Két élő exelnöke van a republikánusoknak, idősebb Bush és fia, s ők órákkal Donald Trump indianai győzelme után értésre adták, hogy – példátlan módon – nem fogják támogatni a párt jelöltjét. Ennél tökéletesebben semmi sem illusztrálja a történteket: az előválasztási sorozat immár vitathatatlan nyertese olyan sikeresen kampányolt a saját pártja – és általában Amerika – elitje ellenében, hogy annak kiemelkedő alakjai sutba dobják a kötelező lojalitást és ők is nyíltan szembefordulnak vele.
A New York Times egy sor pártkorifeustól idézi a kerek perec elutasítást. „Nem. Soha. Nem lennék képes rá” – mármint kiállni a biztosra vehető elnökjelöltjük mellett. Vagyis szerintük a júliusi clevelandi jelölőgyűlésen valójában trónbitorlót fognak megkoronázni. Volt már ilyen, hogy a nagy párt főemberei „lelazsálták” a – persze saját párthíveik által – rájuk kényszerített elnökjelölt kampányát, s előbb (1964-ben) a republikánus Goldwater, majd (1972-ben) a demokrata McGovern csúfos vereséget szenvedett novemberben az országos választáson. Minden mostani számítás (és felmérés) szerint ez vár ősszel Trumpra is, de éppen őmiatta már mindenki retteg jósolni.
„A Donald”, ahogyan egész Amerika nevezi (mert annak idején első, cseh származású neje emlegette így a tévékben) eddig valóban minden jóslatra rácáfolt.
Amikor esztendeje (két évtizedes latolgatás után) „bedobta kalapját a ringbe”, s beszállt a másfél tucat pályázó közé, senki sem hitte el, hogy lehetne esélye a republikánus elnökjelöltségre, sőt a legtöbben azt sem, hogy ő maga egyáltalán komolyan gondolja. Hogy ez csak „kacsa”, ravasz önreklám a hírhedten szerénytelen, valóságshow-kban és világszépe-vetélkedők vezetésében (no, meg ingatlan- és kaszinóüzletekben, de még a sportbusinessben is) ismertté vált milliárdosnak, aki nevét felhőkarcolóktól kezdve mindenre kiíratta. Némelyek meg azt gyanították, hogy valójában „helyet csinál” a pártelit és a pénzes támogatók favoritjának, a harmadik Bushnak: szereplésével meggátolja komoly politikai vetélytárs felemelkedését. Mert hát a showman tényleg elvitte a show-t, a republikánusok tévévitáiban szó szerint lejátszott mindenkit. Nagy szereplési rutinjával és gátlástalan személyeskedésével (kedvenc trükkje jelzőket aggasztani rájuk, s folyton ismételgetni: „hazudós Ted” – mondogatta makacsul az utolsónak maradt Cruzra még a győzelem pillanatában is) tökéletesen kiismerte valóságshow-kon nevelődött tévéközönségét, s mindig ő maradt a figyelem középpontjában.
S nem tudtak mit kezdeni a „teflon Trumppal” sem: minden vád lepergett róla. Nemrég kérkedett is ezzel: „ha lelőnék valakit a New York-i Fifth Avenue-n, a táborom azt is elnézné”. Ennél is árulkodóbb, hogy az évek – és főként Obama hivatalba lépése – óta hergelt jobboldali szavazótábort a mérsékeltebb konzervatívabb politikusok már nem merték elidegeníteni, míg a végére maradt vetélytárs, a texasi Cruz szenátor ősszel még éppenséggel mentegette Trumpot, hogy majd megörökölje ezeket az előválasztókat. S hiába hulltak el sorra a pártelitnek még elfogadható jelöltek, s maradt jobb híján – a szenátusi republikánusok körében utált – Cruz, bejött az amerikai kampányok ismert jelensége: a győztes szekerére sokan akarnak felpattanni, így Trump mostanában már 55-60 százaléknyi szavazatot kapott, vagyis megállíthatatlan lett.
Most pedig mindenki fogja a fejét: Amerika egyik nagy pártja (jelképállatát imitálva?) olyasvalakit jelöl elnöknek, aki elefánt lenne a nemzetközi politika porcelánboltjában, a világkereskedelemben vészesen protekcionista, míg odahaza fondorlatos (és gyanús) üzleteivel tűnt ki, büszke bigott nézeteire, pökhendi macsóságára (a tévévitákban sértegette a nőket), milliószámra deportálná az illegálisan az országban lévő latin-amerikaiakat (a már ott született gyerekeket is), megtiltaná a muszlimok belépését, falat húzatna a mexikói határra és a déli szomszédra terhelné a számlát…
Mert Trump, a zsigeri félelmekre és előítéletekre szintén sikeresen rájátszó európai populistákat imitálva, imád „migránsozni”, amint azt az amerikai sajtó is leírta: „hasonlóan a francia Nemzeti Fronthoz, a magyar Fideszhez és az osztrák Szabadságpárthoz”. Reagan híres mondása szerint megint nem tudta a jobbkéz, mit csinál a szélsőjobbkéz: a republikánusokat azok a – vallási és „teapárti” – szélsőségesek szorongatták, s terelték Trumpig, akiket egy publicista szellemesen teandervölgyieknek nevezett. „A Donald” attól lett sebezhetetlen, hogy érte a társadalmi, kulturális, technológiai és demográfiai változásoktól (Amerika „színesedésétől”) megriadó, főleg fehér munkásrétegek, no meg a főként déli, nyíltan rasszisták lelkesednek: a saját berzenkedéseiket hallják tőle vissza. S még imponál is nekik a vagyonával és „csajaival” hencegő, a nőket lekezelő showman: megtestesíti a saját álmaikat. Ahogyan a világ fellelkesült „erős emberei” is örvendeznek erőfitogtató tirádáinak: önigazolásukat olvasva ki szövegeiből.
Stílszerűen ezért erősödik napról napra a felszólítás: (egy publicista szavaival) „a tolerancia, a befogadás, a racionalitás és szabadság Amerikájának hívei pártkülönbséget félretéve mérjenek méretes vereséget” Trumpra. S erre minden esély megvan. Az előválasztásokon ugyan republikánus részvételi csúcsok születtek, de Trumpra összesen 10,6 millióan voksoltak, míg Clinton 12,4 milliót, s a demokrata balszárny jelöltje, Sanders is 9,3-at kapott. Vagyis Donald mögé sokan álltak, de nem elegen egy elnökválasztás megnyeréséhez, s várhatóan sokan állnak majd el mellőle saját pártjából is. Ha már az ultrakonzervatívokat pénzelő multimilliárdos Charles Koch is Hillaryt választaná, az mindennél többet mond. Trump a modern idő legelutasítottabb elnökjelöltje: az emberek majd kétharmadának rossz a véleménye róla, a felének „nagyon nem kedvező”, s éppenséggel nő a tőle kifejezetten megriadók száma (hírességek sora közli, hogy kivándorolna Trump elnök országából). Ráadásul a demográfiai képlet eleve a demokratáknak kedvez, s ez minden elnökválasztással egyre inkább így lesz. Ha Trump az Obama által négy éve legyőzött Romney-nál jobban akarna szerepelni, olyan nagy államokban kellene fordítania, amelyekben jelentős az őt túlnyomó arányban elutasító nem fehér bőrű, pláne latin-amerikai származásúak száma. S a nők hetven százaléka vette rossz néven taszító macsóságát, amire különben immár rá is játszana: ha még nem ugrasztott össze elég csoportot, Hillaryt női mivoltában támadva a két nemet is szembeállítaná egymással.
Szerencsére a teandervölgyieket mozgósító Trump a jóval nagyobb túloldalt is mozgósítja, márpedig éppen a részvételi arány tetemes különbsége magyarázza a kontrasztot az időközi kongresszusi választások ismétlődő republikánus sikerei és az elnökválasztások demokrata többségei közt (még a Gore-t legyőző ifjabb Bush is kevesebb voksot kapott, csak több elektort). Amerika imázsának sokat ártott a sajnos nem kacsa Donald, de nagy kudarca még sokat segíthet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!