Kávéházat nyitottak, szerelmesek voltak, féltek, attól, hogy a földjeik megműveletlenül maradnak, pénzt kértek az otthoniaktól, áskálódtak egymás ellen – zajlott az életük. Mindeközben Pesten éppen kitört a forradalom. Nyáry Krisztián új könyvében a 170 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc két évének hivatalos és magánleveleiből válogatva meséli el újra a történetet – úgy, ahogy az az emberek magánéletén átszüremkedett. A könyvtárnyi irodalmat megmozgató szerzővel beszélgettünk.

 
Nyáry Krisztián - Fotó: Draskovics Ádám


– Mikor adott fel utoljára kézzel írt levelet a postán?

– Nagyon-nagyon régen, kamaszkoromban utoljára. Én már a rendszerváltáskor, amikor ez még nem volt általános, szövegszerkesztőt használtam.

– Szerelmes levél esetében is?

– Abban talán nem.

– És nem is kap ilyen küldeményeket?

– Néha, olvasóktól vagy elküldött kéziratok mellé. De mindenki gondoljon csak a saját postaládájára: elsősorban robotoktól kapunk számlát, hivatalos leveleket. A képeslapküldésnek is leáldozott, játékból, viccelődve szoktam csak pár ismerősnek külföldi nyaralásról küldeni.

– A Fölébredt a föld kötethez több mint 4000 levélből válogatott ki 162-t, hogy az 1848/49-es, kétéves periódust bemutassa. Mik voltak a szelekció legfőbb szempontjai?

– Elsőként, hogy a korszak és kiemelten fontos szereplőinek történelmi-irodalmi dokumentumai, amik a tankönyvekbe is bekerültek, például Kossuth vidini levele, vagy Petőfi és Arany levelezése, itt is olvashatóak legyenek. Másik szempont volt, hogy lehetőleg ne nagyon kelljen magyarázni őket – több száz levél akad földbirtokosoktól az úrbéri rendszerről, vagy hadászati kérdéseket taglalók, amiket ma már senki nem értene. A harmadik pedig a sokféleség volt, hogy kaleidoszkópszerűen kirajzolják a kort – a szerelemes levelektől a feljelentőkig.

– Az ismert vagy kevésbé ismert levelezők a mindennapi életük apró-cseprő eseményeit is megosztották egymással: ki kit szeret és mennyire, kit látott, kivel beszélt, küldjenek neki pénzt, mit hallott az utcán – a kötet sava-borsát részben ez a történelmi alulnézet adja.

– A jelenre nézve a leglényegesebb felismerés az, hogy valószínűleg most is egy fontos történelmi korszakban élünk, ám amikor  az ember benne van, akkor nem tudja, hogy mikor történik és mi igazából a fontos dolog – de azért érezzük. A 170 évvel ezelőtt élőkkel is ez történt: zajlik az életük, adósságuk van, munkát keresnek, szerelmesek – a leveleiken keresztül szüremkedik át, rajzolódik ki a történelem.
Engem mindig a történelem azon aspektusa érdekelt, ami a magánéletek sokaságából, emberi sorsokból áll össze. A II. világháború történetét is le lehet írni nagy politikai, gazdasági, kulturális, szociális, haditechnikai folyamatok összességeként – a történelemtudomány valami ilyesmit csinál –, de amikor otthon beszélgetünk, akkor a nagypapánkról meg a dédnagymamánkról mesélünk.
Az ő saját, személyes történetükről; ez a korszak 600 millió ember személyes története is, akik átélték a világháborút, vagy a hátországban, vagy a fronton részesei voltak az eseményeknek. Ugyanez igaz 1848-ra is.

– Az összeállításának van nevelő-tanító szándéka?


– Nincs bennem ilyen szándék, de persze szeretném, ha más is észrevenné, hogy mennyire érdekes így visszanyúlni a történelmi korokhoz. 1848 történéseit és szereplőit ráadásul mindenki ismeri. Aki részese volt a magyar oktatási rendszernek, és végigállt legalább egy tucat március 15-i ünnepséget, az pontosan tudja, hogy kik a szereplők. Ugyanakkor azt, hogy ők húsvér emberként min gondolkodtak, milyen gyarlóságaik, bizonytalanságaik voltak, mi gyötörte őket, nem feltétlen tudjuk. Jó ezzel szembesülni, mert egyfelől magunkra ismerünk, másfelől a nagy történelmi folyamatok ezekből a mozaikokból állnak össze.

– Én többé-kevésbé végigasszisztáltam ezeket a megemlékezéseket, de mégis újdonságként hatott Csány László alakja, aki Batthyány Lajos után a második legmagasabb ranggal bírt a kivégzettek közül. Az emlékezete azonban kihullott az idő rostáján. Hozzá hasonlóan, akik nem részei a mai panteonnak, miért merültek feledésbe?

– Az emlékezet működése, a kultuszképződés mechanizmusa és a véletlen mellett sok minden múlt azon, kit mennyire lehetett beskatulyázni. Az október 6-i kivégzést eleve jelképesnek szánták, Theodor von Latour hadügyminiszter bécsi meglincselésének évfordulójára időzítették, ahogy a 13 tábornok kivégzése egy napon is maradandónak bizonyult a 13-as szám szimbolikája miatt, és annak ellenére, hogy a kivégzettek közül nem mindenki volt tábornok. Akiket két héttel később végeztek ki, mint Kazinczy Lajost, azok nem kerültek be a kánonba… Csány a reformkortól kezdve fontos szerepet töltött be, ahogy Perényi Zsigmond vagy Szacsvay Imre is, mégsem forog sokat a nevük később az emlékezők ajkán. Nyáry Pál és Klauzál Gábor irányította a pesti március 15-i forradalmat, nekik köszönhető, hogy nem volt vérontás – mégsem őket, a két negyvenes profi vármegyei politikust emlegetjük, hanem a márciusi ifjakat.

– Társadalmi konszenzus uralja a ’48/’49- es szabadságharc megítélését?

– A korszakot és a szereplőit az utóbbi száz évben minden politikai erő a zászlajára tűzte, az ünnepségeken nem szokás választani Széchenyi és Kossuth között, habár két olyan, vitában álló politikusról van szó, akik semmiben sem értettek egyet – a magasztosabb szabadságeszmény és a hazaszeretet mégis összekötötte őket. ’48 nem olyan megosztó, mint a például a ’19-es forradalmakhoz, a felszabaduláshoz vagy a II. világháború előtti időszakhoz való viszonyunk.

– Ennek a következménye, hogy mindig egy platformon látjuk az összes szereplőt, miközben a leveleik tanúsága alapján akár azt is feltételezhetnénk, hogy a cári intervenció nélkül is elvetélt végkimenetelű lett volna a harc, mert annyira sok volt köztük a vita, az összetűzés – a Batthyány-kormány alig fél évig működött.

– Ha szigorúan nézzük, valóban hibás a közös nevezőre hozásuk, ám ha pár lépés távolságából szemléljük a tablójukat, akkor mégis igaz. A legfontosabb személyes kötődésem ehhez az időszakhoz éppen amiatt alakult ki, hogy miközben ennyire különböző emberek voltak, eltérő politikai és egyéni érdekekkel, mégiscsak együtt tudtak működni, és egész Európában ők voltak képesek leginkább megközelíteni a siker lehetőségét. A 200 ezres intervenciós hadsereg megjelenéséig… Ami egyébként mindaddig példátlan volt a történelemben: egy nemzetközi szerződés miatt egy idegen nagyhatalom, amelynek nem volt szerepe a konfliktusban, fegyveresen beavatkozik a harcba.
Ami azonban biztos, hogy a kiegyezést követő pár évtized volt Magyarország történetének leggyorsabban fejlődő időszaka, mind a gazdaságban, mind a kultúrában – de mindez nem képzelhető el ’48 nélkül! A modern értelemben vett magyar nemzet is akkor született meg.


+1 kérdés
– Ahogy a női emancipáció kérdése is akkor vetődött fel elsőként, noha csak marginálisan. Ennyire nem volt időszerű?
– Ez volt az első olyan nagy történelmi fordulópont Magyarországon, ahol a nők egyenrangú szerepet játszottak az események alakításában. A márciusi ifjak eléggé szó szerint értették, hogy „szabadság, szerelem”.  A soraikban nők is voltak, még ha a tankönyvekben csak férfiak portréit szokás is közölni. Sőt, a politikát is alakították, Batthyány felesége és sógornője profi politikusként szervezték például az ellenzéki tömörüléseket. A forradalomban részt vevő polgárok nyitottak voltak rá, nekik tetszett, hogy Szendrey Júlia George Sandhoz hasonlóan nadrágban, rövid hajjal, szivarozva jelent meg – egy kis falu lakói azonban egyáltalán nem is értették volna, ez micsoda.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!