Magyarország Mária országa? Ezzel szemben a valóság...

Mária országának egyházi életére napjainkban két fő mozzanat jellemző:  miközben a gyakorló hívek száma drasztikusan csökken, a különböző felekezetek aktivitása a hitéletről az oktatási és szociális területekre tevődött át – ahol a legnagyobb szükség jelentkezik. És bár kormányzati szinten képviselik magukat a keresztények, mintha öndefiníciónkból egyre kopna el ez a jelző.

„A magyar nemzet eszmélődése Szent István döntésével kezdődött: a nyugati kereszténységhez való csatlakozással, így az ország keresztény jellege megkérdőjelezhetetlen, megkerülhetetlen” – hangsúlyozza S. Szabó Péter vallástörténész, hozzátéve, hogy igencsak heterogén vallásosság jellemző ránk a reformációtól napjainkig, amelynek egyre fontosabb eleme egy minőségi hitéletre való igény. Ezt az igényt igyekeznek is kiszolgálni az egyházak, de kapacitásuk véges, hiszen számtalan területen vettek át feladatokat az államtól a rendszerváltás után.

Milyen a vallás jövője a magyar társadalomban?

„A városi lakosság már évtizedekkel ezelőtt átment egy olyan folyamaton, ami a tradicionális vallási kultúra megváltozása, eltűnése nyomán történt. Ez a változás most érte el a falut. (…) Úgy tűnik, vidéken most jön a hullámvölgy, és az új vallási kultúrformák ott csak ezután fognak kialakulni” – mondta el egy interjúban Pál Ferenc atya (az "Áldott sztárokról" lásd cikkünket), akivel a történész is egyetért.

„Vallástörténeti közhely, hogy a vallási formák egy bizonyos szakaszban kiüresednek, nem nyújtják azt az élményt, amit várnak tőlük – mondja S. Szabó Péter. – Más vallásokban is vannak ilyen korszakok, akkor új utak keresése indul meg, nálunk nagy formátumú változásokról eddig nem nagyon lehet beszélni, a kihívással, úgy tűnik, inkább egyéni szinten tudnak megbirkózni a felekezetek.

Az egyházi személyiségeknek, papoknak, lelkipásztoroknak kiemelt szerep jut a hívek megszólításában, hogy úgy formálják a mondanivalót, úgy szervezzék a hitéletet, olyan mélyebb élményeket adó mozzanatokat kapcsoljanak be tevékenységükbe, hogy híveik valóban megszólítva érezzék magukat.”

Egy másik, hatalmas felelősség is az ő vállukat nyomja – különösen a 2000-es évekre katasztrofális szociális helyzetbe került aprófalvas térségekben. Ezekről a településekről munkalehetőség híján a fiatalok elvándoroltak, az ottmaradtak elszegényedtek. Az önkormányzatok sorra zárták be oktatási és szociális intézményeiket, az értelmiség elszivárgott, utolsó végvárakként az egyházak képviselői maradtak, az ő személyiségüktől, elhivatottságuktól, hozzáállásuktól vált függővé, hogy a rájuk hárult feladatokat mi módon kezelik. Ráadásul az egyre súlyosabb paphiány miatt jócskán akad település, amelynek nincs helyben élő lelkipásztora – mutat rá Ragadics Tamás szociológus.

Ezekben a falvakban az a régi-új szerep is az övék, hogy egyetlen értelmiségiként a lakók mindennapi ügyeit megoldják. Természetesen nem elhanyagolható az a háttér, amelyet az egyházak nyújtanak „munkásaik” számára, ők képeznek hidat a jóléti és elszegényedő társadalmi rétegek között.

„Számtalan település akad Baranya megyében, amelyben a szegregálódó roma lakosság aránya 60-80 százalékos – mondja Ragadics Tamás. – Ezeken a helyeken – az önkormányzatok mellett – szinte csak az egyházak vannak jelen a szociális segítségnyújtásban, de ők is, az ott élő lelkészek tudnak valódi programokat létrehozni, a kívülről jövők nem látják igazán, hogy miként lehet támogatni az ott élőket.”

Erre szemléletes példa az Alsószentmártonban a ’80-as évek óta szolgálatot ellátó Lankó József plébános, aki felmérte azt, hogy munkalehetőséggel és oktatással lehet csak javítani a helyiek életén. Kosárfonást szervezett a munkanélküliek számára, szociális konyhát és jogsegélyszolgálatot létesített, ezzel párhuzamosan pedig létrehozott egy tanodát, hogy a gyerekek nyugodt körülmények között, hasznosan töltsék a délutánjaikat. Tudván, hogy az integrált oktatást helyben nem lehet megoldani, már általános iskolásokat városi intézményekbe segített.

A szociológus rámutat a kisegyházak kiemelkedő szerepére is a szociális segítségnyújtásban, melynek kapcsolódó eleme a helyiek „megtérítése”, és ennek egészen tettenérhető „áldásai” lehetnek. A szegregálódott Pettenden aktív pünkösdista közösség jött létre, a rendszeres bibliaolvasás látványosan pozitív hatással van a gyerekek tanulmányaira. Ezeken a helyeken az egyház és a mindennapi élet kéz a kézben jár, az ország egészéről azonbanez korántsem mondható el.

Minden felmérés egyértelműen jelzi: folyamatosan csökken a vallásosak száma. A Kádár-korszakban erőteljesen megfogyatkozott a hívők száma, ennek mélypontja a ’70-es évek végén jött el. Ezután egy lassú folyamatos emelkedés indult meg, amelyen a rendszerváltás nagyot lökött. Az ezredforduló után azonban megfordult a folyamat és S. Szabó Péter szerint ma már közel járunk a ’80-as évek arányaihoz.

A legutóbbi népszámlálási adatok azt mutatták, hogy a népesség csökkenésénél jóval nagyobb mértékben zsugorodik a keresztény egyházak híveinek a száma. A katolikus egyházhoz tartozók száma például 5,5 millióról 3,9 millióra csökkent 10 év alatt – de ez a szám nem tükrözi a valódi vallásgyakorlók arányát, amely igen nehezen mérhető. A Medián aktuális mérései jól mutatják, hogy a lakosság jóval kisebb százaléka számára lényeges kérdés a hitélete. A közvélemény-kutató cég elemzése szerint napjainkban a magyar lakosság mintegy tizedrésze állítja, hogy hívő és az egyház tanítását követi, minden második ember, tehát a többség „a maga módján” vallásos, végül egyharmadnyi azok aránya, akik nem tekintik magukat vallásosnak, vagy egyenesen „más a meggyőződésük”, határozottan elutasítják a vallást.

Ennél még kisebbnek mutatkozik a vallásosok aránya, ha a kutatók egyértelműbb felekezeti elkötelezettségről vagy egyenesen aktívabb hitéletről érdeklődnek. Az emberek 57 százaléka saját bevallása szerint „nem tartozik felekezethez”, és bő háromnegyede (78 százalék) egyáltalán nem vagy csak „családi események, nagy ünnepek alkalmából” megy el templomba. 15 év alatt a felére csökkent a heti rendszerességgel templomba járók aránya, miközben 32-ről 38 százalékra nőtt azoké, akik soha nem látogatnak el vallási összejövetelekre. 1999-ben még 52, most pedig már 57 százalék mondta magát felekezet kívülinek.

A legfrissebb ifjúságkutatás (Magyar Ifjúság 2012) megerősíti a fentieket, sőt a jövőre vonatkozóan is tesz megállapításokat.

„Amikor a 15–29 éves korosztály vallásosságát vizsgáljuk időbeli összehasonlításban, akkor tulajdonképpen arra is keressük a választ, hogy milyen a vallás jövője a magyar társadalomban” – hívja fel a figyelmet a tanulmányban Rosta Gergely vallásszociológus, hozzátéve, hogy a korábbi kutatások megállapításai fokozottan érvényesnek látszanak a friss felmérések tükrében. Ezek szerint a fiatalok minden szempontból kevésbé vallásosak, mint az idősebb korosztályok. Az egyház tanításait követő vallásosság a vallásos fiataloknak csak egy kisebb csoportjára jellemző. Ezzel szemben több jel utal a vallási individualizáció folyamatára, az egyéni útkeresésekre. És ezzel összefüggésben körükben a társadalom átlagánál nagyobb jelentőségűek a nem keresztény gyökerű vallási elemek. A vallásos fiatalok körében felülreprezentáltak a magasabb státusú társadalmi csoportok.

A kutatás legfontosabb megállapítása, hogy az eredmények minden szempontból a vallás további térvesztéséről tanúskodnak: „A 2008 és 2012 közötti változások részben nagyobbak, mint az azt megelőző nyolc év során tapasztaltak, ami az elvallástalanodási tendencia gyorsulására utaló jelként értelmezhető.” A szociológus egy interjúban arról is beszélt, hogy a vallás elitizálódni látszik, a jómódú értelmiség sajátjává kezd válni, talán mert ők találnak utakat a már fent említett megélhető, korszerű, igényes hitélethez.

Mindezek tükrében a vallásosság valóban demokratizálni fog Magyarországon: a legrosszabb és a legjobb helyzetben lévők életének lesz meghatározó eleme.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!