Németországban új törvény született: ha az újszülött neme nem meghatározható, az orvos másképp is dönthet, mint hogy lánynak vagy fiúnak tüntesse fel az anyakönyvi kivonatban: jelölheti biológiai nemét X-szel is. Ám a probléma ezzel nincs megoldva. Mert valahogy nevelni is kell azt a gyereket. Hiszen a társadalmi elvárás nem enged: az ember vagy férfi, vagy nő. Nincs köztes megoldás.

Szerda este, a TransVanilla Transznemű Egyesület tart nyílt órát. A csapat azon kevesek közé tartozik, ahol a transzneműek választ kaphatnak a kérdéseikre, segítik őket a jogi és egészségügyi útvesztőkben, és nem utolsósorban közösséget alkotnak, ahol mindenki önmaga lehet. Az egyesület elnöke, Hidasi Barnabás és párja a helyzet magaslatán – látszik rajtuk, nem először magyarázzák értetlen laikusnak, mit is takar a fogalom: transznemű. „Rendkívül sokszínű, hiszen ezerféle alfogalom tartozik hozzá: transzszexuális, androgün, interszex személyek, transzvesztiták, kétneműek, és még hoszszan lehet sorolni – kezd bele a magyarázatba Barnabás –, sokszor még maguk a transzneműek sincsenek tisztában egyes fogalmakkal.” A hivatalos meghatározás szerint transznemű az a személy, akinek a nemi identitása, nemi szerepe valamilyen okból eltér a születésekor meghatározott biológiai nemétől. Vagyis: férfi testbe nő születik vagy fordítva.

A transzneműek általában már gyerekkoruktól kezdve érzik, nem stimmel a biológiai nemük és nemi identitásuk, ám kisgyerekkorban még nem lehet valakiről biztosan megállapítani, hogy transznemű- e. Hiszen előfordul, hogy a kisfiúk édesanyjuk ruháját próbálgatják vagy a kislányok játsszák a fiú szerepét, ha papás-mamásra kerül a sor. Ez azonban még nem jelenti egyértelműen azt, hogy a gyerek transznemű lenne. Többek között ezért sem javasolják a TransVanillánál a korai beavatkozást. Viszont ha nem növi ki a gyerek ezt a „identitászavart”, már bizonyos, hogy valami összekeveredett. Ez legtöbbször kiskamaszkorban derül ki. Kiskorúval azonban nem foglalkozik a törvény, nem lehet sem jogilag, sem orvosi úton megváltoztatni a születéskor meghatározott nemet. „Gyerekkoromtól tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, de még magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi a problémám – mesél az egyik lány az összejövetelen – fogalmam sem volt, ki tudna segíteni megtalálni a kiutat ebből a káoszból.” Aztán rátalált a TransVanillára, és sok minden a helyére került. Így születhet meg a döntés: ezután is a „rossz” testben él tovább az ember, vagy az operáció útját választja. „Sokak számára elég, ha csak a jogi változtatásokat lépi meg: személyes okmányaiban nemet és nevet változtat” – tudom meg Barnabástól.

A műtéttől való vonakodásnak több oka is lehet. Egyfelől az egészségügyben uralkodó káosz, a bonyolult ügyintézési rendszer, a bizonytalanság – valóban megfelelő lesz-e a „visszaalakítás”. Mások azért nem mernek belevágni a műtétbe, a teljes változásba, mert félnek a környezetük reakcióitól. Ebben segíthet a real life-teszt, vagyis ha még a műtét előtt az ember a nemi identitásának megfelelő ruhában kezd el járni. „Én is ezt csináltam – emlékszik vissza az egyik lány –, női ruhákban jártam, sminkeltem magam, nőként viselkedtem. Volt, hogy az emberek furán néztek rám, de engem megerősített.” Mások szerint a real life-teszt kemény dió, az élettől is elmegy a kedve az embernek egy-egy visszajelzéstől. Nem véletlen, hogy sokak fejében megfordul a gondolat, véget vetnek az egésznek. „Kivégzik” a bennük élő betolakodót.

Kiss Tibor Noé is eljátszott a gondolattal: végez Noémivel, aki nem szereti Tibort. Történetét könyvben jelentette meg, Inkognitó címmel. „A könyv sokat segített, bátorságot adott, mikor nem volt, a sok pozitív visszajelzés pedig az önbizalmam növelte. És segíteni is akartam a hozzám hasonló cipőben járóknak.” Noé most is ír, felkérésre: egy LMBT-tematikájú (LMBT: leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű szavak kezdőbetűiből alkotott szó) antológiába, társszerzőként. A novella témája adott: Noé tizenéveseknek tart fociedzéseket – ők pedig, úgy tűnik, elfogadják edzőjüket olyannak, amilyen. „Rendkívül macsó társadalomban élünk, ahol a nemi szerepek szigorúan leosztottak – mondja –, és aki kilép az elvárt férfi szerepből, azt nagyon nehezen viselik el a többiek. Szerencsés vagyok, olyanokkal érintkezem a mindennapjaim során, akik elfogadnak. Ez a helyzet a focizó gyerekekkel is. A Google-ben rám találtak, meglepődtek, de miután beszéltünk a dologról, az edzések mennek tovább. Ők annyit látnak belőlem, hogy szeretem a focit, figyelek rájuk és partnerként kezelem a csapat tagjait. Ez mindennél fontosabb, még annál is, hogy férfinak vagy nőnek vallom-e magam.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!