Sokszor szólalt már meg akár saját egyházát is kritizálva a szegények és elesettek védelmében Beer Miklós püspök. Ezért is voltak meglepőek múlt hétvégi szavai egy rádióinterjúban, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a jogszabályok betartása mellett segíthet csak a katolikus egyház a menekülteknek. Most arról beszélt nekünk, hogy lassan reagáló, nehézkes szervezet a magyar katolikus egyház, amelyik hallgatott, amikor beszélnie kellett volna.

 
 

– „A tavalyi hitünkkel idén már nem boldogulunk” – szokta mondani püspök úr. Egy évvel ezelőtt kelt körlevelében, amelyben a romák felkarolására kéri a keresztényeket, azt írta: a cigányok a testvéreink, elfogadásuk és megsegítésük a hitünk próbája. Behelyettesíthetjük idén ebbe a mondatba a menekült szót? A kereszténység lakmuszpapírja lehet mára az is, ahogyan a menekültekkel bánunk?

– Be kell helyettesíteni, akármilyen nehéz is megbarátkozni ezzel a gondolattal.

– Miért nehéz?

– Nekünk, magyaroknak nagyon rossz történelmi asszociációink vannak az iszlám vallással kapcsolatban a török megszállás miatt. Azt érezhetjük, hogy egyszer már megvédtük tőle Európát. Most pedig el kell fogadnunk, hogy az iszlám világból jött emberek velünk akarnak élni. Sokszor idézem Böjte Csaba gondolatát, aki azt mondja, ha behoznak hozzá egy szutykos gyereket Dévára, először megpuszilja, megmosdatja, megeteti, és csak utána kérdezi meg: „Te ki vagy?” Ez az az emberi magatartássorrend, amit újra kell tanulnunk. Rengeteg előítélettel vagyunk megfertőzve, és külső források erősítik is bennünk a félelmeket, azt sulykolják, hogy ezek az emberek terroristák, illetve azért jönnek, hogy Európát iszlámmá tegyék. Nehéz elhinni azt, hogy egyszerűen csak ebből az élettortából akarnak egy szeletet.

– Menekülnek a háború és üldöztetés elől. Az életüket mentik.

– Az előbbi Böjte Csaba-példára visszatérve, azt se firtassuk, miért jönnek. Háborúk, Iszlám Állam, szörnyű politikai zűrzavar, ezer oka van. A tény az, hogy most itt vannak. És ha nézzük az arcukat: értelmes, jó kiállású emberek. Nem mondhatjuk, hogy ellenszenvesek, primitívek – amiket fel szoktunk hozni indokként, hogy miért tartunk távolságot valakivel. Hozzánk hasonlóan öltöznek, nyelveket beszélnek. Van egy szép tanmese: megy a vándor az úton, bottal a kezében és egy út menti bokor megrezzen. Biztos kígyó – és odacsap. De egy kismadár esik ki a levelek közül. Először bizalmat kell adni. Először a jót feltételezni. Mérgezett ez az egész világ. Borzasztó, hogy milyen politikai manipulációk lehetnek ennek a népvándorlásnak a hátterében. De nem lehet úgy élni, hogy állandóan csak azt keressük, miként tudunk valamilyen feladat alól kibújni. Azt hiszem, az egész társadalmunk most ezzel kínlódik, és benne az egyházunk is. Mi a megszokott életünkhöz akarunk ragaszkodni és indokokat keresünk, hogy miért nincs semmi közünk hozzájuk, mit akarnak itt, miért nincs rájuk szükség. Próbáljuk a másik oldalt nézni. Hogy ezekkel az emberekkel a saját identitásunkat is meg tudnánk találni. Erről beszél Ferenc pápa is, és egyre többen egyházi oldalon, legutóbb a magyar jezsuiták közleményükben: alkalom ez a népvándorlás, hogy újra megtaláljuk a keresztény identitásunkat.

– És ön szerint a magyar történelmi egyházak mutattak példát? Lehajoltak? Felsegítették az elesetteket? Nem firtatták, honnan jöttek? Egy botrányt kavaró bíborosi nyilatkozat kellett ahhoz, hogy valamiképp ocsúdjon az egyház. De még mindig csak a szavakat halljuk, a tetteket nem látjuk.

– Nehéz kérdés ez. Pár hónappal ezelőtt valakitől azt hallottam: a pápa csak beszél, de vajon hány embert fogadott be a Vatikánba? Azóta nagyon foglalkoztat ez a gondolat, hogy mi az, hogy „csak beszél”. És mit jelent egy látványos akció. Szeretnénk persze mi is gyorsan reagálni. De úgy érzem, hogy az igazán hiteles és őszinte magatartás mégis az, amikor tényleg átgondoltan, saját magunkkal előbb tisztázva a helyzetet, és annak megfelelően egy elkötelezett magatartást vállalunk. Mint az, hogy látványosan befogadunk egy családot. Ez hír tud lenni, ami arról szól, én milyen jó ember vagyok, ugyanakkor lehet, hogy semmi elkötelezettségem nincs az üggyel.

– De amíg az egyház tisztázza magával a helyzetet, ezrek éjszakáznak a szabad ég alatt. Valakinek muszáj volt gyorsan reagálni. Az önkéntesek tették meg ezt. És nagyon sok tragédiát előztek meg azzal, hogy nem mérlegeltek, hanem cselekedtek. Szülő nőt a vonatról ők juttattak kórházba, ők adtak cipőt a kisgyerek lábára, ők adtak inni-enni, takarót tízezreknek az elmúlt három hónapban. Ők fordították le az információkat számukra, egyáltalán: ők álltak velük szóba.

– Szeretetszolgálatunk, a Katolikus Karitász a kezdetek óta jelen van a segítésben, akár csak a máltaiak, a baptisták és az ökumenikusok is. Talán a pr-unk nem volt olyan jó.

– A pályaudvarokon vagy a határszélen mégiscsak az egyházaktól független önkéntesek dolgoztak-dolgoznak.

– Ki az egyház? Azt gondolom, hogy az önkéntesek mind jólelkű, hívő emberek.

– Nem mind hívők. Olyan jólelkű emberek, akiknek, szemben az egyházzal, sem tapasztalatuk, sem infrastruktúrájuk nincs a segítség megszervezésére. Miért nem az egyházak „használták segítésre” ezeket az embereket? Az egyházaknak lett volna szakértelme, infrastruktúrája, ingatlanjai. Nagy felelőtlenségnek tekinthető az állam, de az egyházak részéről is, hogy háttér, szakértelem nélküli önkéntesekre hagyta ezeket az óriási humanitárius feladatokat.

– Az egyházunknak van egy tehetetlenségi nyomatéka, lassan mozdul. Az egész szervezet. Túl nagy. De nagyon fontos, hogy véleményt mondjunk – és itt visszatérnék a „csak beszélés” kérdésre. Ebben érzem az egyházaink igazi felelősségét, hogy ezeket a fogódzó pontokat tényleg tisztázzuk. Ferenc pápa rögtön reagált, és elment Lampedusára. Mi itthon…

– Önök hallgattak.

– Igen.

– Egy olyan gyűlölködő országban, amilyenné Magyarország lett, viszont nagyon fontos a kiállás, azoknak a kiállása, akikre talán még hallgatnak az emberek. Egyre nagyobbat szól, ha egy egyházi ember megszólal. Nagyon nagyot szólt például, sőt nemzetközi visszhangja lett annak, amit múlt héten Erdő Péter bíboros nyilatkozott: hogy azért nem fogad be menekülteket az egyház, mert az embercsempészet lenne. Kiderült, hogy nem pusztán a pápai iránymutatással ellentétes ez, de jogilag sem állja meg a helyét. Mégis, ön pár nappal később egy interjúban megint csak jogszabályokra hivatkozott a segítségnyújtással kapcsolatban. Vértesaljai László jezsuita szerzetes a Vatikáni Rádióban azt mondta, hogy az ilyen megnyilvánulások farizeusak.

– Nehéz okosan beszélni. Úgy éreztem annál az interjúnál, hogy nem szabad ellentétet gerjeszteni az egyházon belül, káros, ha az egyik pap ezt mondja, a másik azt. A mundér becsületét védtem. És most is azt gondolom, nem baj, hogy ha mi az állami intézményekkel együttműködünk, hiszen hosszú távon az vezet eredményre. Nyilván kellenek a spontán reagálások, amikor az ember konkrétan szembekerül egy bajba jutott emberrel. De a hosszú távú megoldás csak átgondolt folyamatok révén jöhet el. Meggyőződéssel mondom: igazságtalan, hogy Magyarország próbálja betartani az uniós előírásokat, és ezért bántják.

– Az emberséget kérik számon a kormányon. Az állam nem boldogult, nem boldogul a menekültek emberséges ellátásával, miközben adófizetők pénzéből szítja az előítéleteket. Ezért bántják, ahogyan ön fogalmazott.

– Csak kívülről tudok véleményt mondani és csak a hírekre támaszkodhatok. Mérhetetlenül csodálom, hogy a magyar állam egyáltalán ennyire kezelni tudta ezt a helyzetet. Naponta több ezer ember jön át a határon. Nem volt az ország felkészülve erre. Csodálom, hogy ennyi rendőrt munkába állítottak, hogy ennyi tábort meg tudtak nyitni hirtelen, annak az ellátását megszervezni.

– De hiszen nem nyitottak új táborokat. A felkészülésről pedig annyit: hónapokkal ezelőtt plakátkampánnyal és nemzeti konzultációval készültek. Ehhez képest most, amikor beszélgetünk, százak, köztük gyerekek vesztegelnek a pusztában Röszkénél, arra várva, hogy döntsenek a sorsukról. A világ inkább a magyar önkénteseket, a civil összefogást csodálja, a politikai vezetés helyzetkezeléséről nagyon rossz véleménnyel van.

– Én nem szeretem, hogy az állami és civil segítségnyújtást ilyen módon szembeállítják egymással. Egymásra vagyunk utalva ebben a helyzetben.

– Akkor talán jó lenne egy gesztus. Ha egyszer valaki, akár az állami részről, akár a lassan reagáló nagy egyházak részéről azt mondaná ennek a pár száz embernek: köszönjük, nélkületek az ország ennyire sem tudott volna megbirkózni a helyzettel. Sokat lendítene a megbékélésben, a közös célok elérésében.

– Nagyon remélem, hogy lesz egy ilyen gyümölcse is a népvándorlásnak. Hogy ez a drámai helyzet kicsit közelebb hoz minket egymáshoz. Ebből az állandó szembenállásból, gúnyos, cinikus kritizálásból ki kellene gyógyulni.

– A menekülthelyzet szakadékot csinált a megosztottság árkaiból: az elmúlt években talán egyszer sem volt ennyire indulatos szembenállás a különböző módon gondolkodók között.

– Nagytotálban kellene néznünk ezt a dolgot, és nem a belpolitika részeként. Az én életemben megháromszorozódott az emberek száma a Földön. Ezt mi Európában nem tudjuk felfogni. Ez a 7 és fél milliárd óriási tömeg. Afrikában, Ázsiában ezt már régóta érzik. Nemrég fogalmazta meg valaki szellemesen: ez a tektonikai mozgás most ért ide. Az az óriási életmódbeli differencia, amelyik a nyugati világot és a fejlődő országokat elválasztja egymástól, irritáló különbség. Nem normális, hogy egy futballistáért ekkora összegeket fizetnek, ez a luxusdőzsölés, ami Nyugaton van, nálunk is. Nem szabadna csodálkozni azon, ha ez a különbség ki akar egyenlítődni. Ez a folyamat elindult, és ezt már nem lehet megállítani.

– Talán ebből a felismerésből fakadnak Ferenc pápa múlt vasárnapi szavai: arra kérte a püspökeit, hogy saját kerületükben a plébánosokat szólítsák fel arra, hogy minden plébánia fogadjon be egy menekültcsaládot. Ezt magára vette, püspök úr? Lehetséges, hogy a Váci Egyházmegye plébániáin menekültcsaládok legyenek, vagy akár itt, a váci főtéren, a székesegyházban?

– Erre rögtön úgy reagáltam, hogy igen, ez ránk is vonatkozik, igen, ezt komolyan kell venni. Ki kell nyitni az ajtónkat, a szívünket. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy előbb-utóbb itt fognak maradni nagyon sokan Magyarországon is. Talán még merészebben úgy mondom már hetek óta, hogy elnéptelenedtek a falvaink, minden második ház üres Nógrádban, de máshol is, ezeket az embereket be kell engedni az életünkbe és van hova. El tudom képzelni, hogy újjászületés lehetne ez a vidéknek.

– A kormányfőnk viszont elég határozottan kijelentette, hogy Magyarország egyetlen menekültet sem kíván befogadni és ezzel a magyar állampolgárok nagy része egyetért. Van ezzel az egyháznak dolga? Hogy meggyőzze a kormánytagokat, a lakosságot mindarról, amit a befogadásról mondott?

– Én azt gondolom, hogy ez a folyamat, hogy Németország nagy szívvel befogad mindenkit, előbb-utóbb véget ér. De Európa továbbra is ki lesz téve a menekültáradatnak. Ez egy megállíthatatlan dolog. És szerintem be kell fogadnunk Magyarországra is embereket. De ennek feldolgozásához idő kell. A mai magyar társadalom erre nincs felkészülve. Mint annyiszor a történelemben, versenyfutás van az idővel. Kétségtelen, hogy ez most egyházunk egyik legfontosabb feladata.

– Külföldi egyházi vezetők ezt az állásfoglalást már hetekkel, hónapokkal ezelőtt megtették. Miért mozdul ilyen nehézkesen a magyar katolikus egyház Európa többi katolikusához képest? Oka lehet ennek egy erőteljesebb állami-politikai elköteleződés?

– Ezt nem tudom megítélni. De kétségtelen, hogy nehézkesek vagyunk. Ez vonatkozik a cigánykérdésre is. Nekem nagy bánatom, hogy az egy évvel ezelőtti körlevelemre azóta sem született központi körlevél. Nem értem. Pedig a cigánykérdés is újra hangsúlyt kap a népvándorlás kapcsán, felerősíti azt. Ha a cigányságot nem tudtuk integrálni, akkor vajon képesek leszünk egy egészen más kultúrájú népet? Mégis, erősen hiszem azt, hogy talán kapunk indítást arra, hogy magunkkal tisztába jöjjünk, hogy mitől vagyunk keresztények.

– Pannonhalmiak a múlt héten, közvetlenül Erdő Péter sok port kavart nyilatkozata után kinyitották az apátság kapuit a Bécsbe vándorló menekültek előtt, sőt azt tervezték, hogy elzarándokolnak velük odáig. Szimbolizálja mindez az ő különállásukat a magyar katolikus egyháztól? Mutatja azt, hogy a bencések közvetlen „főnöke” a pápa, és nem Erdő Péter bíboros?

– Van lehetőségük, szabadságuk az egyéni kezdeményezésekre. Sok szép dolgot tettek mindig is, a háború alatt is. Bár én nem érzek semmiféle megbénító hierarchikus függést az egyházban.

– Van hasonló megosztottság menekültkérdésben a magyar katolikus egyházban, mint ami felizzott tavaly romaügyben a körlevele kapcsán?

– Most még a tanácstalanság állapotában vagyunk. Nagyon könnyen manipulálható a társadalom, és ez vonatkozik a vallásos emberekre is. Ezért van nagy felelőssége annak, aki megszólal. Ezt magam is érzem, terhes felelősség ez. Fontolgatom, hogy éppen a cigánysággal kapcsolatos körlevél évfordulóján írok egy körlevelet a menekültek el- és befogadásáról.

– Nagy lépés lenne, nemcsak a katolikus egyház, hanem általában is a történelmi egyházak vonatkozásában, mert olyan igazán nyílt kiállás nem történt, ami eligazítaná a hívőket – vagy akár a plébánosokat. Hiszen van köztük olyan, aki a szószékről uszít a menekültek ellen. Legutóbb pedig a szeged-csanádi megyéspüspök nyilatkozta, hogy akik jönnek, nem menekültek, hanem betolakodók.

– Uszításról nem tudok, de el tudom képzelni, hogy a papság is megosztott, mint ahogy az egész hívő közösség meg a társadalom. Az a kulcskérdés, hogy a megszokott életvitelünket, hajlandóak vagyunk-e felülvizsgálni. Rendkívül önzőek vagyunk, ebből jó lenne kigyógyulni, jó lenne megtalálni az igazi értékeket. Nehéz lesz ebből a fogyasztói szemléletből kilépni és azt mondani, igen, megelégszem kevesebbel, mással.

– Nehéz elképzelni, hogy azokat az indulatos honfitársainkat, tisztes családapákat és -anyákat, akik azt kérdezik egymástól a Facebookon, hogy mikor lő már bele valaki a tömegbe a Keletiben, azokat a fenti érvekkel meg lehetne győzni. Ugyanakkor valakinek valahogy meg kell állítani a gyűlölet növekedését, mert nem olyan régi példa igazolja azt, hogy hogyan tehet akár gyilkossá vagy bűnrészessé ilyen típusú, indíttatású érzés tömegeket.

– Megint visszatérünk az alapkérdésre: hogy az egyházaknak nagyon fontos küldetése van ebben. Az indulatokat lecsillapítani. Hogy tudjunk egymásra mosolyogni, el tudjuk ismerni egymás teljesítményét. Elvileg ebben lenne az egyházunknak nagy feladata, hogy erre helyzeteket teremtsünk.

– Sok feladat hárul a katolikus egyházi vezetőkre, ha szeretnék tartani a tempót Ferenc pápával. Ő hétről hétre fogalmaz meg radikális gondolatokat az elfogadó, befogadó kereszténységgel kapcsolatban. Csak az utóbbi héten két új állásfoglalása volt. Az egyik, hogy az abortuszon átesett nőket is fel kell oldoznia a papoknak, illetve könnyebbé tette a katolikus házastársi eskü felbontását. Feladata önnek ezt kommunikálni, az üzenetet továbbítani a plébánosok számára a saját egyházmegyéjén belül?

– Feltétlenül. Én is úgy gondolom, hogy a helyére kell tenni a dolgokat. Sokszor idézek Ferenc pápának egy tavaly őszi beszédéből. Azt mondja: van egy sínpár, az egyik sín a világos beszéd, a másik az őszinte beszéd. És csak úgy megy előre a vonat, ha a két sín együtt halad. A világos beszéd, hogy mi a keresztény tanítás: az élet tisztelete és szent volta. A másik az őszinte beszéd, ami arról szól, hogy vannak abortuszon átesett nők, vannak szétesett családok, vannak egynemű párok. A kettőt együtt kell nézni. Mi az eszményi és mi van. Az egy sínen való mozgás tűnik egyszerűbbnek, de akkor felborul a vonat.

– A tavalyi beszélgetésünk sokkal szenvedélyesebbre sikerült. Nehéz elfelejtenem a megindultságát, amikor azt mesélte, egy cigány barátja felhívta a romákkal foglalkozó körlevél megjelenése után és sírva köszönte meg, amit tett. Mindehhez, a probléma átéléséhez, megfogalmazásához, mint mondta, sok évtizedes tapasztalatra volt szükség, arra, hogy közöttük éljen, ismerje őket. Nem hiányzik a valódi, hiteles kiálláshoz a tapasztalat, a tudás, az ottlét a menekültek között, hogy értük is szólhasson, cselekedhessen?

– Tapasztalatunk nincsen, analógiákat tudunk mondani. A saját életemből is csak azt tudom mondani, hogy megéltem a kitelepítést a családommal Pestről egy szabolcsi faluba. Befogadott minket az a család, ahova kényszerrel betettek. Két szobájukból az egyik, egy földes szoba lett a miénk. El kellett viselniük minket, anyáméknak pedig azt a szituációt. De talán könnyebb volt, hiszen egynyelvű, egykultúrájú emberekről volt szó. Aztán arra gondolok, amiben nemrég egy magyar származású muszlim sejkkel maradtunk egy hosszú beszélgetés végén: ha a muszlimok a Korán, mi pedig a Biblia szerint élünk, akkor nem lesz semmi baj.

Dr. Beer Miklós
• A Váci Egyházmegye püspöke
• 1943-ban született Budapesten
• 1966-ban avatták pappá Esztergomban
• Kőbányán, Szobon, Márianosztrán folytatott lelkipásztori tevékenységet
• Pilismarót, Dömös és Esztergom–Belváros plébánosa volt
• Az Esztergomi Hittudományi Főiskola teológiai tanára, majd rektora lett
• 2000-től az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke
• A Váci Egyházmegye élére 2003-ban nevezte ki II. János Pál pápa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!