Lelassul a forgalom a sokadrangú úton. A sorban araszolók türelmetlenkednek, amikor viszont megelőzik a forgalmi akadályt, a bosszús sofőrarcok felderülnek. Aprócska cigánykaraván tartja fel a sort, a piros házikót egy Unimog húzza, benne bolondos fiatal pár integet vissza a gyerekeknek, a felnőttek a visszapillantóban észreveszik a Mercedes jelre húzott bohócorrot, és azt képzelik, hogy ez a világ legromantikusabb bohóctársulata lehet. Egyáltalán nem tévednek.
Valahogy így képzelhető a jelenet, amikor a Tarkabarka Társulat, azaz Kostyál Anna és Bálint útra kelnek, hogy egy újabb magyar faluba vigyék el otthonukat és műsorukat. Idén nyáron a Balaton-felvidéket utazták körbe a svájci pszichológusok. Svájci? Pszichológusok? Figyelem, ennél még sokkal több furcsaságot és megannyi varázslatos történetet rejt a karaván.
Leszámolás a morcos apukákkal
A híres salföldi Pajta Galéria előtti kőtengeren két kisfiú ugrál a távolban. Pedig szüleik a színpad előtt szuper helyet foglaltak a második padsorban, amiket lassan átadnak más gyerekeknek, akik izgatottan várják az előadást. Már álló és földön ülő sorból is több van. A mezőn felállított cirkuszi kocsi előtt véget ér a nézőcsalogató zenélés, sármos-titokzatos bohócférfi jelenik meg a színpadon, már a második mozdulatánál kuncognak a gyerekek, hamar bekapcsolódnak a felnőttek is, nemsokára hullámozva nevet az egész nézőtér. Csodaszép bohóclányért, bohóclánnyal megy az adokkapok, van itt bűvésztrükk, pantomim, bohóclány- és buzogánydobálás, tangóharmonikázás és rengeteg humor. A két kőtengeres fiú nevet a legjobban a szülők ölében, egyszer csak ott termettek, a műsor végén pirosra tapsolják a tenyerüket, ők akarják bedobni a kalapba a pénzt.
„Ilyesfajta csodák történnek körülöttünk naponta” – meséli Bálint pár nappal később immár egy köveskálói gesztenyefa alatt és tojásos lecsó fölött. Az elmúlt napokban itt táboroztak le (korábban már adtak a faluban előadásokat, így szívesen látják őket), mert Anna az említett salföldi előadás után a színpadbontáskor megsérült. Bicegve térül-fordul, kimossa a szennyest (lavórban), megfőzi az ebédet (rezsón), ahogy azt otthon szokás, közben magyarul beszélget velünk a liechtensteini lány. „Egyszer egy kislány az apukájával nézte a műsorunkat nagy figyelemmel és izgalommal. Az előadás után elbeszélgettünk, és kiderült, hogy a kislány valami nagyon ritka betegségben szenved, ami miatt folyton éhes és enni akar. Az agya a normálisnál jóval többször, szinte egyfolytában küldi az éhség jeleit a testének. Annyira el volt bűvölve az előadástól, főleg a gitározástól, hogy nem mozdult a helyéről. Az apukája örömében meghívott minket egy italra. A kislány újabb gitározást akart, amit persze teljesítettünk. A kedvenceim egyébként a morcos apukák, akik a műsor egy pontján rendre feladják a fapofát” – folytatja Bálint, aki évekkel ezelőtt Peruban tanulta meg, hogy mennyi mindent elérhet az embereknél egy szál gitárral és nagy mosollyal.
Kalandból hivatás
Bálint szülei tanáremberek, akik a ’70-es évek végén disszidáltak Magyarországról Svájcba, a fiuk már ott született. A kis- és középiskolás éveiben folyton zenélő, bohóckodó Bálint egyszer csak szűknek érezte a bázeli egyetem pszichológia karát – ahogy ő fogalmaz –, besokallt Európától, és Dél-Amerikába ment világot látni. Hónapokat töltött önkéntesként egy limai gyerekotthonban, ahol a nyomortelepek árvái és veszélyeztetett kamaszai voltak a lakók. Bálint komoly leckét kapott abból, hogy hogyan törje meg az érdektelenséget vagy éppen ellenségességet egy olyan helyen, ahol némelyik gyerek biztosabb kézzel nyúlt a fegyverhez, mint a játékhoz.
A kaland utolsó hónapjait vándorlással töltötte Limától a dzsungelig, utcazenélésből tartotta fenn magát. Az utazást, utcai létet sosem érezte veszélyesnek, hiszen az „őrülteknek saját őrzőangyaluk van”, és még a pénz is mindig összegyűlt ételre és továbbutazásra. „Peruban mindenhol szól a zene, a mindennapi élet szerves részei az utcazenészek, szükség van rájuk. Játszanak a buszon, a piacon, az emberek zenei aláfestéssel esznek, utaznak. Én azzal tudtam kitűnni, hogy beleénekeltem a számokba magamat – ahogy bohócként is magamat nagyítom fel –, és amit magam körül láttam, amit megéltem, a lábosban rotyogó bárányfejtől a kínzó hasmenésemig.”
„Borzasztó állapotban sétált be Bálint az egyetemre egy nap, lefogyva, szakállasan, szakadtan, de csillogó szemmel” – idézi fel Anna a fiú visszatérését. Akkoriban még csak barátok voltak, a liechtensteini családból származó Anna az utazás ideje alatt mégis magyarul kezdett tanulni, hogy meglepje a fiút. (Ma már ők ketten csak magyarul beszélgetnek, nyugati utazásaik során ez a titkos nyelvük, Magyarországon pedig így érzik magukat igazán otthon.) A csodabogár immáron szerelmével együtt nem sokkal később a helyére került: a két fiatal az egyetem mellett bohócképzésen vett részt a híres Dimitri bohóc által alapított iskolában, majd jelentkeztek a zürichi színiakadémia mozgásszínházi szakára.
A bohóc én vagyok
Anna, aki szintén egész életében zenélt, ugrált, szórakoztatott, és még elalvás előtt is táncolt a szobájában, Bálinthoz hasonlóan azért ment pszichológia szakra, hogy megértse és szebbé tehesse az emberek életét. Az egyetemen szerzett tapasztalataikra remekül épült rá a bohóctudomány a világhírű iskolában, ahol a legfontosabb, amit megtanultak: „a bohóc én vagyok”.
„Tökmindegy, hogy nézel ki, sőt, ha van valami hendikeped, azzal kell hódítani – magyarázza Bálint védjegyévé vált sörényét rázva. – Minél többet tudsz magadról, minél jobban elfogadod magad, annál jobb bohóc lehetsz.” Később, amikor már társulatukkal egyhetes kurzusokon gyerekekkel foglalkoztak, találkoztak egy kisfiúval, aki zseniálisan tudott böfögni. Míg az iskolában folyton megbüntették tehetsége miatt, a tanfolyam végi előadáson a kisfiú számát a büfögése köre rendezték, amivel hatalmas sikert aratott és végre elfogadottnak, sikeresnek érezhette magát.
A fiatal pár még tovább szeretett volna lépni, azért járták ki a zürichi színiakadémiát, hogy fejleszthessék testbeszédüket.
Aztán megszöktek a vándorcirkusszal…
Pontosabban csatlakoztak Svájc leghíresebb, gyerekeket szórakoztató vándorcirkuszához, a Circolino Pipistrellóhoz, ahol Bálint artistaként és animátor-cirkuszpedagógusként, Anna pedig színészként, artistaként, pedagógusként és szervezőként is dolgozott. A társulat minden évben újraszerveződik és kilenc héten át új cirkuszszínházi műsort próbál be, amellyel aztán tavasztól télig beutazzák Svájcot előadásokat és foglalkozásokat tartva. Három évig járták velük az országot, esküvőjüket is a társulat téli szállásán tartották, aztán még évekig ide húzták el a kocsijukat, hogy „átteleljenek”.
Bárhol utca 17.
Postacímük és számlaszámuk liechtensteini, otthonuk három éve ez a cirkuszi kocsi, amelyet Piroskának hívnak (a bohócorrot idéző szín miatt), és a 17-es házszámot viseli. Ezzel indulnak Magyarországra minden tavasszal, jó pár napba beletelik, mire a harmincas átlagsebességgel megérkeznek.
Őszig faluról falura járják a vidéket, két-három napot maradnak egy-egy helyen, ahol van elég gyerek. Van, hogy patakban mosdanak, és lavórban hűtik a tejet, se hűtőjük, se mobilinternetük. Ahol pár napra megállnak, ott kirakják a kerti székeiket, Anna fűszernövényeit, kihúzzák színes zászlósorukat, összebarátkoznak a „szomszédokkal”.
Csomagjuk legfőbb része a két jelmezes bőrönd, az óriáscilinder, amelyet még nászajándékba kaptak, és a két bicikli, amellyel vándorlásaik során az első két évben bejárták Magyarországot műsorokat adva a legkisebb falvakban, sokszor olyan gyerekeknek és felnőtteknek, akik sosem láttak még életükben se bohócot, se artistát.
„Az egyik legmeghatóbb élményünk a Tisza-tónál volt, Pusztataskonyban, ahol egy zárt elmegyógyintézetbe keveredtünk. A betegek hatalmas ovációval ünnepelték a műsorunkat, amelynek elemeit újra és újra meg kellett ismételnünk, alig akartak továbbengedni minket.”
Nem ez a legkülönlegesebb hely, ahol valaha Bálint fellépett, idén tavasszal egy barátjával Srí Lankára utazott, ahol szegény településeken, árvaházakban és börtönökben adták elő klasszikus bohócszámukat.
„Kicsit meg voltunk illetődve, amikor farkasszemet néztünk több száz nehézfiúval, de szívesen nevettek egymáson, amikor egy-egy nagymenőt »lejárattunk «. Egyszer beleestem a főigazgató ölébe, az elítéltek tomboltak a gyönyörűségtől, de jól viselte” – idézi fel Bálint, hozzátéve, számukra a legfontosabb alapkészség, hogy gyorsan megérezzék, kivel meddig lehet elmenni, kit hogy lehet lekötni – így műsoruk, a KABUFF – sem tud ugyanolyan lenni két este.
Ritkán látni ilyen szabad embereket, akiknek nem hoz a postás csekket, akiknek nem kell kienni a hűtőt, nem pakolják jobbra-balra a túlvásárlás következtében felgyülemlett lomjaikat, és az elmúlt években soha egyetlen pillanatra sem foglalkoztak olyasmivel, amihez nem volt kedvük. Belépőt nem szednek, az előadások után mindenki annyit dob a kalapba, amennyit tud: kaptak Erzsébet-csekktől répán át tobozt is fizetségül, mindnek ugyanúgy örültek, ahogy az is jólesik nekik, hogy a falubeliek rendszeresen meglepik őket ezzel-azzal.
Hálásak nekik a helyiek, hogy életet, vidámságot hoznak a településre. Itt, a köveskáli iskolaudvaron különösen szívderítő látvány a tarka kocsi, a reggelente jógázó, délután gyakoroló, este izgatottan az előadásra készülő fiatal pár és persze az esti műsorra összeverődött gyerektömeg. Az egykori intézmény mára már csak táborozókat fogad, mert elfogytak a kicsik a faluból, az iskola bezárt. Pár estén viszont újra itt nyüzsgött a nyáron a környék apraja-nagyja, hogy lássák Tarkabarkáékat.
Ha tudni szeretné, merre járnak:
www.tarkabarka.li
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!