Magyarország éltanulóból a régió betege lett

Mitévők legyünk e baráti néppel, amelynek kormánya mind vadabbul megy szembe a második világháború befejezése óta követett demokratikus, jogállami, egyéni szabadságon és független szabad szellemen nyugvó föderalista német politika felfogásával és értékrendjével? Mára a német sajtó elsöprő többségének morális dilemmáját valósággal felőrölte a magyar kormánypolitika nyilvánvaló szembemenetele Európával. Ebbe a vonulatba illeszkedik az a Berlinben megjelent, Magyarországot bemutató, műfajilag eredeti könyv (Ungarn, Ein Länderporträt, Ch. Links Verlag), melynek szerzője Reinhold Vetter, a konzervatív német Handelsblatt négy esztendőn át Budapesten tevékenykedő tudósítója.

A szerző egyéni élményeit, tapasztalatait, s Magyarországgal kapcsolatos kutatómunkáját összegző könyv hátsó borítójának fülszövege is jelzi, kicsit szokatlanul, hogy riasztó hírek érkeznek a Duna-parti fővárosból. Vetter, könyvének nagyobb részét egyetlen, fajsúlyos kérdés boncolgatásának szenteli: miként lett az állampárti rezsimek Kelet-Európájának vitathatatlan éltanulójából, bátor reformnemzetéből a térség nyomasztóan beteg embere.

Különös és lebilincselő olvasmányélmény, ahogy a könyv kidomborítja a közelmúlt és a jelenkor németsége életének – közvetve-közvetlenül – Magyarországhoz köthető fordulópontjait.

E sort az 1954-es „berni csodával” a foci-világbajnoki döntővel vezeti be: a berni 90 perc jelképes nyitánya lett a két ország nagyon eltérő újkori pályaívének. Újjászületés, az erkölcsi és a fizikai romokból való felemelkedés amott, robbanásig feszülő politikai szembenállás és történelmi-gazdasági lekonyulás emitt.

Amíg az 1956-os robbanás döbbenetként érte a németeket, addig bő három évtizeddel később a Magyarországon öszszezsúfolódott keletnémetek tízezreinek szabad, sértetlen Ausztriába való átengedésével, a német egység újrateremtésének nyitányával történelmi sorsfordulót láttak a világpolitikai hatású magyar döntésben.

A párhuzamok és kötődések azonban ezzel véget is érnek és a szellemi útikalauz ettől kezdve a reflektorfénybe került jelenlegi magyar politika gubancait próbálja kibogozni. Legizgalmasabb fejezeteiben a könyv arra keresi a választ, hogy „a konzervatív forradalomként” aposztrofált magyar fordulat, „a politikai rendszernek a Fidesz történelmi dimenziójú választási győzelme nyomán elindított szisztematikus átépítése” milyen gyökerekből táplálkozik és merre is tart.

Nos, a mai „áldatlan” állapot okait Vetter az 1989–90-es fordulat gyenge demokratikus legitimációjában, illetve, történelmi, szociológiai, társadalomlélektani előzmények szövevényében véli felfedezni. Európa talán egyetlen más országában sincs meglátása szerint anynyi reményvesztett, apatikus, csalódott ember, mint manapság Magyarországon, hozzáfűzve: előttünk egy nép, amelyet múltjának világraszóló tudományos-kulturális sikerei ellenére tömegesen gyötör a kisebbrendűség érzése, a jövő miatti szorongás. Amire viszont olykor az átlagosnál erősebb és intenzívebb szélsőségességre való hajlam, a mélymagyar, a nehezen lefordítható „völkisch” – gondolkodásmód térnyerése a válasz.

Német szemmel módfelett érdekesnek találja a több ponton is közösnek mondható történelmi múlt magyarországi feldolgozatlanságát. Errefelé nehezen boldogulnak az emlékekkel. Szinte mindenről éles vita dúl a súlyosan megosztott magyar társadalomban, az első és a második világháborúról, Trianonról, a Horthy-korszakról, a szovjet „felszabadításról”, a Kádár-rendszerről, a rendszerváltozásról, jobbára az elmúlt száz esztendő magyar történelméről maradéktalanul.

Épp a háború utáni sikeres német politikai- történelmi tapasztalat ismeretében figyelmeztet a könyv arra: a múlttal való bátortalan, gyatra szembenézés, vagy ami még rosszabb, az elhallgatás, sebezhetővé teszi Magyarországot a szomszédaival való tényleges megbékélés és együttélés folyamatában. Hasonló történelmi, szociológiai és társadalmi-gazdasági okokra, a rendszerváltozás kiváltotta tömeges létbizonytalanságra, sokak esetében elnyomorodásra vezeti vissza azt is, hogy európai mértékkel mérve szembeszökő nálunk a kisebbségek elutasítottsága. Feszítő a cigányok sorsa, a melegek ügye, miként az is, utal rá különös élességgel, hogy az Auschwitzhoz vezető korszak után manapság másodvirágzását éli az antiszemitizmus. Palástolhatatlan iróniával jegyzi meg, hogy ez gyakran zsidók nélküli antiszemitizmus. Hiszen a magyar lakosság elsöprő többsége úgy születik és hal meg, hogy nem is találkozik zsidóval, nincs személyes élménye vagy kapcsolata velük. Ám a konzervatív-nemzeti, és a szélsőjobboldali sajtó mára amolyan nemzeti társasjátékká stilizálta az antiszemitizmust: a zsidó, mint kategória, az idegen, a politikai ellenfél, a hazátlan, megvetendő söpredék szinonimája lett, alkalmas eszköz baloldali, liberális, független gondolkodók megbélyegzésére akkor is, ha származásukra nézve nincs is közük a zsidósághoz. Ahogy a századfordulón mondta Bécs híres-hírhedt polgármestere, Lueger: „Wer Jude ist, bestimme ich” („Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”).

Nemcsak a Fidesz választási győzelme lett történelmi dimenziójú, hanem Magyarország fordulat utáni politikai rendszerének átgyúrása is. „Újólag bebizonyosodott, hogy egy kétharmados parlamenti többség minden párt, csakúgy, mint annak elnöke számára, túl nagy kísértést jelent.” Orbán és a Fidesz – az Európai Unión belül – egyedüliként hosszabb időtávon át akar domináns politikai erőként kormányozni, megtűrve csupán a peremre szorított, amúgy rövid pórázra fogott ellenzéket. A meghökkentő gyorsasággal, szinte futószalagon gyártott törvények már a kirajzolódó új, Fidesz-centrikus világ jogi kicementezését szolgálják.

A kevés kivétellel a mérvadó írott és elektronikus német sajtó egésze által feszegetett kérdésre, vajon Magyarország egy totalitárius rendszer kiépítése felé halad-e, Vetter ekképp felel: Orbán pártjának politikai és szellemi abszolútumra való igénye egészen biztosan veszélyezteti a demokráciát, és az eddigi legmesszebbre törő kísérlet a kommunizmus bukása után létrejött politikai rendszer „kiigazítására”, s a történelmi fordulat előtti, prede mokratikus állapotba való visszazuhanással fenyegeti az országot.

Amikor mázsás kőként legördül a szerző lelkéről az elmúlt két évtized és a jelenkor magyar politikájának, a társadalom gazdasági- szociológiai állapotának analízise, hirtelen váltással új irányt vesz: megfesti a magyar embert és a magyar tájat, méghozzá szeretettel, megejtő ecsetvonásokkal. Azt a Magyarországot, amely az itt töltött hosszú évek során szívéhez közel került, a Dunántúlt lankás dombjaival, a „magyar tengert”, egykoron nyugati és keleti németek millióinak találkozóhelyét. Budapestet, a nyüzsgő, vibráló világvárost. Minden szava kimondatlan, látványos cáfolata annak a kormányzatikommunikációs erőlködésnek, amely az Orbán-kabinettel szembeni bárminemű kritikát a magyarság elleni támadásként igyekszik beállítani.

Vetterre nem süthető rá az a bélyeg sem, hogy könnyed hétvégi turistaút eredményeként alakít véleményt. Esztendőket töltött itt.

Antidemokratikus elcsatangolásunkkal szembeni jóakaratú, de súlyos figyelmeztetése egyaránt szól németeknek és magyaroknak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!