Magánhősök ideje - Philip Zimbardo a Hősök Tere Projektről

– Önnek ki volt az első hőse?

– Kölyökként Ted Williams, a Boston Red Sox baseballjátékosa volt a hősöm. A valaha élt legjobb ütő, aki finoman szólva sem kedvelte a médiafelhajtást. Sosem volt hajlandó megfelelni az újságírók elvárásainak, nem kötött nyakkendőt, nem viselt elegáns öltönyöket, mint mondjuk Joe DiMaggio. Iszonyatosan jó volt a pályán, megdönthetetlen rekordokat állított fel, de nem érdekelte a körítés, nem izgatta, hogy mit gondolnak róla, nem akart megfelelni senkinek. Ez a függetlenség imponált nekem. A másik hősöm Franklin Delano Roosevelt volt, az Egyesült Államok elnöke. Furcsa, de kölyökként azért csodáltam, mert úgy tudta maga mellé állítani a legegyszerűbb amerikaiakat, hogy egy pillanatra sem adott fel semmit arisztokratikus felsőbbrendűségéből, de nem éreztette senkivel sem, hogy felettük állna akár intellektus, akár vagyon tekintetében. Például a Pearl Harbor másnapján tartott híres beszédében a köznyelvben megbecstelenítést is jelentő infamy szót használta az amerikai hadiflottát ért japán támadásra. (A magyar nyelvű történetírásban a „gyalázat” napjaként szerepel a Roosevelt által használt day of infamy jelzős szerkezet – a szerk.) Engem gyerekként lenyűgözött az az elegáns, ugyanakkor kétséget nem tűrő vezetői magatartás, amit Roosevelt képviselt. Dél-Bronxban nőttem fel. New York közepén, egy afféle gettóban egymás mellett éltek feketék, írek, olaszok, zsidók. A közös nevező a munkanélküliség volt. Abban a szegénységben a Roosevelt-féle pallérozott választékosság elképzelhetetlen volt.

– Roosevelt miatt lett tanult ember?

– Mindig is szerettem az iskolát, jó tanuló is voltam, de a fordulópontot az 1948-as év vége hozta. A háború után a környékünkön élő, az íreknél, olaszoknál és feketéknél tanultabb zsidó családok sorra költöztek el Dél-Bronxból. Helyükre zömmel Puerto Ricó-iak költöztek, akik az épp akkor csúcsosodó heroinhullámot meglovagolva a drogbizniszben utaztak. Azelőtt a különféle nációk szerint szerveződő bandák baseball- és focimeccsekkel vezették le az együttélés során felgyülemlett feszültséget, onnantól azonban egyre több lett a fegyver. A tinédzserekből álló gangek territoriális háborúkat vívtak egymással éles töltényekkel. Mire 15 éves lettem, a korábbi barátságos rivalizálások helyett halálos játszmák keretezték az életem. Az iskola volt az egyetlen olyan hely, ahol biztonságban lehettem.

– A szülei pártolták iskoláztatását?

– Nem tetszett nekik a tanulósdi. Tudni kell, hogy a Zimbardo família fiai nemzedékek óta borbélyok voltak. Apám is az lett, de utálta. Hét nővére után ő volt az egyetlen fia nagyapámnak. A legkisebb fiú, aki olasz módi szerint a család kishercegeként nevelkedett. Otthon nemhogy könyvünk nem volt, de még egy árva magazinunk sem. Nálunk a betűt sokáig csak a nagybátyám által a képregények miatt vásárolt vasárnapi újság képviselte. Ebben a miliőben már az is csoda volt, hogy testvéreimmel együtt kijárhattuk a középiskolát. Az egyetem miatt keményen meg kellett harcolnom az apámmal, aki azt akarta, hogy dolgozzak, mint minden más normális ember, akit ismert. Nem is támogatott. Már a Yale-re jártam, amikor az egyik tanárom eljött hozzánk vacsorázni, ő mesélte apámnak, hogy mennyivel több pénzt kereshetek majd, ha meg lesz a doktorim is. Tisztán emlékszem, hogy apám erre csak annyit mondott, hogy a PhD-t is csak azért csinálom, mert lusta vagyok dolgozni. Akkor értettem meg, hogy az ő szicíliai világszemlélete szerint a tanulásnak önmagában semmi értelme, az embert nem a tudása, hanem a társadalomban elfoglalt pozíciója alapján értékeli a külvilág. Nem attól vagy valaki, amit tudsz, hanem attól, amilyennek a többiek tartanak. Ez ma is így van Szicíliában. Évekkel ezelőtt létrehoztam ott egy alapítványt, amely a tehetséges fiatalok egyetemre jutását segíti. A srácok szülei gyakran megkérdezik, hogy mi értelme ennek, hiszen gyerekeik így is, úgy is csak akkor érvényesülhetnek, ha nexusuk van a maffiához, a helyi politikai elithez.

– Mivel tudja meggyőzni őket?

– Hogy szerintem az oktatás lényege nem az olvasási, írási, számtani vagy történelmi ismeretek elsajátíttatása. Az igazi edukáció önmaguk és mások megértését szolgálja. A valódi pszichológia sem más, mint az emberi viselkedés megértésének tudománya. Amerikában kidolgoztunk egy olyan oktatási programot is erre. Ez a veleje a magyarul Hősök terének nevezett Heroic Imagination Projectnek is. A tanárok provokatív videókat vetítenek az amúgy is a 21. századi vizuális kultúrában élő diákjaiknak és közösen próbálják megfejteni a látottakat. A segítségről, segítőkészségről szóló lecke során például a klasszikus járókelő-effektust elemzik. Azt, hogy az emberek miért vagy miért nem segítenek a láthatóan rászorulóknak. Vajon azért, mert bizonytalanok, hogy valóban szükséges-e, vagy abban kételkednek, hogy ők alkalmasak-e a segítségnyújtásra? Esetleg azon aggódnak, hogy ha megpróbálják, de elrontják, nekik is bajuk eshet, netán nem éreznek szolidaritást a segítségre szorulóval? Vagy csak mivel senki más nem segít, ezt érzik normálisnak és nem akarnak kilógni a sorból? A járókelő-effektust egyébként leginkább az utóbbi magyarázza: minél több a szemlélő, annál inkább úgy érzik a többiek is, hogy nem az ő felelősségük a segítségnyújtás.

– Szociálpszichológusként a társadalmi folyamatok feltérképezésére és megértésére szerződött, miért cserélte fel a kényelmes megfigyelői szerepét az aktív világjobbítóéra?

– Intellektuális kihívásnak tartom ezt a kalandot is, mint mindent az életemben. Ugyanakkor az évek során meggyőződtem arról is, hogy az emberek kellő önismeret birtokában képesek a jó, a rossz és a semmi közül választani. Ha a szükséges pszichológiai tudás birtokában kellő önismeretre tesznek szert, akkor nem a passzív nemcselekvés mellett döntenek, mint ma, hanem a jót választják, vagyis segítenek. A kölcsönös segítségek pedig kialakítják azt az altruizmushálózatot, amely jobbá teheti a világot.

– Az adakozás kultúrája nem ezt a célt szolgálja?

– Szép dolog pénzzel vagy mondjuk egy véradóközpontban a saját vérünk lecsapoltatásával hozzájárulni a közjóhoz. Az is jó dolog, hogy a nonprofit szervezetek támogatását sokfelé a világban adókönnyítésekkel is segítik a kormányok szerte a világban, hogy a különféle alapítványoknak nyújtott donációk összege leírható az adóalapból. Csakhogy ezek a gesztusok más pszichológiai srófra járnak, mint amikor az ember személyesen cselekedve segít, mondjuk egy vészhelyzetben. Az adakozás ráadásul a korrupció egyik melegágyává is vált az elmúlt évtizedekben. Az általam heroizmusnak elkeresztelt attitűd, vagyis az önzetlen, de akár kockázatokkal is járó segítségnyújtás azonban kizárja az intézményi korrupció lehetőségét.

– Az egyéni önzésen alapuló kapitalizmus így szolidárisabbá tehető?

– Kétségtelen, hogy a 2008-ban kirobbant válság óta még önzőbbé vált a világ. A modern társadalmak gerincét adó középosztály sorvad még Amerikában is, a gazdagok és a szegények közötti távolság egyre nő, a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. De meggyőződésem, hogy az apró hősiességekkel a magánhéroszok igenis változtathatnak a világon. A szicíliai Partinicóban Telejato néven független televíziócsatornát működtető Pino Maniaci például naponta csupán két órában sugározza műsorát, de rendíthetetlen makacssággal figyelmezteti nézőit a szervezett bűnözésre és a mindent átszövő korrupcióra. Bár autóját felgyújtották, kutyáit legyilkolták, őt és családját rendszeresen zaklatják, a hirdetők a maffia nyomására nem hirdetnek nála, Pino nem alkuszik. Példája pedig ragadós, egyre többen állnak ellen a rendszerszintű korrupciónak és a maffiának.

– Nem szélmalomharc az ilyen kiállás?

– Optimista vagyok. Már az 1971-es börtönkísérletet is azért csináltuk, mert azt kerestük, hogy miként lehetne megreformálni a börtönöket. Az analízis után meg kell próbálni megváltoztatni a rosszul működő dolgokat. Sok mindenért lehet szidni Amerikát, de a „can do”-attitűd (meg tudom csinálni) mégiscsak működik. Az Egyesült Államok arra példa, hogy bármi lehetséges, főleg, ha összefogunk.

– És mi a helyzet az ön által az egyik legpesszimistábbnak mondott magyar társadalommal?

– Az önök országa a legjobb terep arra, hogy mindezt bebizonyítsuk. Szerintem menni fog. Lengyelországban sem hittek benne, hogy Nikiszowiecben, ebben a kis, munkanélküliség sújtotta bányászvároskában létrehozható egy olyan közösségi program, amelynek lényege, hogy az emberek egymást támogatva jussanak ötről a hatra. Amikor először találkoztam a lengyel oktatásügyi miniszterrel, azt mondta, hogy felesleges bármilyen edukációs programmal előállni, mivel az iskolát náluk gyerek és felnőtt egyaránt utálja. Aztán kiderült, hogy ha az  emberek ráéreznek egymás kölcsönös támogatásának jótékony hatására, előítéleteik is elpárolognak.

– A szicíliai szerepvállalása felmenői miatt érthető, de miért választott lengyel és magyar helyszínt hősprojektjének?

– Feleségem lengyel származású. Talán ezért is kezdték lengyelre fordítani a könyveimet. Szerénytelenségnek tűnik, de Lengyelországban én vagyok az első számú szociálpszichológus. Valahogy úgy, mint jó barátom, Elliot Aronson önöknél, akinek magyar a felesége. (A társas lény és a Rábeszélőgép szerzője egy évvel idősebb Zimbardónál – a szerk.) Lengyelországi népszerűségemből fakadóan kellő tekintélyem volt ahhoz, hogy beindíthassunk egy oktatási projektet. Amikor a 2008-as TED-előadásom után odajött hozzám Halácsy Péter, a Prezi egyik alapítója, és megkérdezte, vajon egy egész nemzeten is működne az, ami egyes embereken igen, azt mondtam, simán. Persze Budapesten még csak az első lépéseknél tartunk, de szerintem sikerre tudjuk vinni a dolgot és a múlton való merengés helyett újra a jövőre fókuszálhatunk majd.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!