Minden emberben ott lakik egy kis Indiana Jones – mondja lapunknak Dezső. Nem így hívják, de szeretné őrizni az inkognitóját, merthogy keresős, van fémdetektora is, amivel olykor „kincsek” után kutat. A törvény viszont 2015. január 1-jétől sokkal szigorúbban rendelkezik ebben a témában, mint bármikor: a földben csak engedéllyel lehet turkálni, és minden lelet az államé, legyen az szén, olaj, érc, arany, cserép, szurony, netán robbanószer. A törvény szerint fémkeresőt is vásárolhatunk és tarthatunk, és – a Belügyminisztérium tájékoztatása szerint – használata „hivatás gyakorlásához, valamint nem hivatáshoz kötötten”, vagyis magáncélra is lehetséges. Csakhogy „a hivatás gyakorlásához szükséges használat bejelentéshez, míg a magáncélú használat engedélyhez kötött”.

Vagyis, ha nincs a birtokunkban az illetékes járási hatóságok engedélye, igencsak furmányos választ kellene adnunk, mondjuk, arra a rendőri kérdésre, hogy mit keres az autónkban egy fémkereső. Ám Jones és Jones között is van különbség, jelzi Dezső, aki úgy fogja fel a keresést, mint a levegőzés kirándulós irányzatát, ami azért is jobb a golfnál, mert a golfot kész lyukakra játsszák, a hobbikeresők pedig olykor lyukakat ásnak a földbe. Merre voltál lengetni, kérdezik egymástól a keresősök, ha találkoznak, de mégse terjed gyorsan a „gazdag lelőhelyek” híre.

Vagyis érti Dezső, hogy a törvény szigorú, de nem volna haszontalan, ha az megkülönböztetné a nép egyszerű gyermekét, vagyis azt, aki saját örömére csinálja mindezt, ellenszolgáltatás nélkül, nem az anyagi haszon reményében, és a nagyvadat, aki kifejezetten arra megy, hogy a földben talált kincsleleteket orgazdákon keresztül értékesítse a feketepiacon a minél nagyobb haszon reményében. Persze, a nép egyszerű Indiana Jonesa sem feltétlenül adja le azt, amit a földben talál, viszont különösen nagy kárt sem okoz ezzel, hiszen „kincsleletét” legfeljebb a félhomályos pincék mélyén mutogathatná.

Gond csak akkor van, amikor a keresősnek fogalma sincs arról, mit talált, s hogy az alkalmas például arra is, hogy fölrobbantsa vele a házát. Ha pedig különösen nagy értékű leletről van szó, másféle veszélyek is leselkedhetnek a keresőkre. Nem érdemtelen talán felidézni, hogy az 1970-es évek közepén sem régészek ásták ki Magyarországon a Seuso-kincseket, megtalálóját pedig évekkel később felakasztva találták. A kincs külföldre került, magáénak követelte Horvátország és Libanon is, majd 2014 tavaszán 15 millió eurót fizetett a magyar állam csak azért, hogy itthon lehessen kiállítani az aranydíszítésű, ezüstből készült tárgyakat.

A keresősök létszáma közel sem akkora, mint a hazai horgászmozgalomé. Becslésük szerint lehetnek ugyanakkor 10-20 ezren is, akik többé-kevésbé rendszeresen kijárnak egykori csaták helyszínére, valaha volt falvak nyomait keresik. Tevékenységük akár hasznos is lehet a magyar muzeológia számára – feltéve, ha kapcsolatban állnak valamelyik múzeummal, vagyis hivatalos papírjuk van arról, hogy kutathatnak. Az megyénként és múzeumonként változik, hogy megadják-e az engedélyt.

A Vasárnapi Hírek úgy tudja, hogy például Heves megyében jelenleg senki nem kap ilyen engedélyt. A megye igen gazdagnak számít a várható kincsleletek tekintetében, így valahol érthető is a szigorú tiltás. Ezzel ugyanis elejét veszik annak, hogy bármiféle lelet kikerülhessen az érintett területről, másrészt a kincsek megtalálója és leadója joggal formálna igényt némi jutalomra. A múzeumok viszont aligha értékesítenek bármiféle leletet is, amiből azért simán kifizethető volna a megtaláló, arra pedig nincsen pénzük, hogy az amúgy is szűkös működési költségvetésükből adakozzanak. A nemesfémes (arany, ezüst) kincsleleteknél amúgy nem az eszmei vagy a muzeális értéket veszik alapul, hanem megmérik, mennyi a súlya, megvizsgálják, hány karátos, és ha a jogszabályi környezet – és a költségvetés – ezt lehetővé teszi, megállapított százalékot fizethetnek.

Az orgazdák így is rengeteg kárt okoznak országszerte. A rendőrségnek, a Belügyminisztérium örökségvédelmi osztályának sincs kimutatása arról, mekkora károkat okoz az illegális kereskedelem. A kincsleleteket ugyanis jellemzően nem is Magyarországon értékesítik. Itthon nagy volna a lebukás veszélye, másrészt nincs is fizetőképes kereslet. A schengeni zóna pedig szó szerint megnyitotta a határokat az illegális kereskedelem előtt. A hatóságoknak nincs információjuk olyan orgazdákról vagy értékesítési helyekről, akik és ahol speciálisan a földben talált tárgyak értékesítésével foglalkoznának, és nem követik nyomon az internetes értékesítést sem. Jellemzően „feldobást” vagy „fülest” követően indulnak egy-egy konkrét ügy nyomába, és ezek valóban inkább nagyhalak, a feketepiac cápái.

Vagy tetten érik a kisembert, aki ilyenkor nem nagyon tehet mást, minthogy illedelmesen köszön, és megpróbálja elhitetni, hogy csak kijöttünk a srácokkal a mezőre levegőzni, ez csak hobbi, annak is ártalmatlan, s még csak véletlenül sem ismer olyan szakszavakat, mint például arany, nemzeti kincs, szabálysértés. Merthogy, valljuk be, mindannyiunkban ott lakik egy kis Indiana Jones…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!