Mengele másik élete – Egy magyar miniszterelnök beszédírójának könyve a náci szörnydoktorról

– Nehéz volt Josef Mengelévé válnia? Miért az auschwitzi tömeggyilkos orvos szemszögéből meséli el az ő élettörténetét?

– Nem esett jól a lelkemnek. Bele kellett helyezkednem egy végletekig nárcisztikus, önvádat vagy lelkiismeret-furdalást láthatólag nem ismerő jellem szerepébe, akit végül nem tudtam megérteni, pláne nem megbocsátani neki. Sok öngyűlölettel írtam a könyvet és egyáltalán nem bántam, amikor végre megszabadulhattam ettől a figurától. Megpróbáltam ugyan egyes szám harmadik személyben írni, de akkor állandóan kiszólt a szövegből a szerző, ítélkezett, véleményt nyilvánított. Holott éppen az volt a szándékom, hogy az értékítéletet ne én, hanem az olvasó hozza meg.

– Így aztán tényleg furcsa, miért választotta egyáltalán regénye hőséül a halál angyalát.

– Pár éve egy angol nyelvű újságot lapozgatva futottam bele az öreg Mengele fotójába: egy joviális idős úr nézett vissza rám, nem tűnt űzöttnek. Erre és a saját tudatlanságomra is rácsodálkoztam: fogalmam sem volt, mi is történt vele a háborút követően. Elkezdtem utánaolvasni, akkor még korántsem egy regény megírásának szándékával. Nagyon meglepődtem, mert annak ellenére, hogy a magyar történelemben fontos szerepe van – 400 ezer honfitársunk halála kötődik hozzá szorosan –, kevés a róla szóló magyar nyelvű irodalom.

– A legismertebb dr. Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című beszámolója, amit többször is kiadtak 1946 óta.

– Így van, a Sonderkommandóban servus medicusként tevékenykedő boncolóorvos írása nagyon fontos forrás. A másik talán már nem ennyire közismert: Bokor Péter történész-filmrendező Mengele doktor nyomában című dokumentumfilmje, illetve annak kötetben megjelent átirata 1987-ből. Amikor 1985-ben egyértelműen kiderült – az álnéven eltemetett holttest azonosításakor –, hogy Mengele már hat éve halott, kiutazott Sao Paulóba, és interjút készített az orvost évtizedekig bujtató honfitársunkkal. Stammer Géza persze tagadott mindent, mintha nem is tudta volna, kit rejtegetett, miközben az őt körbevevő luxus egyértelműen mutatta, mennyi mindent köszönhetett a Mengele családnak a titoktartásért.

– Angol és német nyelven kellett tehát kutatnia?

– Gerald L. Posner és John Ware monográfiája, valamint egy amerikai újságírónő és egy túlélő Mengele-iker feleségének Children of the Flames („Lángok gyermekei”) című kötete adják a legteljesebb rálátást Mengele életére és tetteire. 1985-ben a Mengele család bizalmasától, aki az emigrációban az egykori orvos kapcsolattartója volt, egy házkutatáskor elkobozták a levelezését, Brazíliában lefoglalták a szintén bujtató Bossert házaspárnál maradt iratokat, Mengele fia, Rolf pedig kiárusította apja hagyatékát egy német médiakonszernnek. A Bunte-lapokban levél- és naplórészleteket közöltek, de a hagyaték egészébe is betekintést nyerhettek egy időre a kutatók – a monográfusok ezekből dolgozhattak. Azonban az élettörténetből még így is hiányzik 10-15 év történése, az ezekről szóló iratokat a család valószínűleg megsemmisítette.

– A hagyaték azóta sem kutatható?

– A médiavállalat eladta egy aukciós háznak, tőlük állítólag egy magyar származású ortodox zsidó férfi vette meg, aki azonban nem hozta nyilvánosságra azokat.

– Vajon miért nem? – a kérdés költői, öntől inkább azt kérdezem ismét: miért írta meg a regényét?

– Nem hagyott nyugodni, hogy van egy ember, aki ezreket nyomorított, kínzott, százezreket ölt meg, míg ő maga sokkal később egy brazíliai fürdővárosban békében, a tenger habjai közt halhatott meg. Feldolgozva a hozzáférhető anyagokat, aztán világossá vált előttem, nem volt annyira felhőtlen az élete, dacára annak, hogy mindig ki tudott siklani az igazságszolgáltatás markából. Valójában az elfogástól való rettegés pokollá tette a mindennapjait, és idővel az életkörülményei is egyre szűkösebbé váltak, noha a család rendületlenül finanszírozta a bujkálását. Ennek – amolyan vigaszszerű – ábrázolása mellett a könyv második részében egy alternatív életút megírásával, melyben Eichmannhoz hasonlóan elkapják és elítélik, azt szerettem volna elérni, hogy elgondolkodtassam az olvasót: vajon melyik sors a nagyobb büntetés számára, az, ami kijutott neki, vagy a lehetséges másik, melyben akár még a mártírrá válás esélye felmerül?

– Ha már fikció: melyek a leggyakoribb tévképzetek Mengeléről?

– A szinte természetfeletti képességekkelrendelkező, ördögien gonosz, de lángeszű náci orvos alakját jórészt a hollywoodi forgatókönyvírók alkották meg. Mindenekelőtt a Gregory Peck főszereplésével készült A brazíliai fiúk, amiben fehér öltönyben, páncélozott autóban parádézik, miközben a Negyedik Birodalom előkészítésén ügyködik, vagy a Maraton életre-halálra című filmben, ahol a Laurence Olivier játszotta fogorvos alakját ihlette. Ezek ábrázolása nem fedi, inkább csak elfedi a valóságot, pedig az legalább annyira izgalmas, mint a mítoszok. Érdekes, hogy idővel maga Mengele is hatása alá kerül azoknak a legendáknak, amiket a világ bármely pontján feltűnő alakjáról az úgynevezett nácivadászok szőttek. Ő is elhitte, hogy az egész világ üldözi, miközben az Eichmann-pert követően a Moszad sokkal inkább az arab fenyegetettségre koncentrált, kevésbé a nácik felkutatására.

– Ez lehet az oka annak, hogy nem fogták el?

– Mengele ma egy önmagán túlmutató szimbólum, az auschwitz–birkenaui halálgyár szimbóluma. Miközben a ’60-as évekig széles körben nem is volt ismert a neve. Amikor Cví Aharoni Moszad-ügynök megkapta Eichmann és Mengele dossziéját, nem tudta, ki az a Mengele. Teljesen egyértelmű volt, hogy Eichmannra csapnak le, ő volt a nagyobb hal, neki volt komolyabb rangja a Harmadik Birodalomban. Mengele neve csak a kísérleteit túlélt ikrek tanúsága után kezdett ismertté válni, korábban a nürnbergi és az Eichmann-perben elhangzott ugyan, de nem hangsúlyosan.

– A halál angyala állandó jelző hogyan, mikor tapadt rá?

– Már a koncentrációs táborban is nevezték így, de az eposzi jelző később, a tanúvallomásokban állandósult. A név a zsidó hitvilágban gyökerezhet: héberül Malach ha-Mavet, az Ótestamentumban ő az öldöklés, a halál angyala.

– Mondhatjuk akkor: a felelősség sem az övé? Ez általában is jellemző: nincs felelős, parancsra tették… háború volt… A moralitás levetkőzése Mengele „kutatóorvoslása” esetében felvethető egyáltalán?

– Könnyen túl tudott ezen lépni. A zsidókat elsősorban veszélyes riválisoknak látta, akikkel szemben történelmi győzelemre kell segíteni a német fajt. Ehhez jött még az a pragmatikus érzéketlenség, amivel Auschwitzban működött. Azt mondogatta, hogy ezek az emberek végül így is, úgy is meghalnak, ezért soha vissza nem térő alkalom olyan kísérleteknek alávetni őket, amiket máskülönben csak egereken vagy ecetlegyeken végezhettek volna el. Akadémiai ambíciói voltak, amik felülírtak mindent. Ez az igazán ijesztő: karrierszempontok miatt függesztette fel a moralitást, nem gyilkos indulatból.

– Az ambícióihoz társult némi szadista hajlam is.

– A tetteit elemző pszichológiai tanulmányokban az olvasható, hogy nem közvetlenül a fájdalomokozást élvezte, hanem azt a hatalmat, hogy ő ezt is megteheti. Auschwitz–Birkenauban azt érezte, hogy a világ rendje helyreállt, végre kibontakozhat az eddig elnyomott tehetsége és képessége, ami aztán minden egyébre feljogosítja őt: élet és halál ura lehet.

– Volt bármiféle realitása az orvosi kísérleteinek vagy az ambícióinak?

– A kísérletei többnyire egyszerű sarlatánságok voltak, ami pedig a tudósi képességeit illeti, legjobb esetben is csak középszerűek lehettek. És bármennyire is szerette volna magát kulcsszereplőként beírni a tudomány krónikájába, csupán egy hentes volt, aki a nagy intézetekbe szállította az alapanyagokat. A háború utáni német genetikai sikerek egy része bizonyíthatóan auschwitzi mintákon is alapult, gondoljunk például Karin Magnussen híres íriszkutatásaira.

– Erich Priebke egykori SS-tiszt 100 évesen, ha házi őrizetben is, de mondhatni, nevetve hunyt el. Van még létjogosultsága az egykori háborús bűnösöket felkutató nácivadászoknak?

– Meggyőződésem, hogy van. Mengele története is ezt bizonyítja, hiszen amikor a világ megismerhette a sorsát, már hat éve halott volt. De ettől nem gondolom kevésbé érvényesnek azokat a tanulságokat, amiket le lehetett vonni a történetéből. Makacsul hiszem, ha ezeket a tanulságokat nem tárjuk föl, nem osztjuk meg egymással – már csak az áldozatok iránti tiszteletből is –, akkor minimum hozzásegítjük a világot, hogy az ilyen történetek megismétlődjenek.
Így sem vagyok nagyon optimista – sokan ma is a cigányok vagy a muszlim bevándorlók sterilizálásáról fantáziálnak…

– Mik ezek a tanulságok, amiket említ?

– Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyvében ír a Gonosz banalitásáról. Eichmann szervilis, szabálykövető hivatalnokként, precízen végrehajtotta a rá bízott feladatot, akkor is, ha az, teszem azt, pár millió ember kiirtását kívánta tőle.
Mengelében is beazonosítható egy ilyen hétköznapi tulajdonság: a narcizmus. Az a szörnyen ijesztő, hogy nemcsak Mengelében és Eichmannban, hanem mindnyájunkban megtalálhatók ilyen vagy ezekhez hasonló hétköznapi gyarlóságok, amiket a zsarnoki rendszerek felerősítenek, dominánssá tesznek, akár egy rossz gént valamilyen környezeti hatás. A zsarnoki rendszerek hétköznapjai ugyanis azt üzenik: ezekkel a tulajdonságokkal lehet érvényesülni. Nem a tudás, a felkészültség, a szorgalom, hanem például a hűség, a lojalitás válik meghatározóvá (vö. az SS jelmondatával: „Becsületem a hűség”). A saját gyarlóságainktól csupán a szabadság rendje, a demokrácia intézményrendszere véd meg bennünket. Egy demokratikusabb társadalomban Mengele egy talán frusztrált, közepes karrierű orvos lehetett volna, nem ölhetett volna meg több százezer embert.   
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!