A felnőttek háromnegyede munkanélküli. A családok nagy része a létminimum alatt él. Előfordul, hogy a gyerekek, akik délután az iskolában uzsonnáznak, legközelebb csak ugyanott, a másnapi tízórainál ülnek újra asztalhoz. A falu szélén düledező, romos házak fogadnak. Ajtó, ablak nincs, csak leomló falak. A 900 lakosú Heves megyei Tarnabodon kilátástalannak tűnik az élet. És mégsem az.

A felnőttek háromnegyede munkanélküli

- – Kép 1/4

Talán ismerik a mesét, amikor is a kis kakas ide-oda rohangál, a kúttól a leányhoz, a leánytól a tehénhez, a tehéntől a réthez, és így tovább, hogy megmentse a párját, akinek torkán akadt a vadkörte. Ugyan csak egy kis vizet szeretne kérni, de az egész falut be kell járnia, mert mindenhol új igények támadnak, mindenkinek valami másra van szüksége. Végül talál egy félkrajcárt, elviszi a boltba, kap érte kaszát, elviszi a réthez, ahonnan a szénával szalad a tehénhez, és végigjárja ugyanazt az utat visszafelé, hogy megszerezze a vizet és megmentse a tyúkocskát.

Tarnabodon nagyjából ugyanez a helyzet. 8 évvel ezelőtt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai véletlenül találtak rá a településre. Akkor még csak az volt a cél, hogy az otthontalanoknak otthont biztosítsanak, és lehetőséget az újrakezdéshez. „Nem volt könnyű olyan helyet találni, ahol befogadják ezeket az embereket. Főként az előítéletek miatt. De az önkormányzat és a falu lakói is nyitottak voltak” – kezd bele a mesébe Kohányi Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Szo­ciális és Foglalkoztató Nonprofit Kft. vezetője. A házakat, ahová a hajléktalanok beköltöztek, a Szeretetszolgálat vásárolta. A családokkal szerződést kötnek, amelynek értelmében, amíg dolgoznak, rendben tartják a portájukat és a gyermekeiket iskolába járatják, maradhatnak. Mára csaknem 25 család fordult meg nálunk. Többségüknek sikerült munkát találni, beilleszkedni a közösségbe, és van olyan is, aki már tovább is ment innen, és máshol dolgozik.

Az első lépés tehát az otthonteremtés volt. De közel sem az utolsó. Tarnabodon és vonzáskörzetében álláslehetőség gyakorlatilag egyáltalán nincs. Így munkahelyek teremtésére is szükség volt, majd a gyerekek óvodába, iskolába járásának biztosítása, a családok segítése, az intézményi rendszer fejlesztése kellett. Kis lépésekkel haladtak, ahol problémát láttak, megkíséreltek segíteni. Így lett például a falu közepén lévő kocsmából ezúttal a kiskorúak játszóháza.

Az iskola falán hatalmas, színes mesefigurák fogadnak. A szülők és a gyerekek csinálták közösen, hogy megszépítsék a teret, amelyet mára betölt a gyerekzsivaj. „133 gyerek jár ide. 45 százalékuk sajátos nevelési igényű, magatartási, beilleszkedési problémákkal küzd” – tudjuk meg Milibákné Veres Erikától, a tarnabodi Máltai Óvoda és Általános Iskola igazgatónőjétől. „Elképesztően magas ez a szám. De ha megnézzük, hogy milyen családokból jönnek ezek a gyerekek, megvan a magyarázat. Olyan házakban élnek, ahol nincs víz, nincs áram, egy szobában több generáció él, ahol alszanak, ott főznek. Gyakran a szülők még maguk is gyerekek, fogalmuk sincs arról, hogyan kell egy kisbabával bánni, mivel ők is hasonlóképp nőttek fel” – elemezte a helyzetet az igazgatónő. A Máltai Szeretetszolgálat épp ennek megelőzésére létesítette a legkisebbeknek és szüleiknek a Biztos Kezdet Gyerekházat, ahová bármikor betérhetnek nem csak az anyukák, de a kismamák is. „Az volt a legnehezebb, hogy elnyerjük a bizalmukat, hogy elfogadják a segítséget. Gyakori, hogy valaki késő este keres bennünket, mert napközben szégyelli, hogy nincs mit ennie, nincs hol megfürdetni a gyereket. Elvileg csak délelőtt tartunk közös foglalkozásokat. Gyakorlatilag a hét minden napján, 24 órában fordulhatnak hozzánk a családok” – mondta Kálosiné Tóth Katalin, a gyerekház vezetője, aki szerint a legnagyobb eredmény az, a szülők már hagyják, hogy segítsenek nekik. Az is fontos, hogy a gyerekházban van a védőnő, aki odafigyel rájuk. Korábban nem volt, így előfordult, hogy a védőoltások megszervezése is gondot jelentett. Ilyen ma nem fordulhat elő.

Az utcán egy kislány poroszkál a barátnőjével. Még dél sincs, így meglepő a látvány. „Ő például nyolcadikos. Tavaly még magántanuló volt, idén próbáltuk visszaterelni az iskolába. Kezdetben nehéz volt vele bírni, utálta, hogy itt kell lennie. Aztán kiderült, hogy nagyon szeret főzni. Adtunk rá lehetőséget. Most azt tervezi, hogy az általános iskola befejezése után szakmunkásképzőbe megy, szakácsnak tanul tovább” – az igazgatónőn látszik, hogy minden ilyen egyéni sikerre büszke. És hogy mit keres a kislány hétfő délelőtt az utcán? „Hevesre mentek be, ruhát venni a bálra. Nekik ez nagyon fontos, ezért elengedtük őket. Csak így, ilyen kis kompromisszumokkal lehet benntartani őket. Ha mi engedünk egy kicsit, ők is engednek, tudják, meddig mehetnek el.”

Két utcával odébb a seprűkészítés alapjaiba már Berci vezet be minket. „Négy gyönyörű gyerekem van. Nagyon örülök, hogy itt dolgozhatok, már több mint egy hónapja. Még sokat kell tanulnom, most naponta 40 seprűt készítek. Aki igazán jó, az megcsinál hetvenet is” – miközben ámulva nézzük, ahogy a formátlan cirokkötegből egy tű és némi piros műanyag szál segítségével pillanatok alatt seprű lesz, Berciről kiderül, hogy ennél jóval több van benne. Művészi tetoválásokat készít. „Ha akarod, rátetoválom az arcképedet a karodra. Teljesen élethű lesz” – az ajánlattal ugyan nem élünk, de azt azért megtudjuk: a tetoválások iránt érzett szerelem nem új keletű. Berci még régen látott egy motívumot, ami annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, ő is megtanulja a szakma csínját-bínját. Autodidakta módon sajátította el a fogásokat, ha egyenesbe jön az élete, ezzel szeretne foglalkozni. Páratlan kézügyessége van, megfestette már (na nem bőrre; falra) Tarnabod 3 dimenziós térképét is. A seprűkészítés négy embernek ad állandó munkát. Lehetne többnek is, ha lenne miből. A „seprűgyár” ugyanis épp csak ezt a négy embert tudja eltartani. „Ha tudnánk magunk termelni a cirkot, könnyebb lenne. Most ez is pénzbe kerül – ezen a ponton derül ki, hogy Veres Erika nem csak az iskola igazgatónője. „Itt nincs olyan, hogy valaki csak egy dologgal foglalkozik. Mindent csinálunk, amit kell. Ha arra van szükség, az iskolában vagyunk. Ha egy család segítséget kér, akkor elmegyünk hozzájuk. Ha az adósságkezelővel kell találkozniuk, akkor is mellettük vagyunk” – így gyűlnek a megoldandó problémák Tarnabodon, a szeretetszolgálat munkatársai pedig lé­­pésről lépésre igyekeznek felgöngyölíteni őket. Ezen a ponton el is válunk az igazgatónőtől, aki siet vissza az iskolába.

Az elektronikai bontóüzem bejáratánál fémdetektor kapu fogad. Igaz, még nem működik, Ferihegyről kapták, ott, ugyebár, már nem kell. „Mégiscsak van itt olyasmi, amit ki lehet vinni. De nem ez a lényeg. Ha körbenéz az udvaron, hatalmas itt a szemét. Jön mindenhonnan. Mi viszont 30 munkahelyet tudunk teremteni ebből a szemétből” – mutat körbe Kohányi Miklós.

Van itt minden. Monitor, hajszárító, ventilátor, ősrégi telefon, nyomtató, és még egy sereg dolog, amiről azt sem tudjuk, micsoda. A hulladék bekerül a bontóüzembe, ahol szakavatott kezek biztos mozdulatokkal (és kalapáccsal) aprítják miszlikbe. „Itt jóformán mindent fel tudunk használni. Műanyag, vas, vörösréz, a számítógépek alaplapjai, a nyomtatók patronjai, fénycsövek, soroljam még?” – mutat végig a kupacokon, amelyekben takarosan szétválogatva várják a különböző anyagok, hogy elszállítsák őket. Egy idősebb férfi mellett megállunk: nagy odafigyeléssel csavaroz éppen. A jobb keze csonka, mégis elképesztő sebességgel bont elemeire egy alaplapot. „Két éve vagyok itt. Az elején nehezebb volt a munka, de a többiek sokat segítettek. A kisebb dolgokat szeretem szétszedni, de a nagyokkal is elbánok” – beszélgetés közben megmutatja, mi hova való, olyan gyorsan dolgozik, hogy fel sem ismerjük a kezéből a dobozokba vándorló anyagokat. Amelyek a szétválogatás után ismét kikerülnek a szabad ég alá, immár katonás rendben, és várják, hogy a felvásárlók tovább szállítsák őket. A bontóüzem évente körülbelül 600 tonna hulladékot dolgoz fel, az ország minden tájáról küldik az elromlott, elavult készülékeket. „Itt mindennek van helye. Mindenből lesz valami, mindent el tudunk passzolni. A recesszió idején például a műanyagnak nem volt itthon ára. Vettünk egy préselőt, amivel raklapméretűre tudjuk tömöríteni, most pedig Kínába szállítjuk, mert ott hasznosítják újra. Hasznunk alig van az egészen, épp hogy csak fenn tudjuk tartani az üzemet. De ennek a 30 embernek így van biztos munkahelye, van fizetésük, van miből élniük nekik és a családjaiknak” – a falubeliek számára pedig ez a legfontosabb, hiszen máshol elhelyezkedni szinte lehetetlen. „Nem tudunk mindenkinek munkát adni, de akinek lehet, azért megteszünk mindent. Például az óvodában, iskolában is helyi asszonyok dolgoznak, a dajkák, a konyhásnénik, a takarítónők, mind tarnabodiak, akik a megfelelő képzés után el tudtak nálunk helyezkedni” – tudjuk még meg, mielőtt útnak indulunk hazafelé.

Tarnabodon sincs minden rendben. A problémák súlyosak, viszont van miben bízni. A faluban vannak feszültségek, ezt nem tagadja senki, de megvan az esély a kitörésre. Időről időre hallani botrányokról, uzsorázásról, a lakosok közti ellentétekről. Más településekhez mérten Tarnabodon mégis adott egy lehetőség, amivel bárki élhet, ha akar. Mert vannak páran, akik megteremtik ezeket a lehetőségeket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!