Mint a krimiben: olyan békés, megnyugtató a táj, hogy még a moziértő is csak sejti, hiba lenne hátradőlni, még izgalom várható. Verőcén, a Zentai utcában járunk. A tájat az Úr jókedvében szabta, azóta rontottak rajta, de azért lakható hely maradt. Béke szigete lehetne, de nem az, tapintható a feszültség.
Már látjuk a házat, amely az izgalmat okozta. Apró épület ez, húsz négyzetméteres. Tartozik hozzá fél ekkora kert, megkopott fű, vízakna, bedőlt oldalú kutyaól. Vakolatot nem, csak parabolaantennát látunk. Ezzel kész is a leltár. De azért jó ürügy ez a házacska… Látjuk, a kerítésre valaki buzgón nemzetiszínű szalagot kötött.
A tűző nap elől a kutyás rendőrök árnyékba húzódtak. Tíz óra sincs, de a 30 fokban, szenved ember, állat egyaránt.
– Most kényszerkilakoltatást foganatosítunk – mondja a nyurga rendőr. Érzi, túl hivatalosan szólt, kiigazítja mondatát: – Bírósági végrehajtó önkényes lakásfoglalókat költöztet ki, neki segítünk. De a ház üres, az akciót le is fújhatnánk – sorolja pókerarccal. Nem nyilatkozhat, közli, már így is többet árult el a kelleténél. Itt tart, amikor rendőrökkel zsúfolt buszok érkeznek, lehetnek úgy negyvenen. Leugrálnak a buszokról. Rutinosak, az eligazítás rövid, tudják, mi a dolguk. Most keresztbe font karral állnak, várnak. Nézzük a nyurga rendőrt; ha minden rendben, mire a felhajtás? De arca rezzenéstelen, nem árulkodik.
A rendőrök láttán előtűnnek a szomszédok: javítanivaló lett a házon, kerítésen. A hátukat mutatják, más dolgába nem ütik az orrukat. Ernő, fiam, mi folyik itt, kérdezi a közvetlen szomszédot egy idős asszony, és Ernő fiam, aki az ötvenet betöltötte, már messziről mondja, kipaterolják innen a Gáspár Tibit, az élettársával a gyerekével együtt. Úgy mondja, örül ennek, ilyen boldog régen volt. Túl hangosak voltak, amikor villanyszámlán összevesztünk, és a villanyukat lekapcsoltattam, kiskorú veszélyeztetése miatt engem bírságoltak meg. Legyint, többet nem mond, bajt magának nem akar.
– Milyen revánsról, visszavágóról beszéltek? – kérdezhetjük végre Varga Zoltán Pétert.
– Elértették, ide csak vendégségbe jöttünk! – feleli. – Magyar embert, ha meghívják, elmegy. – Őket is hívták? El se férnek itt ennyien! – mutatunk a Kárpát Haza Őreire.
– Megoldjuk, sok jó ember kis helyen is elfér – válaszolja. A végrehajtó, az alpolgármester, a tulajdonos a fiával egyszerre érkezik. Az ajtót kinyitják. Nyomukban a rendőrök mindent lefényképeznek, filmre vesznek. Fél óra alatt végeznek.
– Milyen újságtól? – kérdi Szolnoki Ildikó. Fejet ráz, nem nyilatkozik, nem fényképezhetjük.
– Ne már, anya! – mondja a fia és int, fényképezzünk nyugodtan. Sokat költött a házra, de ha a barátnője nem fogadja be, az utcán alhatott volna. A hivatal hibázott, mondja, a földmérő a ház mögötti ólat lakásnak nézte. Papíron 18 négyzetméterrel nagyobb lett a telek, a tulajdoni lapra társtulajdonosként beírták Hockék nevét is, ő pedig megengedte, hogy Gáspár Tibi és élettársa bejelentkezzen a felújított házamba. Rögtön tiltakoztam. Az önkormányzat a tulajdoni lap miatt tehetetlen volt, azt mondták, pereljek. Gáspárék fenyegettek, ne ugráljak, rossz lesz fogak nélkül pörköltet enni. Két és fél évig tartott a per, mire visszakaptuk a házat. A rendőrök mérgesek, hogy miért hívtam segítséget. Miért? Miért? Ha ők nem tudnak megvédeni, csak kell segítség. Gáspárék az apjához, csak ide az utca végébe mentek. Kicseréltettem a zárat, de bármikor visszajöhetnek, kezdődhetne minden elölről. Mi lesz a házzal? Beköltözni nem merek, perc nyugtom se lenne. Eladni se egyszerű. Gáspár most felajánlotta, hogy kivenné albérletbe. Nekik? Én? Még viccnek is rossz.
Nem nyilatkozik, elsiet a végrehajtó, az alpolgármester, a kapitány. Ne féljetek, vigyázunk rátok, ígérik Szolnokiéknak a fekete ruhások. Kicsit csalódottak, mert az „ellen” bár ígérte, gyülekeztek is, ma nem mert eljönni. A lezárt ház előtt néhány rendőr marad, mi indulunk Gáspárék után. Mintha tudnák, hogy jövünk, már az utcán várnak.
– Tibi ma túl indulatos, jobb, ha én beszélek – kezdi az apa, Gáspár István. – Harcra kényszerültünk, amit mi meg nem nyerhetünk. Ügyvédre nem telik, szegények vagyunk és cigányok, bár nyilván ezzel kéne kezdenünk. De nem tartozunk senkinek, nem fenyegetünk senkit és nem vagyunk önkényes lakásfoglalók. Hockék, Szolnokiék közös tulajdonában lévő házát én újítottam fel. A fiam élettársa évek óta oda volt bejelentve. Hock Vácdukára költözött, a fiamat kérte meg, lakjanak ott, vigyázzanak a házra. Nem hittük, hogy ebből per lesz, és azt Hock elveszíti. Évekig tartott a per, utána döntött úgy a bíró, a fiaméknak augusztus 1-jéig ki kell költözni. Hétfőn, július 30-án a fiam élettársa sírva jött, hogy papa, segíts, meg akarnak bennünket ölni, nem akarok meghalni.
– Hozd ki a papírt az uraknak! – kiabál Gáspár Tibor, és a mondatra a riadt élettárs szalad elő, cikket, hozzászólásokat idéz, hogy a legenyhébb fenyegetés ez, „Molotov bácsival kell ezekhez bekopogni, előbújnak, eltakarodnak”. Pánikba estem. Jó, a páromra, Tibiékre haragszanak, de a fiam csak hatéves. Ő miről tehet? Kocsival áthurcolkodtunk, a kulcsot leadtunk. Hagyjanak végre békét nekünk!
– A ház csak ürügy, bosszúra szomjaznak – folytatja Gáspár István. – Régi ügy ez. Itt rendezték a Magyar Szigetet, előbb az unokámba kötöttek bele, majd a nejemet rúgták oldalba. Halottvirrasztást tartottunk, a hírre, hogy verik a cigányokat, megindultunk mi is. Adtunk és kaptunk, hét ember kórházba került. Telesírták a sajtót, hogy békés fiatalokra támadtunk. Baseballütő volt náluk, de mi se puszta kézzel mentünk. Rég volt, a bíróság eldönti, mi történt. Ezt nem bocsátják meg, ha tehetnék, kikergetnének a világból is. Békét akarunk, de ha megint támadnak, mi se adjuk olcsón a bőrünket.
Pár száz méterre tőle még rendőr posztol, a fekete ruhások fényképezkednek. Béke van, csend, és idill, akár a filmeken. Pedig benzines hordón ülünk, és lassan a gyufa is előkerül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!