Már tegnap késő lett volna

– Milyennek kellene lennie a 21. századi tanárnak?

– Azok a képességek, amelyek a 21. századi információs társadalomban szükségesek ahhoz, hogy a mostani gyerekek meg tudjanak majd élni biztonságosan, egészen mások, mint korábban. Az előző évszázadokban az volt a fontos, hogy tudod-e azt, amit megtanítottak az iskolában, most pedig az lesz a fontos, hogy tudsz-e olyan helyzethez alkalmazkodni, amit soha senki nem tanított. Azokat az adatokat, amiket megpróbálunk megtanítani a gyerekeknek, ma már sokkal könnyebben és gyorsabban el lehet érni az interneten. Akármilyen komoly tárgyi tudással rendelkezik is egy tanár, nem versenyezhet ezzel. Azok a munkák, amelyek tíz év múlva igazán jól fognak fizeti, még nem is léteznek. Azon kell a tanároknak és a szülőknek elgondolkodni, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a gyerekek tudjanak majd boldogulni a megváltozott helyzetben. Ez nem azt jelenti, hogy a tanárnak nincs dolga többé, hanem azt, hogy egészen más lesz a szerepe, segítenie kell eligazodni a hatalmas információtömegben. Ehhez ki kell alakítani a gyerekekben egy kritikus szemléletet, hogy amikor ez az információhalmaz eléjük kerül, ki tudják szűrni a lényeget.

– Milyen tapasztalatok sarkallták arra, hogy kialakítson egy saját módszert?

– Volt egy kutatás, amely a diákok motiváltságát vizsgálta minden félévben. Ez azt mutatta ki, hogy a gyerekek motivációja az első osztály első félévében esik a legnagyobbat a tizenkét közoktatásban töltött év alatt. Vagyis iskolakezdéskor tele vannak kíváncsisággal és tanulásvággyal, és fél év elég ahhoz, hogy ezt kiirtsuk belőlük. Én próbálom elérni, hogy legyen valamilyen kapcsolat az iskola és az iskolán kívüli világ között; megpróbálom nem zavarni a tanulásban őket a tanítással. Ha lehet, nem avatkozom bele a folyamatba. Korábban azt gondoltam, akkor vagyok jó tanár, ha minden folyamatnál végig ott vagyok és ellenőrzöm, hogy mit csinálnak. Fontosnak tartom, hogy a diák maga legyen képes szabályozni előmenetelét, fejlődését, és megvalósuljon egyfajta önszabályozó, autonóm tanulás, amelynek során nem kézhez kapja a tudást, hanem maga építi fel a tudását a megkapott információk alapján, mert később erre lesz szüksége. Az is elengedhetetlen lenne, hogy a diákok értelmesen, kreatívan használják az infokommunikációs technológiákat, és képesek legyenek a kollaborációra, az olyan közös munkára, ahol együtt vállalják a felelősséget a végeredményért. Az én rendszerem nem az abszolút tudás értékét méri, hanem a hozzáadott értéket. Nem tanulmányi verseny van, hanem tanulási verseny.

– Ennek alapján hogyan néz ki önnél egy tanóra?

– Ezek kommunikatív, tartalomközpontú nyelvórák. Nyelvtanárként nagyobb a szabadságom, mint például egy fizikatanárnak. Megpróbálok olyan témákat bevinni, olyan dolgokról beszélgetni, amikkel egyébként is találkoznak. Van szociálpszichológia, vagy éppen 20. századi történelem, angol irodalom modul. Ezek lehetőséget adnak arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyekre egyébként nagyon kevés idő van az iskolában, pedig fontosak lennének. Az egésznek nagyon fontos eleme, hogy maguk a diákok is alakíthatják a tanmenetet, hozhatnak, sőt hozniuk kell témákat az órákra. Például az iskolai rockzenekar szövegeivel is foglalkoztunk, ha már egyszer angolul énekelnek, ne legyenek benne hibák. De volt olyan diákom, aki a saját könyvkéziratát fordította angolra. Nagyon sokat használjuk a TED videóit is.
(A TED-konferenciák globális sorozatában az előadók legfeljebb 18 perces izgalmas előadásokban beszélnek tudományos kérdésekről. Az ezekről szóló videók az interneten szabadon elérhetők, számos nyelven feliratozva – Sz. K.)

– Mire kapnak jegyet a diákok ebben a rendszerben?

– Fontos elem, hogy nincs negatív értékelés, mert egy egyesnek nagy tétje lehet például egy végzős diák esetében. Ha a jegy bekerül a naplóba, az egy végleges és maradandó bizonyítéka az ő sikertelenségének, hogy valamit rosszul csinált. Ezért gondoltam, hogy bevezetek egy pontrendszert, aminek az alapja, hogy 3-4 hetes etapokra osztjuk föl a félévet, és ezekben rengeteg feladatért lehet pontot kapni, amit végül kénytelen vagyok konvertálni jegyre, mert az iskolai napló nem ismer más értékelést. Tehát végül is mégiscsak jegyet kapnak, de ez sok elemből áll össze.

– Megkapja kollégáitól, hogy könnyű önnek, mert egy nyelvórán jobban lehet a határokat feszegetni?

– Persze, éppen ezért arra kértem a kollégáimat, hogy írják le ők is a tapasztalataikat. Van köztük történelem- és matematikatanár, szakiskolában és alsóban tanító is. Természetesen az általam leírtakat nem lehet egy az egyben átemelni, ez nem is cél. Az a lényeg, hogy különböző eszközökkel olyan pozitív versenyhangulatot hozzunk létre, amely a negatív értékelést kiszűri.

– Mennyire vannak erre felkészülve a gyerekek, képesek közösen felelősséget vállalni, vagy éppen kitalálni, hogy miről szeretnének tanulni?

– Amikor hatalmas lendülettel bevezettem ezt a rendszert, azt gondoltam, hogy ez maga a megvalósult szabadság és demokrácia. A vehemenciám két dologhoz vezetett: örömujjongáshoz és teljes bénultsághoz, mert ezzel a szabadsággal senki nem tudott mit kezdeni. Ezért a kezdeti nagy lendületből visszavettem, rájöttem, hogy ezt csak apró lépésenként lehet bevezetni. Az is igaz, hogy van, akit ez, amit én csinálok, egyáltalán nem hat meg. Ezért azt is ki kellett találnom, hogyan tudnak működni ebben a rendszerben azok a diákok, akiket nem érdekel, hogy ők maguk aktívan részt vegyenek például a tananyag alakításában, egyszerűen csak szeretnének jó jegyet kapni, nyelvvizsgázni és kész. Ha valaki ezt az utat választja, akkor is megkaphatja az ötöst, ha megcsinálja, ami számára elő van írva.

– Nagy szerepet szán az infokommunikációs technológiáknak is, de nem lehet, hogy ezekben a kérdésekben a gyerekek előrébb járnak, mint a tanárok?

– Azt látom, hogy akármennyi időt töltenek is az internet előtt, az ismereteik, spektrumuk nemhogy szélesedne, hanem szűkül. Nagyon kevés az a gimnazista korú diák, aki sokféle dolgot olvas. Régen, mondjuk, egy napilapnál végig kellett lapozni az újságot, hogy eljussunk ahhoz a cikkhez, ami minket érdekelt, de ma már ez nincs így. Ha valakit az Arsenal focicsapata érdekel, el tud tölteni naponta 2-3 órát az interneten azzal, hogy csak erről olvas, és semmi másról. Amikor azt mondom egy diáknak, hogy írj arról, ami érdekel, gyakran nem tud semmit mondani, mert nagyon szűk a témák köre, amivel találkozik. Előfordul, hogy féléveken keresztül egymáshoz nagyon hasonló számítógépes játékokról írnak. Nagyon sok mindent kell eléjük tenni, megmutatni, hogy lássák: ez is van, az is létezik.

– Akkor kijelenthetjük, az iskolának hosszú távon az lenne a feladata, hogy megmutassa a gyerekeknek, hogyan állíthatják a technológiai eszközöket, az interneten található hatalmas tudásanyagot a fejlődésük szolgálatába?

– Nem hosszú távon, már tegnap késő lett volna. Ki kellene valahogy találni, milyen digitális tanulás-módszertani eszközöket lehet bevetni. A hatékonyan tanításnak minimális feltétele kell legyen a biztonságos internetelérés és a használható számítógép.

– Az állami iskolák manapság nem arról híresek, hogy túl sok szabadságot engednének a pedagógusoknak. Mégis mennyire van szabad keze ma Magyarországon egy pedagógusnak abban, hogy ezeket a technikákat alkalmazza és újítson?

– Azt látom, hogy a mai magyar pedagógiában (a gyakorlatban is) igenis van helye az innovációnak, a 21. századi gondolkodásnak. Tudom és értem, hogy mindenkit szorít a tanterv, és úgy érezhetjük mi, tanárok, hogy nincs szabadságunk abban, mit tegyünk vagy éppen mit ne. Mégis, ha hasznosítható, hatékony tudást szeretnénk a diákjainknak adni, akkor nyitottnak kell lennünk ezekre az ingerekre is. Szabadság pedig mindig van, csak meg kell találni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!