– Kár tagadni, ennél azért többet vártunk. Tavaly még úgy tűnt, a diáktüntetések sorozata akár valamiféle civil ellenállássá is kinőheti magát. Aztán alábbhagyott a lelkesedés, és hosszú csend előzte meg a hétvégi tüntetést. Miért?

Teczár Szilárd: Valóban, nem csak látszat, hogy kevésbé vagyunk aktívak, mint tavaly télen. Sokat gondolkodtunk ennek az okairól. Én most úgy látom, annak a működési formának, amit választottunk, hogy mindenkit meghallgattunk és bevontunk, kedvezett az a helyzet, hogy egy nagyon egyértelmű támadás érte a felsőoktatást. Mert azt a diákok a saját bőrükön is érezték. Egyértelmű követeléseket lehetett megfogalmazni és ezek mögé különösebb ideológiai vagy szakpolitikai hátteret sem kellett tenni, ezzel nem is igazán foglalkoztunk. Bár az igényléseink első pontja az volt, hogy követeljük a közés felsőoktatás átfogó reformját, de hogy ezt pontosan miként képzeljük el, nem tudtuk megmondani. Olyan kérdésekről sem döntöttünk, hogy a tandíjat élből elutasítjuk- e. Amikor a kormány a keretszámkérdést látszólag megoldotta és átterelte a hangsúlyt a szakpolitikai kérdésekre, a diákok kicsit megnyugodtak. A megváltozott helyzethez nem tudtunk alkalmazkodni. A szakpolitikai kérdések megvitatására az általunk választott működési modell nem alkalmas, és még mostanra sem tudjuk, hogy ezt hogyan kellene csinálni.

Gács Anna: Bennem is van keserűség, mert sokakban volt olyan várakozás tavaly ilyenkor, hogy a jól kitalált, látványos tüntetések – amelyek nem kizárólag a diákok ügyeihez kapcsolódtak, hiszen például a 2012. decemberi Humán Platform demonstráció már sokkal több ágazat problémáit vetette fel – hatására jobban megmozdul a társadalom. Nem mozdult meg. Az nem igaz, hogy teljesen elhalt volna a tiltakozás, de a lendület kétségtelenül alábbhagyott. Az Oktatói Hálózatban az utóbbi időben csendesebb szakmai munka folyt, ami talán nem is baj. Kérdés, hogy most, a választások közeledtével a tavalyi lendület újra megjelenik-e. Én bízom benne, hogy igen.

Gyetvai Viktor: Sokan felteszik a kérdést, hogy hol vannak most a diákok. Szerintem erre alapvetően kétféle válasz van. Voltak, akik reménytelennek látták a helyzetet és – főleg a jónevű városi gimnáziumokból – külföldre mentek. Akik maradtak, azok pedig azt érzik, hogy nem tudnak hatékonyan fellépni a jövőjük érdekében. Vagyunk még néhányan, akik próbálkoznak, hátha egyszer egy szikra lángra kap, de ennek kicsi az esélye. De ha mi is feladnánk, akkor teljesen reménytelenné válna a helyzet.

– Csakhogy mindeközben a Fidesz minden olyan érdemi intézkedést átvitt, megszavazott, ami ellen tiltakoztak.

Misetics Bálint: Majdnem mindenben az történt, amit a Fidesz akart, de ami nem úgy lett, az sem a magyarországi tiltakozásoknak köszönhető, hanem az EU fellépésének. Két dolog van, ami megvédhet egy társadalmat a többségi hatalom önkényétől: az alkotmányos demokrácia intézményrendszere és a társadalom szervezettsége. Az elsőt felszámolta a Fidesz, a második pedig még nem alakult ki a rendszerváltozás óta. Majdnem minden, amit csináltunk, elkeseredett próbálkozás volt, hogy ennek ellenére is megtegyük, amit lehet. Az ellenállásról szóló közbeszéd nagyrészt Facebook-csoportok körül forgott, ami leszűkítette a megszólítható emberek körét. Közben a szakszervezetek jelentőségéről és felelősségéről alig esett szó, pedig a politikai szabadságjogokat nagyrészt a történeti munkásmozgalom vívta ki – nem pedig liberális értelmiségiek. Ettől függetlenül, amikor egy-egy intézkedés kapcsán nagyon egyértelműen kicsúcsosodnak a Fidesz önkényuralmi törekvései, a tiltakozások adhatnak egy-egy szikrát, és soha nem lehet tudni, hogy mi lesz az a pont, ami még több embert hoz az utcára. Ezért folyamatosan próbálkozni kell.

– Nem csak a társadalom lett egyre beletörődőbb. A Hallgatói Hálózatból is sokan kiléptek.

T. Sz.: A HaHa kezdettől fogva aktív diákokat akart bevonni, értelemszerűen van tehát természetes fluktuáció, mert elvégzik egy idő után az egyetemet. Igaza van Bálintnak abban, hogy ennek ellenére jó lenne valamiféle folytonosságot biztosítani. De a struktúráktól való túlzott félelem ezt egyelőre megakadályozza.

M. B.: Ebben a tekintélyelvű rezsimben, ahol ennyire diktatórikusan működik a közmédia és a jobboldali médiabirodalom, az ezzel járó lelki nyomást nehéz bírni. Az ellenzéki média pedig talán túl sokat is várt a diákoktól: sokan Messiásként ünnepelték „a diákokat”, ahelyett, hogy ők is kijöttek volna a tüntetésekre.

– Mégis miből fakadnak a diákszervezeteken belüli konfliktusok?

T. Sz.: Általában a pártpolitikához való viszonyról szólnak, és abban sincs megegyezés, hogy mennyire kellene nyitni más jellegű társadalmi problémák irányába. Az oktatás kapcsán elég vegyes felfogású, vegyes világnézetű csoport állt össze, nem igaz tehát az állítás, hogy itt mindenki baloldali vagy liberális beállítottságú. Elvben én támogatnám, hogy ne csak az oktatásra fókuszáljunk, de az is igaz, hogy a legtöbb kilépés azokhoz az eseményekhez köthető, amikor arról kezdtünk vitatkozni, hogy milyen ügyek mellé kellene még állnunk. Így fordulhattak elő olyan furcsaságok, hogy a Pride felvonuláshoz nem csatlakoztunk, ellenben egy devizahiteles tüntetéshez igen. Ez sokakban megütközést keltett. Előbb-utóbb ezt meg kell oldani, különben szét fog forgácsolódni a mozgalom.

– Az oktatók körében is hasonló a helyzet?

G. A.: A pártpolitikához való viszony az egyik legérzékenyebb pontja minden civil szervezet működésének. Ez speciálisan a magyar viszonyokból következik, egy normális országban elképzelhető lenne, hogy egy szervezet, amelynek határozott céljai vannak, bizonyos ügyekben odaáll a pártok vagy azok programjai mellé. Magyarországon ez lehetetlen, mert annyira erős a meggyőződés, hogy a politika felzabál mindent. A civil társadalom nem tudja a politikát használni, csak fordítva elképzelhető ez a viszony. És ebben az összes párt sáros. Nagyon hamar világos lett, hogy az Oktatói Hálózatban csak akkor tud együtt maradni ez a körülbelül ötszáz ember, ha határozottan kimondjuk: soha semmi olyan dologban nem veszünk részt, aminek pártpolitikai színezete van.

– Ez azt jelenti, hogy ha felkérnék az Oktatói Hálózatot egy felsőoktatási szakpolitikai tervezet elkészítésére, nem vállalnák?

G. A.: Volt ilyen megkeresés, de úgy döntöttünk, egyik párt mellé sem állunk oda. Ez az oktatási szervezetek között is okozott problémát, mert volt olyan, amelyik úgy döntött, csatlakozik az Együtt 2014-hez, de ezt az OHA és a HaHa is elutasította. Szerintem jogosan, mert ebben az országban a pártok melletti állásfoglalás együtt járna azzal, hogy ellehetetlenülne a szélesebb társadalommal való kommunikáció. Ha jól tudom, ez a probléma a szombati esemény kapcsán is felmerült.

Gy. V.: Igen, sokan kérdezték, hogy miért nem hívtuk az ellenzéki pártok képviselőit, ha a kormány oktatási politikusait meghívtuk. De lefektettük előre, hogy ez nem pártpolitikai rendezvény, a kormány képviselőit meghívni, az nem pártpolitika, mert ők hozzák a döntéseket, ők tudják azokat megváltoztatni is.

– De hiszen az imént beszéltük meg, hogy egyedül a civilek alig értek el valamit kitűzött céljaik közül. Ha nem engedik közel magukhoz a pártokat, mi lehet a civilek útja?

G. A.: A civil szervezeteknek túl azon, hogy tematizálják a közbeszédet és mozgósítsanak – bár igaza van a Bálintnak, hogy ezt az alapvetően szakszervezeti feladatot képtelenség átvállalni –, az lenne a szerepük, hogy a politizálást vonzó dologgá tegyék. Ilyen szempontból egyáltalán nem rossz a bizonyítványunk. Megjelentek olyan arcok, akik úgy tudtak politikai kérdésekről beszélni, hogy az felkeltse az emberek érdeklődését és mégse kötődjön pártokhoz. Hosszú távon talán megváltozhat az emberek elutasító viszonya a politikához. Bár ehhez nagyon sok idő kell.

T. Sz.: Nem véletlen, hogy a politikai szereplők és a média egy része is folyamatosan próbálta összemosni a civil mozgalmakat a pártokkal, mintha az önmagában elképzelhetetlen lenne, hogy valaki Bajnai Gordon támogatása nélkül is rosszat gondol a Fideszről. Ennek egyértelműen az volt a célja, hogy a civil politizálás mégse legyen annyira vonzó.

– Akkor ez így egy patthelyzetnek tűnik.

G. A.: Ez nem csak a Fidesz propagandagépezetének köszönhető, az ellenzéki pártok oldaláról is azt tapasztaltuk, hogy a civil szervezetek csak pántlikának kellenek a kalapjukra. Én nem emlékszem egyetlen olyan típusú együttműködési javaslatra sem, ami ne arról szólt volna, hogy most akkor gyorsan szaladjunk együtt a nyilvánosság elé, aztán viszlát. Az összes párt felelőssége, hogy soha nem érezték feladatuknak vagy érdeküknek a civil társadalom megerősítését. És ennek most isszuk a levét.

M. B.: Én a HaHán belül gyakran érveltem amellett, hogy nem csak az aktuális felsőoktatási reform ellen kellene fellépni – a hátrányos helyzetű gyerekek esélyegyenlőségéről szóló „6. pont” elfogadásán kívül –, többnyire sikertelenül. Szerintem ez logikusan következett volna például pont ebből a követelésből is, hiszen a felsőoktatási rendszer sosem lehet igazságos egy szélsőségesen igazságtalan társadalomban. Lehet, hogy az alkotmányos demokrácia vagy a jóléti állam ügyének a fölvállalása miatt sokan elhagyták volna a HaHát, mert ezeket túlságosan „politikai” kérdéseknek érezték volna. Így viszont az volt elkerülhetetlen, hogy amikor a felsőoktatás átalakítása lekerült a napirendről, szinte mindenki lemorzsolódott. Nem volt átfogóbb értékrendszerre, ideológiára felfűzve a mozgalom, ami a Fidesz-rezsim – vagy általában a magyarországi újkapitalizmus – ellenzékévé tette volna a HaHát. Összességében szerintem így többet veszített a diákmozgalom.

– Közhelyszámba megy az állítás: a fiatalokat nem érdeklik a közéleti kérdések. Önök is ezt tapasztalják?

T. Sz.: Ez attól függ, hogy mennyire érzik a bőrükön az adott problémát. Amikor az oktatók elbocsátása került szóba, sok olyan ember is csatlakozott az ELTE BTK körüli élőlánchoz, akit addig annak ellenére nem érdekelt az ügy, hogy az egyetemfoglalás abban az épületben zajlott, ahol nap mint nap tanul.

G. A.: Engem nagyon keserű tapasztalatok értek az egyetemfoglaláskor, aminek az egyik formája az volt, hogy a tiltakozók bejöttek az órákra és ott beszélgetéseket kezdeményeztek a diáktársaikkal. Elég siralmas helyzetek is adódtak, mert sok diák nagyon élesen elutasította, hogy beszélgessen ezekről a kérdésekről, egy olyan egyetem olyan szakán, ahol feltételezném, hogy érdeklődnek a kortárs társadalom problémái iránt a hallgatók.

– Ebben a nem túl biztató helyzetben van egyáltalán jövője a diák- és oktatói mozgalomnak?

Gy. V.: Az az elképzelésünk, hogy elindítunk egy folyamatot, és az emberek néhány hetente menjenek ki az utcára, demonstráljanak, beszélgessenek a problémákról és nyilvánítsák ki a véleményüket, amíg erre van lehetőség. Az lenne a cél, hogy egy tudatosodási folyamat elinduljon. Nem minden esetben tömegdemonstrációkra kell gondolni, ki kell találni alternatív megoldásokat, kisebb figyelemfelhívó akciókat. A szombati tüntetés csak az első állomás, amire remélhetőleg lehet később építeni.

G. A.: Biztos, hogy nincs vége az életnek április 6-án. Ha újra nyer a Fidesz, nem tudom, hogy a csüggedtség fog eluralkodni vagy a civil társadalom még inkább megerősödik. Persze az sem lenne szerencsés, hogy ha esetleg kikap a Fidesz – amire egyre kevesebb esélyt látok –, akkor ezek a szervezetek lekushadnának és megnyugodnának. Akkor is lesz dolgunk, ha az ellenzék nyer. Mert a civileknek komoly szerepük lenne abban, hogy az emberek megértsék, ami a nagypolitikában történik, hogyan érinti őket, az ismerőseiket, a környezetüket. Okos, egyetemre járó emberek sem képesek arra, hogy mondjuk egy törvényt lefordítsanak az életükre. A politika lefordítja nekik, csak demagóg, hazug módon, mindig a saját érdekeit figyelve. A Fidesz ebben messze ügyesebb, mint bármelyik párt. Akárki nyeri a választást, nem szabad hagynunk, hogy a pártok kisajátítsák maguknak ezt a „fordítási” feladatot.

T. Sz.: A felsőoktatás kapcsán nem tudjuk, mi történik, ha a Fidesz nyer, és azt sem tudjuk, hogy mi lesz, ha az ellenzék győz. Egyelőre csak alig komolyan vehető kommunikációs frázisokat hallunk a kampányban. Abban talán lehet bízni, ha kormányváltás lesz, akkor valamivel nagyobb lesz a párbeszédkészségük, mint a Fidesznek. A HaHának pedig jobban kell definiálnia a hosszú távú célokat és a szerveződés kereteit.

M. B.: A mostani helyzetben könnyű volt minket összemosni a 2010 előtti politikai elittel. Ha megtörténne a kormányváltás, az egészen más helyzetet eredményezne, hiszen akkor éppen ennek a magát baloldalinak mondó politikai elitnek a baloldali ellenzéke lennénk. Ez számunkra – akik valamivel idősebbek vagyunk, és így a fiatalságunk jelentős részét azzal töltöttük, hogy MSZP-kormányok intézkedései ellen tüntettünk – természetes. Sok minden, ami miatt gyűlöletes ez a rendszer, az nem 2010-ben kezdődött. Önmagában az alkotmányos demokrácia helyreállítása nem elég: a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkentésére – és ennek érdekében egy baloldali ellenkultúra felépítésére – is szükség van. Ma Magyarországon milliókat sújt a létbizonytalanság, és ezért gyűlölik a rendszert. De éppen a valóban baloldali mozgalmak és pártok hiánya vagy gyengesége miatt sokan közülük a szélsőjobboldalon találnak válaszokat a problémáikra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!