Leszámolás az illúziókkal - Sándor Ivánnal beszélgettünk az őrült beszédről, amiben nincs rendszer

– Közelmúltbeli esszéjében („A holnap árnyékában”, Élet és Irodalom, 60/4., 2016. január 29.) arra ösztönzi a demokratikus baloldali pártok vezetőit, hogy álljanak végre félre, mivel ők is a gátjai a jelenlegi kormány leválthatóságának. Miért gondolja, hogy ennyire alkalmatlanok?

– Azt írtam, hogy a világban radikális korszakváltozás történik. Minden vonalon új helyzet alakul ki. A baloldali pártoknak is meg kell érezni, hogy a mainál jóval nagyobb szavazói tábor bizalmának elnyeréséért hasonlóképpen radikális változásokra van szükség a vezetéseikben is. Egyre nagyobb az elégedetlenség a kormányzattal szemben, nemcsak a pedagógusok, az egészségügyi, a közlekedési dolgozók, a falusi kisemmizettek részéről, hanem mintha a jobboldali–konzervatív– demokraták értelmiségi köreiben is megmozdulna valami. De miért van az, hogy nincs olyan tüntetés, ami ne határolódna el rögtön a baloldali pártoktól, hogy ne vegyenek részt rajta. Azokról a pártokról van szó, amelyeknél hat éve van napirenden a kormány leváltása, és amelyeknek hat év alatt sem növekedett a szavazótáboruk. A politikai erő párterővé válásának alapfeltétele lenne a széles körű összefogás, de az elégedetlenek nem szívesen adják voksukat a számukra nem rokonszenves vezetőkkel fémjelzett pártokra. Amíg a mai vezetés uralja a demokratikus pártteret, addig illúzió a kormányleváltás. Szerencsés esetben megelőzhetik a Jobbikot.

– Milyen káprázat homályosítja el a látásukat?

– Nézzük példának okán a minapi salgótarjáni választást! Már most túlörüli magát a baloldal. A győzelem örvendetes, de csak megismétlődött a korábbi eredményesség. Évtizedes hagyományaik vannak az egykori bányavárosban. Az ott még létező politikai erő párterővé tudott válni, miközben a szimpatizánstábor országosan nem változott. A rendszerváltás óta minden kormánytól elvártuk, hogy szembenézzen a magyar történelem 50-100-150 éves múltjával, de persze nem tették meg. Arról kevés szó esett, hogy a baloldalnak a lakosság évszázados mentális állapota miatt milyen lemaradott volt mindig a támogatottsága, s hogy ennek milyen konzekvenciái vannak mindmáig.

– Nálunk önszántából kevesen szoktak a biztos megélhetési pozíciójukból fölállni.

– Érthető, hogy nehéz félreállni, de itt kezdődik a politikusi tisztánlátás és a nemzet sorsáért érzett felelősség. Különben a parlamenti és az azon kívüli árokharcaik megbecsülendők, de a politikai küzdelemben is nehéz döntő eredményt elérni, ha a felső parancsnokságnak nincs hatásos, messzire látó stratégiája, stabil utánpótlása és eredményes vezérkara.

– Nem lenne elég csupán kivonulniuk a parlamentből?

– Attól erősödni fog a tábor?

– Ha már így rákérdez, valószínűleg nem. Nézzük akkor, mi jellemezné az új erőt, mi lenne az átalakítás menete?

– Olyan tehetséges vezetőket kell találni, akik össze tudják fogni az elégedetlenek széles táborát, újra párbeszédre lépnek a korábban elriasztott szellemi táborukkal, leszámolnak az illúziókkal, új módon vetnek fel kérdéseket, új nyelven képesek megszólítani az ország lakosságát. Akik összefogásra hívnának konzervatív demokratákat, szakszervezeti vezetőket, tüntetőket, mindazokat, akik Tóbiás Józseftől vagy Gyurcsány Ferenctől távol tartják magukat. A kormányváltáshoz választási pártot volna jó alakítani, aminek, meggyőződésem szerint, nem a baloldali pártokból kerülne ki a miniszterelnök- jelöltje.

– Az említett, világot érintő radikális korszakváltást miben érhetjük tetten?

– A történettudomány szerint egy-egy világtörténelmi esemény új struktúrák kialakulását hozhatja magával. A hidegháborús struktúra ’90-nel felborult, mind a világban, mind Európában és itthon: Magyarországon kialakult a demokratikus jogállam megteremtésének a lehetősége. Most azonban éppen ez veszik el. Az EU válságos helyzetbe került. Általános a gazdasági válság és mindeközben újabb háborús gócok keletkeztek szerte a világban. A demokratikus országokban is jelentkezik a szélsőjobb, a klasszikus demokratikus intézmények új kihívások elé kerültek. Az a gondolkodás, az a nyelv, amivel eddig a világot, Európát, a magyar helyzetet és a pártpolitikai arénát meg lehetett közelíteni, hasznavehetetlennek mutatkozik.

– Az illiberális demokrácia mint válasz egy új látásmód vagy csontváz a szekrényből?

– A mai magyar kormányzatnak nincs se történeti, se politikai, se szellemi, se mentalitásbeli képe sem a világról, sem az országról. A gyakorlatában viszont nagyon is visszaköszön a két háború közötti, az országot lejtőre vivő korszak. Örkény István bizonyára ironikusan írna arról, hogy miként lehetséges egy megváltozott világban, hogy a hatalom így ragaszkodik a múlt tévedéseihez, ami két világháborúba vitte az országot, a holokausztban való lényeges részvétellel.

– Ez az ellentmondás – múltba való visszanyúlás kontra átrajzolódó világpolitika – az ismerethiányból fakad vagy tudatos?

– Mindkettő. Az ismerethiányt kihasználva a kormány mögött álló politikai erők személyiségei nem tudnak a maguk egyeduralmi törekvéseikhez más szisztémákat, más szellemi muníciót felhasználni, mint a múltból itt maradt fertőzési gócok felújítását. A nyugati polgári fejlődésen alapuló demokratikus világtól való százéves leszakadás él tovább. A mai egyeduralom víziójában a régi struktúrák köszönnek vissza: nyelvük, a figuráik, akiknek szobrokat állítanak, az irodalmi műveik, amiket preferálnak, az iskolai tananyag, aminek az a célja, hogy alattvalókat neveljenek.

– Meddig tartható mindez az európai környezetben?

– Az a kérdés, meddig tudják az uniós pénzeket zsebre vágni, miközben Keletre orientálódnak, Európát dicsérni, s közben a jogállam megszüntetését véglegessé tenni. Olyan mentális állapotban van az ország, hogy nyugodtan elhangozhat az, hogy igent mondunk Európára, de ellentmondunk Brüsszelnek – ami már a Hamlet Polóniusa által mondottakat is kifordítja: őrült beszéd, és nincs benne rendszer. Ma még megválaszolhatatlan kérdés, lesz-e annyira erős a további migránshullám, hogy az unió kénytelen meghátrálni, vagy megtartja a merkeli pozíciót: úgy képes ellenállni, hogy közben befogadó demokrataként is viselkedik.

– Önmagától nem bukhat a kormány?

– A magyar történelem bizonyította, hogy a radikális változások csak akkor indulnak meg, ha a lakosság elégedetlensége mellett az uralkodó pártban van olyan erő, ami ezt belülről indítja meg. Lásd ’56 és ’89.

– Amennyiben viszont megtörténnek az első lépések a fent említett szemléletváltásra és az összefogásra, milyen időtávban valósulhatnak meg a célok?

– Nem lehet évek alatt bepótolni egy évszázad hiányát. Jelenleg nem is látni olyan képességű embereket, akik ezt megvalósíthatnák. De még egy sikeres nagy összefogás esetén is kétséges, hogy a demokratikus oldal a következő választásokon meg tudja előzni a Fideszt. Arra lehet remény, hogy erős ellenzéki pártként második erőként kerülhet a parlamentbe. Nem hiszek a szellemi ajánlatok gyors megvalósulásában. De talán inspirálhatnak. Meghökkenést keltve is ösztönözhetnek. Ha viszont nem tud kiépülni az új, széles demokratikus bázis, akkor, miközben a világban, Európában olyan folyamatok indulnak be, amelyekre a Fidesz nem tud az egyeduralom további megszorításaival választ adni, beköszönt a káosz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!