Egy ismert fővárosi műgyűjtő és kereskedő szigorúan őrzött gellérthegyi villájából lopták el minden idők legdrágábban vásárolt magyar festményét – tudta meg lapunk. A meglopott gyűjtő hat évvel ezelőtt 230 millió forintért vásárolta meg Csontváry Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása című képét. A festményt, három másik képpel, köztük Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László művével együtt lopták el.
Teljes hírzárlat mellett folyik a nyomozás, kérdésünkre a Budapesti Rendőr-főkapitányság is csak annyit erősített meg: március 15-ről 16-ra virradó éjszaka lakásbetörés történt a fővárosi I. kerületben. Az ilyen értékű műkincsrablások szálai általában külföldre vezetnek, ám szakértők úgy informálták a VH-t, hogy ennek a betörésnek a megrendelője hazai gyűjtő lehetett, Csontváry Kosztka Tivadar képei ugyanis külföldön jóval kisebb értéket képviselnek, mint itthon.
A Szerelmesek találkozása című festménynek eddig is kalandos és titokzatos története tehát pár nappal ezelőtt új, szomorú fordulatot vett. A nagyközönség először 2006-ban hallott a különleges képről, amikor a Kieselbach Galéria téli árverésén rekord kikiáltási áron, 85 millió forinton hirdették meg a licitet a képre. A Szerelmesek találkozása közel 100 éves rejtőzködés után egy műgyűjtéssel egyébként nem foglalkozó családtól került elő, akik a ’40-es években jutottak hozzá, korábbi története nem ismert. Mindaddig még a szakértők is csak részletek fekete-fehér reprodukciói alapján sejtették a kép létezését, a kutatók nem tudtak semmit hollétéről. A tulajdonosok megkeresték Kieselbach Tamás galéria- és aukcióház-tulajdonost, hogy segítsen nekik a kép értékesítésében. Alapos vizsgálat után a szakemberek megállapították, hogy a korábban csak egy reprodukcióról ismert mű eredeti. Az 1902 körül keletkezett festményen látható férfialakot a művészettörténészek Csontváry rejtett önarcképeként értelmezik, feltételezve, hogy a művet egy ez idő tájt a festő életművére nagy hatást gyakorló, de ma még ismeretlen szerelmi élmény ihlette. Sokan a szerelem dicsőítéseként, felmagasztalásaként értelmezik Csontváry remekművét, melynek bonyolult szimbólumrendszerében olyan ősi, egyetemes jelképek tűnnek fel, mint az életfa, vagy az élet forrása, emellett archetipikus ellentétpárokba rendeződött motívumok, mint a férfi és a nő, a sötét és a világos.
Nagy várakozás előzte meg akkor a vígszínházi árverést. Winkler Nóra, az aukció vezetője élete egyik legfontosabb élményeként emlékszik vissza a kép eladására: „Csontváry mindent vitt. Nemcsak a nagyon magas kikiáltási ár miatt, már maga a felbukkanása is csodának minősült. Ahogy közeledtünk a 43. tételhez, egyre nagyobb feszültség és csönd lett az egyébként zsibongó teremben. Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen visszafojtott izgalom állt be, amikor felkonferáltam, hogy akkor most következik a Szerelmesek találkozása Csontvárytól. A több száz fős teremben hallottam, hogy a szoknyám hogyan serceg a harisnyámon. És akkor bejött a kép, fantasztikus volt az egész.” A licit 100 millióig 5 milliónként emelkedett, 200 millióig pedig minden mozdulat újabb tízmillió forintot ért. „Innen már csak ketten maradtak. Lassú, cseppfolyós, néma pillanatok. Jön egy finom, épp hogy észrevehető bólintás, annyit jelent, rendben, menjünk tovább. Innen már húszmillióval lépdelünk. Csend, várakozás. A másik fél, akinek megbízottja az erkélyről licitál, kis szünettel lekiált, kétszázharminc.
Ilyenkor törtlicit van, és az árverésvezető dönti el, elfogadja-e vagy sem. Elfogadom, mondom neki, és átnézek a versenytársra. Szemével jelzi, neki már nincs tovább” – eleveníti fel az estét Winkler Nóra Csillagtúra című könyvében. A kilétét azóta is titokban tartó vevő pénztárcája a jutalékokkal együtt közel 280 millió forinttal lett könnyebb. A Kieselbach Galéria aznapi teljes mérlege pedig szintén rekordot jelzett, az összforgalom meghaladta az 1 milliárd forintot a hazai műtárgypiaci eufória bizonyítékaként.
Winkler Nóra, aki számára máig fontos, hogy ő adta el a képet, szomorúan és értetlenül áll a képrablás előtt. „Olyan ez, mintha ellopnák a Lánchidat, utána mit tudsz vele csinálni, elrakod valahova, és onnantól csak te nézegeted?” – céloz arra, hogy a műtárgyakkal foglalkozók szerint a képet egy magyar (érintettségű) gyűjtő lopathatta el, hiszen külföldön nincs olyan értéke egy Csontváry-képnek, mint hazánkban, és a piacra sem kerülhet ki ismertsége okán.
– Ez a kép nagy valószínűséggel soha nem fog felbukkanni – mondja dr. Wagner Ádám műkincsekkel kapcsolatos bűnügyekre is szakosodott ügyvéd. – Az ilyen bűncselekményeket a legtöbb esetben magánygyűjtők megrendelésére követik el, akik aztán anyagi hátterüknek köszönhetően akár egy életen át rejtegethetik az adott műalkotást. Nagyon nehéz az ilyen esetek felderítése, hiszen pletykákra, megérzésekre hagyatkozva nem tarthat házkutatást a rendőrség egy gyűjtőnél. Nyilván első körben azokat az ismert gyűjtőket vizsgálják meg, akik neve bűncselekményekkel kapcsolódik össze, de az is lehet, hogy egy korábban egyébként korrektnek ismert ember nyúl ilyen eszközökhöz, hogy megszerezze a vágyott műtárgyat. Még az sem számít neki, hogy bár birtokolhatja azt, de tulajdonolni soha nem fogja.
– Nem túl gyakori a több százmilliót érő képek meglovasítása, még ha a műkincslopás a bűnözés egyik komoly, nagy felkészültséget kívánó ága, sőt, a szervezett bűnözés egyik fő terepe is – mondja Németh Zsolt, nyugalmazott rendőr ezredes, kriminológus. – A felderítésnek vannak általános módszerei, tudni kell például, hogy a rendőrségnek van egy nemzetközi nyilvántartása, amely tartalmazza a hasonló módszerekkel elkövetett bűncselekményeknél rögzített nyomokat.
Ez akkor is hasznos, ha nincs meg a tettes, mert így minden újabb esettel közelebb juthatnak hozzá; ha történik egy újabb képlopás, megnézik, a nyomok nem azonosak-e egy korábban találttal. A képlopások nyomozásának specialitása a nagy érték és „műkincsvilág” sajátosságaiból adódik. Ahhoz, hogy egy ilyen nagy értéket elemeljenek és utána túl is adjanak rajta, információk és kapcsolatok kellenek, amelyeket ilyenkor rendre ellenőriznek a nyomozók. Az amatőr tolvaj már azon lebukhat, ha elkezdi „beetetni” a műkincs-kereskedelemmel foglalkozókat.
Más ügy – és ez a jellemzőbb –, ha képlopást eleve megrendelik. Van ugyanis megrendelő, aki egyszerűen attól boldog, hogy a vágyott műremek a birtokába kerül, és soha senkinek nem mutatja meg, csak ő gyönyörködik benne. Ha erről van szó, akkor az elemelt műkincset eléggé nehéz lesz megtalálni. Még ha az elkövetőt el is kapják, lehet, hogy úgy vették őt munkába, semmiképp ne lehessen a megrendelőhöz kötni. Akik az ilyen bűncselekményeket megszervezik, azok gyakran úgy adják ki a megbízást, hogy az ő személyük is titokban marad a lopást végrehajtó betörő előtt. A műkincses bűnözés másik sajátossága, hogy nemzetköziek a bandák, és a nagyon nagy értékű képek esetében szinte biztos, hogy külföldi a megrendelő, amint az is: a képek az ellopásuk után néhány órával vagy 1-2 nappal már kint vannak az országból. Csakis akkor számíthatnak a nyomozók gyors eredményre, ha valaki azért lopta el a műkincset, mert gyorsan pénzt akar belőle csinálni. A műkincskereskedők, a képekkel üzletelők és gyűjtők is jól ismerik egymást, s ha valahol felbukkan egy lopott kép, akkor a rendőrség is nyomot talál. Ha ez csak ötven év múlva következik be, akkor ötven év múlva…
Tovatűnt Madonna
Horváth László
Képlopás ügyben már fölkapaszkodtunk a világsajtó címlapjaira. Majd harminc éve, hogy egyszerre sikított föl a krimire éhes közönség, mikor hírül vette, hogy egy téli éjszakán lába kélt a Szépművészeti Múzeum hét legbecsesebb reneszánsz/barokk kincsének. Raffaello Esterházy Madonnája, Giorgione Önarcképe, Tintoretto két portréja és Tiepolo Szeplőtlen Szűz hat szenttel című képe szerepelt többek között a veszteséglistán, mintegy másfél milliárd forint, de inkább felbecsülhetetlen értékben.
Csak fokozta a feszültségét, mikor a képkereteket olasz feliratú zsákokban találták meg a Duna vizében. Az olasz maffiáról és magyar bűntársakról cikkezett a világsajtó. Soha olyan respekt nem övezte a magyar rendőrséget, mikor Törökbálint határában a fagyott decemberi földből kiásták Raffaello Ifjú képmása című remekét. Az olasz szál ekkor már göröggel fonódott egybe. Egy Moszkaklaidesz nevű déligyümölcs-kereskedőt nevezték meg az athéni lapok, mint a betörés értelmi szerzőjét, és a zsákmány megrendelőjét. Jelen sorok írója tüstént a helyszínre röppent és egyszerűen becsöngetett a milliárdos villájába, izgatottan tudakolva, hogy itt vesznek-e Raffaellókat. Nem volt túl nagy sikere a tényfeltárásnak. Moszkaklaidesz kapuőrei egész a követségig kergettek, majd ügyvédei az Esti Hírlapban írt tudósításaimért birtokháborítás címén engem jelentettek föl a görög rendőrségen. Csak a magyar nagykövet fellépése mentett meg az őrizetbe vételtől. A lopott képek ekkor már olyan ismertek voltak világszerte, és olyan egyértelmű, hogy a végcél Moszkaklaidesz testvérének manhattani gyűjteménye – ahová egy narancsszállítmány közepén kellene megérkeznie –, hogy félő volt, a inkább megsemmisítik a kincseket.
A műremekek tisztelete azonban minden görög erénye, ezért inkább egy januári hajnalon, fekete kofferben átdobták egy kolostor kerítésén a remekműveket.
Addigra Pesten is előkerültek Arsène Lupin – a regényhős gentleman csaló – hazai reinkarnációi. A fondorlatos betörők, Kovács Gusztáv és Raffai József, mint kiderült, egyszerűen fölmásztak a fölállványozott szépművészeti létrarengetegén, kivágtak egy tetőablakot, és a renoválás miatt kikapcsolt riasztótól zavartalanul leaggatták a képeket. Az évszázad bűnügyéről készült kabaré máig kedvelt eleme a kívánságműsoroknak.
A Csontváry-festmény mellett a másik két elrabolt műkincs is kuriózum. Szinyei Merse Pál 1916-ban festette Vadregényes táj című művét. Az élénk színekkel megfestett tájképen egy hegyi folyó sziklákkal és növényekkel övezett kanyarulata látható. Az impresszionizmus kiemelkedő alkotójának ezen a festményén is jól megfigyelhető az az átlós kompozíció, amely oly jellemző volt munkásságára. Mednyánszky László Csavargó című festményén egy sötétbarna háttér előtt egy megtört férfi portréja látható, ehhez hasonló, a társadalom peremére szorult emberek arcvonásait, alakját bemutató képeinek hátborzongató realitása még kritikusait is megdöbbentette. Holdsütés című tájképén a kidőlt fák, az őszi hangulat és a távolban magányosan felsejlő hegy is az elidegenedő világ ridegségét érzékelteti megdöbbentő erővel.
A nagy értékű vagyontárgyak – festmények, szobrok, kisplasztikák – biztosítása az egyes társaságoknál eltérő, és elsősorban attól függ, hogy milyen az objektum védelme, ahol ezeket őrzik, mondta lapunknak Szabó Zoltán, a Magyar Biztosítók Szövetsége lakásbizottsági tagja. Mindig egyedi kockázatvállalás alapján – a helyszín alapos szemrevételezése és a kockázati tényezők felmérése után – döntenek arról, hogy milyen összegre, mekkora önrész mellett és milyen többlet védelmet előírva kötnek biztosítást. Rendszerint kikötik a kártérítés maximális összegét is. Egy 230 milliót érő kép éves biztosítási díja akár 500 ezer forintnál több is lehet. Alapesetben elvárják, hogy a magángyűjtő lakásának minden nyílászáróján legyen rács és legyen biztonsági az ajtó. A sokmilliós értékek védelme érdekében minden biztosító előírja az ügyeleti helyen – a rendőrségen vagy a vagyonvédelemmel megbízott cég ügyeletén – jelző riasztó bekötését. A többi, amitől a biztosítási feltételek még függhetnek, már a kockázatvállaló szubjektív megítélésén múlik. Kérhet például infrasorompót, biztonsági kamerát, akár azt is, hogy páncélszobaszerűen, a kellően védett ingatlanon belül is külön megerősített mechanikai védelmű – például a riasztó megszólalása után is csak időzárral nyitható – helyiségben tartsák. Intézményi körülménynek között, ahol kiállítást tartanak, lehet az egyes tárgyak elmozdítására reagáló – így a súly, az optikai viszonyok, az elektromos tér jellemzőinek változását érzékelő – berendezés is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
