakosság ahhoz van szokva, hogy az állam mindent elintéz helyette, mindent garantál, és semmiféle hozzájárulás, áldozat a polgárok részéről nem elfogadható. Ilyen szempontból az orbáni politikának van tehát támogatottsága.

– Vagyis nem léptünk túl a rendszerváltáson. De akkor hol érhető tetten a liberális demokráciában való hitünk?

– Való igaz, hogy sok tekintetben még mindig ott vagyunk, ahol 1989 előtt voltunk. Kutatások bizonyítják, hogy az értékrendünk még mindig hordoz magában egyfajta erős paternalizmust. De nem szeretem azokat a következtetéseket, hogy akkor mindenről a nép tehet. Ez így nem igaz, hiszen a rendszerváltás után húsz évig működött az a liberális alkotmányos berendezkedés, ami akkor kialakult. Igaz, nem ivódott mélyen a kultúránkba, de elfogadott kerete volt a mindennapjainknak.

– Akkor nem kéne, hogy nagyobb legyen a felháborodás, most, hogy vége ennek a korszaknak?

– A változás egy hétköznapi ember életében nem látható annyira, hogy felháborodást váltson ki belőle. Az, hogy milyen az alkotmány, milyenek a fékek és az ellensúlyok ebben a rendszerben, hogyan választják az alkotmánybírókat – ezek nem az emberek mindennapi problémái, nem érdeklik őket. És egyébként ez jól is van így.

– Akkor mi a baj ezzel az új rendszerrel?

– Az, hogy nem tud hosszú távon működni, és gazdaságilag sem fenntartható. Arról pedig legfeljebb sejtéseim vannak, hogy pillanatnyilag mitől nem omlik össze: mindenitől elveszik azt, amit el lehet venni. A magánnyugdíjak államosítása, vagy a bankok megsarcolása is ilyen eszköz. De ne feledjük a komoly uniós támogatást, amit az elvek folyamatos megsértésével akár el is lehet veszíteni. Vagyis az anyagi források kimerülhetnek egyszer.

– Az illiberális demokrácia tehát hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható. De akkor mire jó ez a Fidesznek?

– Ez nagyon egyszerű: hogy a hatalmuknak semmiféle komoly, alkotmányos korlátja ne legyen. Azt csinálnak, amit akarnak. Szó szerint. Ettől kezdve az, hogy mi történik, pusztán azon múlik, hogy meddig akarnak elmenni.

– Vagyis csak a hatalomról szól ez az egész?

– Szerintem arra számítanak, hogy a gazdaságban kiépített rendszer, miszerint mindenféle forrásokat szednek össze onnan, ahonnan csak tudnak, az működni fog – ahogyan a munkanélküliséget „kezelő” közmunkaprogram esetében is láttuk. De azért vannak kétségeim. Nem tudható például, mikor elégelik meg a külföldi bankok, hogy szorongatják őket. És az is igaz, hogy egyre többen élnek a létminimum alatt – egyes számítások szerint a lakosság közel fele –, ez pedig hosszú távon szintén nem fenntartható. Viszont a rendszer működését az segíti, ha egyre kevesebben tudnak beleszólni a működésébe. Márpedig most ez történik.

– Ha már beleszólás: nem emlékszem, hogy bárki megkérdezett volna arról, akarunk-e illiberális demokráciában élni.

– Tény, a 2010-es választási harcban a Fidesz nem szólt arról, hogy új alkotmányos berendezkedést akar létrehozni. Amikor a miniszterelnök arról beszél, hogy van egyfajta társadalmi támogatottsága a rendszernek, akkor arra utal, hogy úgy tűnik, az emberek támogatják azt a populista politikát, amit folytatnak. Népszerű a bankok speciális adója, vagy a rezsicsökkentés. Persze, azt nem tudjuk, hogy ha megkérdezték volna az embereket arról, akarják-e ezt az illiberális váltást, akkor arra mit válaszolnak. Viszont illett volna szólni róla. Azt sem elhallgatva, hogy ez a váltás ellentétes azzal, hogy tagjai vagyunk az EU-nak, mert ez a berendezkedés nem felel meg az uniós elveknek. Világossá kellett volna tenni, hogy ha akarjuk ezt a változást, akkor fel kell vállalnunk minden következményét is, mondjuk azt, hogy elesünk az uniós forrásoktól. De hát ezt, ugyebár, senki sem kérdezné így meg, hiszen az uniós tagság támogatottsága minden szabadságharcos frazeológia ellenére továbbra is viszonylag magas.

– És akkor merre billenünk?

– Az biztos, hogy a rendszerváltás idejére már nem lehet visszamenni. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy az akkor kialakult liberális demokrácia magában hordozott két olyan hibát is, amelyek lehetővé tették az Orbán-rendszer kialakulását és megerősödését. Az egyik a már akkor is aránytalan választási rendszer, a másik a könnyű alkotmányozás lehetősége. Igaz, hogy korábban senki sem használta ki ezeket az eszközöket, a Fidesz viszont 2010 óta folyamatosan a saját érdekében él velük. De ez csak két példa, ami miatt nem érdemes még egyszer ugyanabba a folyóba lépni. Hogy milyen irányba indulhatnánk el, azt nehéz megjósolni, de én nem látom, hogyan tudna a közeljövőben egy új liberális demokrácia kiépülni. Aztán persze lehet, hogy holnap jön egy olyan politikai erő, amely visszavezeti az országot a liberális demokráciák családjába.

– Mi kellene mindehhez?

– Társadalmi támogatottság. Az egyik oka annak, hogy ilyen könnyedén ki tudott épülni ez az illiberális demokrácia, az egyben kritikája is a rendszerváltást követő két évtized politizálásának. Túlságosan az elit – ráadásul egy meglehetősen megosztott elit – által vezérelt rendszer volt ez, amelynek nem volt alulról jövő támogatottsága. Valószínű tehát, hogy egy következő liberális demokrácia kiépítéséhez sokkal szélesebb rétegek bevonása lenne szükséges, vitákat kellene folytatni arról, milyen irányba menjünk tovább, és szükséges lenne hozzá egy, a mostaninál jóval erősebb civil társadalom is. Jósolni nem akarok, de egy ilyen váltás biztos, hogy nem megy egyik napról a másikra, és az is biztos, hogy nem egy ember személyén múlik.

– Akkor merre tartunk most?

– A liberális demokrácia legalapvetőbb kritériuma a szabad választás. Magyarországon ez érvényesült az első választástól kezdve, az első nagy törés pedig a 2014-es parlamenti választás volt. Amire még az EBESZ is azt mondja, hogy bár szabad volt, de nem tisztességes. Láthatóan a Fidesznek arra volt szüksége, hogy a kétharmadot bebiztosítsa magának – hiszen a többsége nem volt veszélyben –, és ennek érdekében mindent meg is tettek. Finom kis csalás volt ez, ami az aránytalan rendszert még aránytalanabbá tette, de ez még nem rengette meg alapjaiban a választási demokráciánkat. Viszont ami az őszi, önkormányzati választást illeti, azon belül is a fővárosi szabályokat, ott más lesz a helyzet. Arra már azt mondom, hogy kikezdi a szabad választás elvét, ettől kezdve viszont a demokrácia legalapvetőbb eleme sérül.

– De ez csak Budapestre lesz igaz, nem az egész országra.

– Igen, mert látszik, hogy a Fidesz mindig csak addig megy el, amíg szükségük van rá. Mivel egyelőre a vidék nincs veszélyben, ezért csak Budapesten változtatták meg a szabályokat. De ha holnap már az egész országról, vagy holnapután a parlamenti választásokról lesz szó, akkor azon is alakítani fognak, felrúgva minden demokratikus elvet. Innen viszont nem nagyon van megállás.

– Lehet ez ellen tiltakozni, mondjuk a választás bojkottálásával?

– Sose mondanám, hogy ne menjen el valaki szavazni, hiszen ez a legelemibb politikai jog. De azt gondolom, hogy mindenki – pártok és szavazók egyaránt – legitimálják ezt a rendszert azzal, ha részt vesznek ebben az immár valóban nem szabad választásban. Ha a lakosságnak csak az a 27 százaléka menne el szavazni, amely áprilisban a listás szavazataival támogatta a Fideszt, az komoly jelzés lenne a világ számára a rendszer legitimitását illetően. Persze, ehhez komoly szervezettségre lenne szükség, ami jelenleg nem adott az ellenzéki oldalon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!