Megérdemeljük egymást - A Fideszre épít a gazdasági elit

– A hajléktalanság kriminalizálása, a munkanélküli- juttatás harmadolása, a rokkantellátás csökkentése, a kis keresetűeket sújtó adórendszer, jelentős források kivonása az egészségügyből, az oktatásból és számos más intézkedés – az érintettek jajszavától és némi értelmiségi morgástól eltekintve – nem igazán váltott ki a szolidaritást a társadalom többi rétegéből. Ennyire érzéketlenek lennénk?

– Csak a közelmúlt megszorításait sorolta, holott nekem az a véleményem, hogy a kialakult helyzet nem csupán az utóbbi két esztendő kormányzati működésének következménye. A problémák összességét nem lehet egyetlen kormány nyakába varrni. Eltérő mértékben ugyan, de a rendszerváltás utáni kormányok mindegyikét felelősség terheli abban, hogy ide jutottunk.

– Pedig hát közben volt kormányon a baloldal, a jobboldal, uralkodtak az ország irányításában liberális és konzervatív érték- és nézetrendszerek is. Ezek pedig alapvetően különbözően viszonyulnak a társadalmi szolidaritáshoz.

– Miközben a napi politikában nagyon éles szembenállást tapasztalunk a pártok retorikájában, nézetrendszerében, aközben azt tapasztaljuk, hogy a politikai elit egyre inkább egynemű társadalmi jelenséggé válik. A szociológus szemével nézve megdöbbentő azonosságokat fedezünk fel az egymással szemben álló nagy politikai táborok krémjének tulajdonságaiban. Társadalmi gyökereikben, iskolai végzettségükben, kulturális preferenciáikban igen sok a hasonlóság. És én abban sem látok egetverő különbségeket, ahogy a szocia lista és a Fidesz-többségű kormányok viszonyultak a társadalom legelesettebbjeihez, a kiszolgáltatottakhoz, a hátrányos helyzetűekhez. Önnek igaza van, amikor egymás után sorolja a jelenlegi kormány azon intézkedéseit, amelyek kedvezőtlenül érintették a leszakadó rétegeket. De az is kérdéses ám, hogy például a magánosítás dandárját végrehajtó szocialista Horn-kormány vajon a privatizációs szerződések megkötésekor szolidáris volt-e a munkásokkal, mindent megtett- e jogaik hosszú távra történő biztosításáért? Ahogy én a privatizáció után könnyedén szélnek eresztett dolgozók tömegeit elnézem, az ő érdekeikről valahogy megfeledkeztek a privatizátorok. Megismétlem tehát, mert fontosnak tartom: a kialakult helyzetért a politikai pártokat eltérő mértékű, de egyetemleges felelősség terheli.

– Akkor haragudjunk általában a politikusokra?

– Ez azért nem ennyire egyszerű. Nem csak az ő nyakukba varrhatóak a problémáink és tény az is, hogy a politikának egyre csökkenő hatása van a társadalmi folyamatokra. Ez nem magyar sajátosság, ez világjelenség. Összefügg a globalizációval, társadalmi értékrendek változásával, a média szerepének növekedésével és olyan spontán vagy spontánnak tetsző folyamatokkal, amelyek törvényszerűségeit jelenleg még nem tudjuk felismerni, megmagyarázni. De sajnálatos módon annyi társadalmi hatása még most is van a politikai elitnek, hogy a rövidlátás, a pillanatnyi pártérdekeknek megfelelő rögtönzés, a stratégiai gondolkodás és cselekvés hiánya súlyos következményekkel járjon. Az efféle prompt kényszereknek engedelmeskedő politikai gyakorlatba nem fér bele például a leszakadók iránti szolidaritás sem. És hát sajnos az elmúlt 22 év politikájának története a rögtönzések története. Ez még akkor is nagyon szomorú, sőt tragikus, ha elismerjük, hogy nem egyszerű feladatnak kellett volna megfelelni. Már a rendszerváltás is rögtönzések sorozata volt, s látnunk kell, hogy a világtörténelemben példa nélkül álló kihívás állt a demokrácia útját választó országok előtt, nem volt minta, hogyan is kellett volna ezt csinálni.

– Vannak, akik csodának tartják, hogy véráldozatok nélkül túljutottunk ezen az időszakon.

– Szelényi Iván kollégám az amerikai társadalomtudósok véleményét interpretálva elmondta akkoriban, hogy számukra a rendszerváltás két nagy meglepetést hozott: azt, hogy a posztszovjet államok nem estek azonnal fegyveresen egymásnak, de még ennél is jobban meglepte őket, hogy a privatizációt nem követték véres társadalmi konfliktusok. A közös vagyon fillérekért történő széthordását minden posztszovjet államban morálisan elfogadhatatlannak tartották, mégsem gyűltek az utcára mérges munkástömegek, a munkásököl nem sújtott le sehová. Voltak persze tüntetések, de ezeket mindenhol jórészt az értelmiség szervezte a saját pozícióinak megtartása, megerősítése érdekében.

– Várható-e, hogy valamelyik párt a közeljövőben a zászlajára tűzi és következetesen képviseli a társadalmi szolidaritás eszméjét?

– Jóslásra nem vállalkozom, de nézzük, mit tudunk: az LMP nem ilyen típusú szolidaritásra szerveződött. A jobbikosok leginkább olyan középosztálybeli radikális csoportokat képviselnek, amelyek részt kérnek a hatalmi tortából és nekik se tartoznak a szívügyeik közé a leszakadók. Az MSZP-től balra álló csoportok politikailag nem jelentősek. A nagy pártokra pedig az jellemző, hogy amíg ellenzékben vannak, addig minden olyan réteg, csoport problémáját szívesen a zászlajukra tűzik, ahonnan szavazatokat remélhetnek. Hatalomba kerülve azonban alapvetően megváltozik a helyzet, abban lesznek érdekeltek, hogy őrizzék a status quót és nem abban, hogy nekilássanak hosszú ideje húzódó társadalmi problémák macerás megoldásának.

– Az sem érdekük, hogy a társadalom egyes csoportjai a közös törekvéseik mentén vagy szolidaritásból egymásra találjanak és kikényszerítsék a politikától akaratuk érvényesítését.

– A pártok saját hatalmi érdekeik mentén táborokba szervezik a társadalmat. Ostoba politizálási alapon olyan emberek esnek egymásnak emiatt, akiknek szövetkezniük kellene érdekeik érvényesítésére, akár a politikai elitjükkel szemben is. Az elit tehát nem csak hogy nem tölti be értékadó, szervező, stratégiát biztosító, fejlesztő szerepét, hanem megoszt, táborokba szervez, rájátszik a konfliktusokra. A modern politika jellegzetessége, hogy képes tematizálni a közbeszédet. Az válik társadalmi problémává, ami a médiában megjelenik, és hogy mi jelenik meg a médiában, az nagyban a politikai akarattól függ. Amiről a média nem beszél, az a gond nem létezik a köztudatban. Amiről pedig beszél, az többnyire álprobléma és arra való, hogy elterelje a figyelmet a fontos kérdésekről.

– Nincs túl jó véleménnyel a politikusainkról...

– Ez nem harag, indulat vagy szimpátia kérdése. A napokban jelenik meg egy kötetünk, amelyik az elit és a társadalom kapcsolatáról szóló kutatásainkat, publikációinkat tartalmazza. Ennek bevezetőjében írja egy kollégám, hogy amikor kritizáljuk az elitet, akkor tudnunk kell, hogy az a társadalmunkból nőtt ki, nem a Holdról pottyant ide. Úgyhogy nemigen tehetünk szemrehányást egymásnak. Mi és az elitünk megérdemeljük egymást.

– És mi a helyzet a gazdasági elittel? Néhány kivételtől eltekintve a gazdagok sem mutatnak szolidaritást a rászorulókkal.

– A gazdasági elit utóbbi két évtizedes történetét három korszakra oszthatjuk: a rendszerváltás után a tulajdon megszerzésével volt elfoglalva, utána stabilizálta a vagyonát, azóta annak profitábilis működtetését, gyarapítását tartja legfontosabb feladatának. Ezek a szakaszok megjelentek politikai preferenciáikban is. Vagyonszerzéskor a liberális gazdaságpolitika felelt meg legjobban a privatizációnak. De mi már 1997 táján láttuk, hogy fel fog jönni a Fidesz, mert a privatizációból részt kérő helyi gazdasági erőcsoportok bennük találták meg politikai szövetségesüket, 2010 körül pedig a megszerzett vagyon stabil működtetéséhez és gyarapításához a biztosítékot a gazdasági elit szintén a Fideszben vélte megtalálni. Így hát Fidesz-párti lett.

– Mekkora nálunk ez a gazdasági elit?

– Nagyvállalati tulajdonosok és topmenedzserek alkotják, néhány ezer főre tehető a számuk. Társadalmi befolyásuk ennek sokszorosa. Jellemzőjük még, hogy lengyel, román, főleg orosz kollégáikkal összehasonlítva viszonylag kisebb vagyon fölött rendelkeznek. Néhány egyedi kivételtől eltekintve nem jellemző rájuk a szolidaritás. Még nem jutottak el addig, ameddig a nyugateurópai vagy az amerikai burzsoázia, amely jelentős összegeket áldoz jótékonykodásra, mert tudja, hogy ez neki is érdeke. Társadalmi békére és nyugalomra van szüksége vagyona működtetéséhez, további gyarapításához.

– Szokták még emlegetni azt is, hogy az inkább passzív, panaszkodó, az idegeneket, a másságot nehezen befogadó magyar néplélek sem kedvez a szolidaritásnak.

– A harmincas években nagy szociológiai szakirodalma volt az úgynevezett magyar népléleknek, most is akadnak, akik hisznek benne. Én nem. Ezekben a nézetekben inkább az értelmiség rossz közérzetének kifejeződését látom. Nem tudok speciális magyar néplélektől, ami alapvetően megkülönböztetne bennünket a környezetünktől. Sokkal inkább hiszek a társadalmi érdekek és értékrendek változásában. A kilencvenes évek után nemcsak egy új politikai és szövetségi rendszer köszöntött az országra, hanem egy új rend is, a fogyasztói társadalom. A polgár nem szolidáris akar lenni, hanem lakást, autót, lapos tévét akar venni és külföldön akar nyaralni. A huszadik és a huszonegyedik század meghatározó jelensége az individualizmus, nem pedig az összefogás, a szövetkezés és a szolidaritás.

– Úgy tűnik hát, hogy a rászorulók egyelőre nem sok jót várhatnak sem az elittől, sem a fogyasztói társadalom mókuskerekében pörgő középosztálytól. Képesek-e önszerveződésre?

– Kikről is van szó? Nagyjából hárommillió ember él ma nálunk a szegénységi küszöb alatt vagy közelében. Közülük 700-800 ezret tesznek ki azok, akik már ez élethez szükséges alapvető javakban is erős hiányt szenvednek, vagy nincs hol lakniuk, vagy nem tudnak rendesen táplálkozni. Több mint kétmillióan vannak, akik nagyon közel állnak ehhez a reménytelen állapothoz. Ezeknek a rétegeknek az érdekérvényesítő képessége rendkívül alacsony, nem tudnak akkora politikai erőt felmutatni, hogy az elitet rákényszerítsék helyzetük javítására. Más oldalról viszont ennek a hatalmas választói tömegnek érdekeit jelenleg senki sem képviseli kellő politikai erővel. A társadalmi logika szerint elképzelhető, hogy idővel kialakul egy olyan új politikusi generáció, amelyik ennek tömegnek a felemelését tűzi a zászlajára. Másként ugyanis nincs esélyük betörni a ma már rendkívül zárttá, professzionálissá vált politikai elitbe.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!