Akkoriban jártak itt forgatócsoportok, újságírók és fotósok szép számmal. Aztán elmentek, lehet, az itteniek nem is bánják. Mi mégis most jöttünk, túl azon a 15 percen. „Szerintem nyugodtan csengessünk be!” – biztat fotós kollégám a ház előtt várakozva, miután fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezünk. Nekem viszont eszembe jut, hogy ha valamikor, akkor most meglehetősen rossz kifogás, hogy azért indultunk túl korán, mert tartottunk a hosszú úttól. Akihez jöttünk, azt nem igazán lehet ijesztgetni a 220 kilométeres Budapest–Nagykanizsa távolsággal…

Inkább szóba elegyedünk a helybeliekkel. Mindenki ismeri Lubics Szilviát, a háromgyermekes fogorvosnőt, aki 8 ezer kilométert fut le évente. „Olyan ő, mintha része lenne itt a tájnak” – mondják róla. „Csodálatos, lenyűgöző, hihetetlen” – ezek a leggyakoribb, a vele és a teljesítményével kapcsolatos jelzők. „Kérdezze már meg tőle, hogyan csinálja” – fogalmaz sokak nevében egy hölgy, aki, mint kiderül, szintén orvos, és ugyancsak három gyermeke van. Éppen ezért jöttünk, hogy megkérdezzük. Hogy ezt hogyan csinálta? Hogyan képes erre az emberfeletti teljesítményre három gyerek és egy fogorvosi praxis mellett.

A kapuhoz Maszat, a család keverék kutyája rohan elénk. Az biztos, hogy a legizmosabb eb a környéken. „Ha meglátja rajtam a futócipőt, már nem lehet bírni vele” – mosolyog Szilvia. Az előszobából belépve a vendég rájön, hogy a „dicsőségfal” kifejezés Lubicséknál szó szerint értendő, az étkező egyik oldalát ugyanis teljesen meghódították az érmek és a kupák. Középen természetesen a Görögországban nyert arany olajág, ami a világ egyik legkönyörtelenebb viadalának győzteseit illeti. A trófeáknak lassan elkél majd egy második szekrény is, pedig Szilvia állítása szerint kis túlzással még a pályafutása elején jár.

A második gyermeke születése után, tíz éve érezte úgy, hogy szüksége van valamilyen rendszeres testmozgásra. A helyzet sokaknak ismerős lehet, a kezdeti lelkesedés után ilyenkor szoktak következni az eleinte ritkuló, majd teljesen elmaradó edzések. Nála épp fordítva történt. Pedig semmi jele nem volt annak, hogy beleszeret a futásba: „a gimiben én voltam az, aki át sem öltözött a tesiórához. A 800 méteres felmérők második felét már csak sétálva bírtam megtenni”. Innen jutott el odáig, hogy – ha minden jól megy – 2011-ben nyolc olyan nap lesz, amelyen nem húz futócipőt.

„Minden a céltudatosságomból fakad. Azt például már hetedikes koromban eldöntöttem, hogy fogorvos leszek, így nem okozott gondot a sok tanulás. A futásban is hamar találtam célokat, bár az ultrafutókra eleinte mint valamiféle földönkívüliekre néztem. Emlékszem, mikor először hallottam például a 24 órás futásról, nem is értettem, mit jelent. Nem hittem el, hogy létezik ilyen.”

ár a mai egy – úgymond – pihenőnap, a futás így sem maradhat el teljesen. Mielőtt elindul, bepakolja a mosógépet – az elvan nélküle is –, majd alaposan beöltözik, mert legádázabb ellensége a hideg. A hétvégi hegyi edzések után az első méterek még nehézkesek, aztán gyorsan eltűnik a Palin melletti erdőben.

A családban a férj, György is túl van már néhány maratonon, és a középső fiú, Boti is lelkesen fut szüleivel. Öccsével, a hatéves Kolossal újabban ház körüli versenyeket is rendeznek. „A legidősebb fiam, Olivér, valamint az édesanyám féltenek a leginkább. Olcsi a Spartathlon előtt mondta is, hogy nem szeretné, ha a dobogón végeznék. Persze csak azért, mert tudja, hogy az azt jelenti, hogy rettenetesen kihajtom magamat. Édesanyám pedig minden hosszabb verseny után megígérteti velem, hogy ez volt az utolsó. Idén nem is találtam megfelelő pillanatot, hogy elmondjam neki, indulok a Spartathlonon, így sajnos az újságból kellett megtudnia, amit iszonyúan bánok.”

Egy átlagos hétköznap Szilviánál hajnali 4-kor indul, a napi futóadag egy részét ugyanis még a család többi tagjának ébredése előtt le kell tudnia. Hatkor már újra otthon van, reggelit és tízórait készít, bepakolja a táskákat, majd elviszi a fiúkat az iskolába. Mondhatni, semmi különös – ha csak az nem, hogy ekkorra már túl van 10 kilométer futáson. A 35 kilométerre lévő Hahóton dolgozik, és bizony előfordult már, hogy „leszaladt a rendelőbe”. A rendelési időtől függően délelőtt vagy délután is rója a kilométereket, az este viszont a családé. Megállás hétvégén sincs, sőt ilyenkor jön el a hosszabb futások ideje. „Az egyetem alatt úgy éreztem, semmire sem érek rá – pedig visszagondolva kétszer annyi időm volt, mint most” – mondja. „Az biztos, hogy könnyebb volt lefutni a Spartathlont, mint megszervezni, hogy addig is minden rendben menjen itthon.”

Futás után irány az iskola, ahol a gyerekek épp a karácsonyi díszítéseken szorgoskodnak. Közben Szilviával azokról a pillanatokról beszélgetünk, amelyek miatt „megéri”. Ilyen a Leonidász-szobor megérintése a spártai célban és az, amikor neki, sőt érte szól a Himnusz. Majd elmeséli, hogy mikor a görögországi versenyre készült, a gyerekek az osztályaikkal együtt minden reggel körbefutották az iskolát. Mikor egyik nap a tanító néni késett, a legkisebb fiú azzal fogadta, hogy „ugye még van idő lefutni anyáért az iskolakört?”

„Mindenkinek jó, ha talál valamit, amiért lelkesedhet – nem kell hozzá ultrafutónak lenni. Valahol persze én is tudom, főleg orvosként, hogy ezt nem lehet sokáig ugyanígy csinálni, de amíg örömet okoz a futás, addig mindenképpen folytatom. Mo­­ti­­vá­­ció­­ban pedig nincs hiány. Szeretném például megdönteni a női pályacsúcsot a Spartathlonon. Ehhez körülbelül két órát kellene javítanom az idei győztes időmön. Ha úgy vesszük, ettől csak könnyebb lenne, hiszen két órával kevesebbet kell küzdeni. Úgyhogy jövőre is ott leszek”.

Amikor ezt leírom, eszembe jut, hogy felhívjam: vajon erről a kedves mama is tud?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!