Szegénység az van, egyre fojtogatóbb, nem csoda hát, ha a feszültség is nő, de az a héten történt először, hogy rendőrségi jelenlétre volt szükség, csillapítandó a nyomor szülte dühöt. Éhséglázadás Rakacán – így sűrítette egy mondatba a sajtó a borsodi faluban történteket: a helyiek nem kapták meg időben a segélyt, a nekik egy egész hónapra járó 22 ezer 500 forintot, összegyűltek hát a polgármesteri hivatal előtt, hogy kérdőre vonják elöljárójukat, mégis, miből adjanak enni a gyerekeiknek a hétvégén és persze egész hónapban. Mi másnap indultunk Rakacára. Nyomort és éhséget találtunk, dühöt és elkeseredettséget is, most tényleg csak kevésen múlott, hogy mindez végül nem szült lázadást.

Rakacára már eljutni is komoly kihívás. Az edelényi kistérségben, Miskolctól úgy hetven kilométerre északra fekvő településre apró falvakon át vezet az út. Már ha vezet, mert egyszer csak a semmiből tűnik elő a hatalmas sárga tábla: Útlezárás. Vissza kéne fordulni, csakhogy elkerülő utat közel, s távol nem látunk. A tanácstalan pestieken egy arra araszoló teherautó sofőrje segít: menjünk csak, nem kell azt a táblát olyan komolyan venni, ő is át szokott hajtani a lezárt úton.

Másfelé meg úgyse lehet menni. Megyünk hát, de hamar kiderül, mégiscsak volt értelme annak a táblának. Az út egy helyen le van szakadva, több méter széles a lyuk, amit alámosott az árvíz. A tavalyi árvíz. Azóta se járt erre senki, hogy kijavítsa. Óvatosan elkerüljük a tengelytörést, innen alig negyed óra már csak a zsákfalu, ahová tartunk.

A vidék gyönyörű, a domboldalon templom, temető öleli körül, megkerüljük és már be is érünk Rakacára. Lassan hajtunk, nehogy eltévesszük a polgármesteri hivatalt – az óvatosság végül feleslegesnek tetszik, a hivatal ott van, ahol az emberek, a falu lakosainak többsége az épület körül álldogál. Legalább háromszázan vannak a 868 lakosból. Aki nincs itt, az vagy iskolában, vagy otthon, munkában aligha, a munkanélküliség itt szinte százszázalékos. Alig több mint egy tucat embernek jut közmunka, a többiek egyetlen bevétele a havi segély.

Még szinte ki sem szállunk az autóból, máris kérdezik, honnan jöttünk. Tévétől, újságtól? Újságírónak itt kérdezni alig kell, csak a jegyzetelést bírja, ömlik a panasz a helyiekből. Nem jött meg a segély, nincs mit enni adni a gyerekeknek, nem telik a gyógyszerekre, sem a számlákra. A polgármester nem áll velük szóba, nincs is a faluban, elment még reggel. Azt ígérték, 9-re lesz pénz. 11 óra van már, az idő múlását itt a feszültség növekedése jelzi. Előző nap a rendőrök is kijöttek, a falu lakói szerint feleslegesen, mesélik, ők akkor is békésen álldogáltak az önkormányzati hivatal előtt. „Nem kell tőlünk megvédeni senkit. Csak pénzt akarunk, mert különben éhen halunk. A gyerekek éhesek. Mi sem ettünk tegnap óta” – gesztikulál szélesen egy férfi.

Átfúrjuk magunkat a tömegen, hogy bemenjünk az önkormányzat épületébe, előzékenyen engednek előre, hátha mi megtudunk végre valamit – mikor jön a polgármester, mikor jön a pénz. Az egész épületben mindössze hárman vannak, három asszony, akik igazi villámhárítóként igyekeznek oldani a feszültséget. Az anyakönyvi hivatalba ülünk be beszélgetni.

„Mi sem tudunk semmit, csak azt, hogy ma jön a pénz. Tudjuk, hogy már meg kellett volna érkeznie, de a polgármester úrral most nem lehet beszélni, tárgyaláson van” – sóhajtja egyikük. Majd ugyanezt a szöveget ötpercenként elmondja újra és újra, amikor a rakacaiak – ki mérgesebben, ki szomorúbban – benyitnak az ajtón és érdeklődnek. Eközben megtudjuk: a falut szinte teljes egészében romák lakják, a térségben jóformán csak a mezőgazdaság biztosít megélhetést, már ha mezőgazdasági munkának tekintjük a gombaszedést és a gyógynövénygyűjtést. Az önkormányzat végzetesen eladósodott. Iskolát, óvodát üzemeltetnek, gyermekjóléti és védőnői szolgálatot is, az egészségügy viszont már vállalkozásba lett kiadva.

Az egykori vízszolgáltató inkasszót nyújtott be a falu ellen, még 7 millió forinttal tartoznak, ezért nem érkezett meg a segélyre szánt összeg, mert az adósságtörlesztésre ment, nem éhségcsillapításra. De pénz az lesz – ígérik –, mert az önkormányzatnak járó e havi állami normatívából telik a segélyekre. Másra viszont nem. A hivatalban még arra sem nagyon, hogy papírt vegyenek a nyomtatóba, vagy feladják postán a hivatalos leveleket. Idebent sem kisebb az elkeseredés tehát, mondani sem tudnak többet, lemondóan ülnek tovább a szobában.

Míg bent voltunk, hatalmasra duzzadtak az indulatok odakint. Hiába mondjuk, hogy mi sem tudunk többet, körénk gyűlnek az emberek, vége-hossza nincs a vádaknak és a panasznak. „Mi nem szégyelljük, hogy nincs mit ennünk, írja csak meg. De azt is írja meg, hogy mindenről ez a polgármester tehet. Se munka nincs, se segélyek nincsenek, semmi sincs itt. Tudja, mit esznek a gyerekek az iskolában? Négyfelé vágott fasírtot. Repeta meg nincs. Most mindjárt jönnek haza, mit adunk nekik enni egész hétvégén?” – kérdezik a kétségbeesés végső határán álló asszonyok. Van, aki harcias, van, aki szerint az egésznek semmi értelme sincs. És van, akinek az arcán könnyek csorognak végig. Mielőtt végleg ránk ragadna a hivatalosságnak e helyen igencsak nyomasztó szerepe, a pénzre és a polgármesterre várakozás óráit falujárással ütjük el.

Az egyik asszony útbaigazít: „A templomot nézzék meg, az nagyon szép, és a temető is az. Gyönyörűek a sírok, csupa márvány, az én férjemet is oda temettük.”

Egy utcával feljebb rendőrautó áll, ketten ülnek benne, így néznek szembe a több száz fős tömeggel. Nem mintha szükség lenne rájuk, hiszen a falubeliek csak álldogálnak, és várnak, és bár a hangulat paprikás, rendőrnek itt dolga – még – nincs.

A főutcán takaros, bár kopottas házak előtt sétálunk el, sokan jönnek szembe velünk, mindenki köszön. Lassan a gyerekek is szállingóznak az iskolából, hatalmas táskákat cipelve bandukolnak az úton. Egyiküktől megkérdezzük, örül-e a hétvégének. Míg ő hatalmas mosollyal bólint, a kezét fogó apuka halkan azt motyogja maga elé: „Igen, de minek?”

Felmegyünk a dombra, és bár a bazilika formájú görög katolikus templom kerítésén ugyan nem tudunk átjutni, de odafentről elképesztő a kilátás, percekig állunk az 1942-ben épített Hősök tornya, a falu világháborús hősi halottainak emlékműve mellett és szemlézzük a tájat. Innen látjuk, hogy odalenn tovább nőtt a tömeg. Minél többen vannak, minél hosszabb a várakozás, annál nagyobb az indulat. Visszamegyünk és várunk mi is. A polgármesterre, aki csak nem jön, a pénzre, ami késik, vagy valami csodára, ami segít ezeken az embereken.

Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. Az emberi hangok közé gépkocsi motorjának duruzsolása vegyül, felmorajlik a tömeg is. Jönnek. Jön a polgármester. De jön-e a pénz is? Az önkormányzat kapuján két kocsi hajt be, rendőrautó követi őket. Az emberek összetömörülnek az épület előtt, dühös hangjukba aggodalom vegyül. Ők kint rekednek, mi viszont bemehetünk, a polgármester ugyanis a szobájában vár minket.

Kiss Béla fáradtan ül bele a székbe. „A Jóisten is ver engem ebben a három napban. Azt képzelje el, hogy most meg a pénzszállító autó is késett, ezért nem értünk vissza időben” – kezd bele a történetbe, ami még a megválasztása előtti időkbe nyúlik vissza. Elődjétől 80 millió forintos tartozást „örökölt”, ezt próbálja már két éve törleszteni, kis lépésekben. A mostani egyedi eset, eddig még soha nem történt meg, hogy nem tudott volna fizetni. Volt már, hogy a teljes összeget nem tudta odaadni az embereknek, de részleteket azért igen. „A probléma az, hogy az emberek megszokták, hogy már az előző hónap végén megkapják a segélyt, ami amúgy mindig 5-én járna nekik. Én tudom, hogy ebből a pénzből nem lehet megélni. Azt is tudom, hogy nincs munka, ezért nem tudnak dolgozni. De nekünk sincs pénzünk, az önkormányzat is egyik napról a másikra él” – mondja. Bevételeik jó­­for­mán egyáltalán nincsenek. Iparűzési adó, súlyadó? – kérdezzük, Kiss Béla pedig hitetlenkedő mosollyal fogadja naivitásunkat. Nem, nem és nem. Valaki bekopog, keresztnevén szólítja a polgármestert, majd a fizetése felől érdeklődik. Kiss Béla türelmesen válaszol: most a segélyeket osztják, a fizetés csak hétfőn várható. Ő is keresztnevén szólítja az ajtóban álló férfit. „Csak azt nem tudom, hogyan fajult idáig a dolog. Ismerek mindenkit, együtt nőttem fel ezekkel az emberekkel, most meg egyik napról a másikra ellenem fordultak. Pedig a problémák többségét csak átvettük az előző hivataltól” – fordul ismét felénk, majd szét­­tárja a kezét. Hétfőn a lakástámogatást is ki tudják fizetni, a közmunkások bérét is odaadják majd. De ettől az önkormányzat tartozásai nem csökkennek, így csak remélni tudják, de garantálni nem, hogy a mostanihoz hasonló helyzet nem fog többé kialakulni.

Odakint egy apró ablak körül gyűlik a tömeg. Egymást lökik az emberek, mindenki a pénzét akarja. Aki megkapta, már indul is kifelé. Egy család mellé csapódunk, megkérdezzük, elkísérhetjük-e őket egy darabon. Az anyuka kezében néhány papírpénz – arcán megkönnyebbülés –, és már mutatja is az utat. Először a postára mennek, feladni a csekkeket. Mire odaérünk, már hatalmas a sor, mindenki a számlákat akarja letudni, minden más másodlagos. „Ha kikapcsolják a villanyt, nem tudom visszaköttetni” – sóhajt fel valaki. Anyuka hozza ki karon ülő kislányát, kezében csokoládé. Kihámozza a papírból, hitetlen öröm gyúl az arcán. „Nyertünk még egyet!” – kiált fel, rohan vissza a postára, mintha ez az egyetlen nyeremény csokoládé maga a lottóötös lenne.

A postán 16 ezer forintot fizet ki a 22 ezer 500-ból. Tovább indulunk a boltba, eközben a mellettem lépkedő asszony büszkén mutogat a lányaira. Az egyik már férjhez ment, a másik kilencedikes, a harmadik még csak hetedikes.

Barátságosan, felszabadultan mesél, de azért néha kitör belőle a keserűség. „Minden hónapban ez van, a maradékból kell élni. Nem csak enni, de öltözködni, a gyerekeket taníttatni, gyógyszerre, másra nem marad semmi” – magyaráz, majd befordul a közértbe. Itt is hatalmas a tömeg, a falubeliek második útja ide vezet. Amikor kijön, mutatja a szatyrot. Krumpli, uborka, két kenyér, innivaló. Ennyi van benne. A kezében pedig 900 forint, ennyi maradt a segélyből. „Petrezselymes krumpli lesz, savanyúsággal. Van még egy kis húsleves leszűrve a hűtőben, és ennyi” – néz szeretettel a lányaira, aztán elköszön, és megy tovább.

Mások is baktatnak a kisbolt felé, vagy éppen el onnan. Kocsma viszont az egész faluban nincs, oda hiába mennénk beszélgetni. „Írja meg, mi itt nem italra költünk” – veti fel a fejét büszkén egy férfi. Mi pedig csak azon gondolkodunk, hogy milyen falu, az, ahol már kocsma sincs? Hát szegény, nagyon szegény. Az egyik házból mulatószene szól. Az előtte elcirkáló kisfiú dalolva jegyzi meg: „Megjött a segély, most már mulatnak!” Lassan elnéptelenedik a főutca. A korábban dühös anyák hazafelé igyekeznek, hogy vacsorát főzzenek a gyerekeknek.

Rakacán elmaradt a lázadás, maradt az éhség.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!