A férfi a torkára mutogat. A doktornő jelzi: húzza fel a pólóját. A férfi megrázza a fejét, és köhög. A doktornő a fülét kopogtatja, és mélyeket lélegzik. Patthelyzet. Aztán egymásra néznek, és elnevetik magukat. Egyikük szeme a láztól, a másiké az együttérzéstől csillog.
A férfi végül kap némi lázcsillapítót és egy kevés köptetőt. Jöhet a következő beteg, Judit doktornő rezignáltan támaszkodik a szék karfájára. Nem könnyű megértetnie magát a sorra érkező páciensekkel, akik Afganisztánból, Szíriából, Szomáliából és ki tudja még, honnan máshonnan érkeznek. Judit doktornő pedig egyenesen a II. kerületi rendelőjéből. Házigyermekorvos, egyike azoknak, akik úgy döntöttek, hogy nem nézik tovább tétlenül, ahogy naponta százak utaznak keresztül Budapesten úgy, hogy senki sem törődik az egészségükkel. Köztük gyerekek, akik kiszolgáltatottan, tehetetlenül sodródnak az eseményekkel.
A Házi Gyermekorvosok Országos Egyesülete (HGYE) épp ezért hirdette meg doktorainak a lehetőséget, hogy önkéntesként vegyenek részt a Migration Aid által szervezett segítő mozgalomban, és tegyék azt, amihez a leginkább értenek. Gyógyítsanak. Több mint negyvenen jelentkeztek. És így sincsenek elegen, erejükön felül teljesítenek, saját rendelésük, ügyeleti idejük mellett. Minden este, 6 és 9 óra között fogadják a betegeket, a rendelés a Nyugati pályaudvar sarkában kialakított tranzitzónában folyik. A Vöröskereszt biztosítja a helyszínt, ők sátorral, reflektorokkal, hordággyal és szintén néhány önkéntessel jönnek. Segítenek a betegek adatainak felvételében, tolmácsolnak (vagy legalábbis próbálnak) páciens és orvos között, ha kell, elsősegélyt is nyújtanak.
Csak jussanak tovább
A munka dandárja azonban a gyermekorvosokra marad. Naponta több száz menekült érkezik a pályaudvarra Szegedről. Fáradtak, éhesek, testileg és lelkileg is meggyötörtek. Nehéz őket átirányítani a tranzitba. Nem akarnak még egy kerítést látni, még egy táborban rostokolni, még egy helyen várni, hogy mi lesz a sorsuk.
Ha mégis bejönnek, enni és aludni szeretnének. Meg tisztálkodni. Felcsillan a szemük, amikor meglátják, hogy orvos is van. Főként felnőtt férfiak, alig néhány gyerek áll be a sátor előtti sorba. Nő jóformán egy sem jelentkezik a vizsgálatra.
És bár élénken él a tévhit a magyar lakosságban, hogy a menekültek különféle fertőző betegségeket hurcolnak magukkal, erről valójában szó sincs. Sok a megfázás, időnként jön egy-egy vonat, amin elszaporodott a rüh, tetű, rengeteg a sérülés, főleg a lábakon – több ezer kilométeres utazás után ez egyáltalán nem meglepő –, és gyakoriak a gyomorpanaszok.
„Mint egy nagyobbacska balatoni nyári táborban” – mondja Krisztina doktornő, aki a XII. kerületben dolgozik. Most viszont, a nyakában lógó sztetoszkóppal, amelyen kis plüssfigura hivatott arra, hogy jobb kedvre derítse a megszeppent gyerekeket, felnőtt férfiak légzését hallgatja.
Van néhány bonyolultabb eset, mint például a szír férfi, akinek olyan súlyos kötőhártya-gyulladása van, hogy csoda, hogy egyáltalán lát. Kap szemcseppet, és visszarendelik, hogy mielőtt még továbbutazna, újra csöpögtessenek neki. Lelkesen jön vissza két óra múlva, jobban érzi magát. Útravalóul kap tanácsot és gyógyszert is. Az orvosok általában két-három napnyi adaggal küldik tovább a betegeket, és csak remélik, hogy ahová mennek, ott is lesz, aki segít neki.
Aztán jön egy fiatal fiú, húszas évei közepén járhat. Afgán, alig beszél angolul. A hasára mutogat, rengeteg idő, mire a doktornők kiderítik: veseköve van. Súlyos az eset, erős fájdalomcsillapítót kap. Néhány óra múlva visszajön, sápadt, izzad, szinte járni sem tud. Azonnal kórházba kell szállítani. Ám a doktornő hiába hív mentőt, túlterhelt a rendszer, így vagy beviszik a beteget az ügyeletre (nincs közel), vagy megvárják, amíg érte jön egy kocsi. Néhány órán belül – ami bármit jelenthet.
De a doktornő szerint buszon utaztatni ezt a fiút nem lehet, így is irtózatos fájdalmai vannak. Várják meg a mentőt? És addig nézzék, ahogy szenved? Ez viszont mindennel ellentétes, amit egy orvos vall a világról – így végül kocsit kerítenek, a fiút betámogatják, és viszik, az ügyelet helyett egyből a kórházba. Róla sem tudjuk meg majd soha, mi lett vele. Így is úrrá lesz mindenkin az öröm, hogy most, ezen az estén legalább kap segítséget.
Mert valójában minden egyes beteg után ott marad a kérdés – mi lesz a sorsa? Elmennek, ki tudja hová, sosem tudjuk meg, hogy javul-e az állapotuk. Ötpercnyi emberség: ennyi telik csak, ebben a kis sátorban, ahol sötétedés után a fény egy rúdra kötözött asztali lámpából fakad. A műszak végén gyors összegzés: 18 beteg volt, közülük 4 gyerek. Miután bezárják a sátrat, jön a hír: az éjszaka érkező szegedi vonaton lesz majd egy néhány hónapos csecsemő, aki csúnyán köhög. Az elvégzett munka öröme csap át a soha véget nem érő feladat szomorúságába.
Ki kell bírni
A másnap egészen más képet mutat. Jönnek a doktorok, fél 6-ra, hogy kinyissák a sátrat. Előtte máris kígyózó sor. Közben Szegedről jön a hír, hogy egy trombózisos férfi utazik a következő vonaton, azonnal meg kell vizsgálni. A soros doktorok – most éppen Ákos és Péter – eközben a már összegyűlt pácienseket vizsgálják. „Semmi különös, kiütések, köhögés, ilyesmi. Semmi olyan, amit ne tudnánk kezelni” – összegzik.
És megjön a vonat, csakhogy a trombózisos beteget sehol sem találják a leszállók között. Ott van azonban a 10 fős szír család, Aleppóból. A legkisebb lány 3 éves, járni is alig tud. A család már a tranzitba sem akar bemenni, hosszasan kell őket győzködni arról, hogy ez nem egy tábor, itt nincs rendőrség, nem esik bántódásuk.
A tapasztalataik láthatóan rosszak – elmondásuk szerint a legutóbbi helyen (ami nem lehet más, mint Röszke) két napig enni sem kaptak. Miért bíznának meg az ismeretlen önkéntesekben? A legkisebb lány – a neve Ailia – eközben a földre fekszik, összehúzza magát. Édesanyja szemében újra gyanakvás gyúl, amikor a doktorok felé irányítják. Segítséget ígérnek, ő pedig vonakodva, de elfogadja. A diagnózis csúnya megfázás – kap rá gyógyszert is, és meleg ruhákat. A többi gyerek (vannak még hárman) lassan feloldódik, játszani kezdenek, rohangálnak. A családfő azonban közli: nem mennek táborba. Mintegy másfél órába telik, mire három különböző nyelven beszélő tolmács segítségével sikerül megértetni velük: ez a legrosszabb, amit csak tehetnek. Ha vesznek egy jegyet Németországba, már a határon elkaphatják őket. Ha bemennek Debrecenben a táborba, pihenhetnek, és előbb-utóbb kapnak egy papírt. Mégis: nehéz szívvel teszik fel őket a vonatra. A gyerekek a kis Ailiával együtt integetnek. Még el sem mentek, amikor kiderül: eltűnt a betört fejű szenegáli fiú. Meglógott, pedig nagyon nem volt jól.
Nem élménypark
A tranzitzóna, amit Tarlós István a minap volt kegyes feleslegesnek nevezni, ezt tudja: egy lélegzetvételnyi nyugalmat kínálnak két vonatozás között, és segítséget adnak mindenkinek, akinek szüksége van rá. De nem arra van, hogy ott bárki megrekedjen, onnan tovább kell menni. Mégsem felesleges: hogy is lehetne az bármilyen gesztus, ami képes emberséget csempészni ezeknek a kiszolgáltatott embereknek az életébe két, kerítésekkel szegélyezett tábor között?
Tarlós István eddig csak a kocsija ablakából nézte meg a Nyugati-zónát, be nem merészkedett. Az önkormányzat, de még a kormány is hátradőlve figyeli, mint szakad meg a civil közösség, hogy segítse a menekülteket. Van, aki kíséri őket a pályaudvarok között. Van, aki elmagyarázza nekik, miért kell elmenni a kijelölt befogadó állomásra. Rengetegen hoznak adományokat. És most már itt vannak az orvosok is, akik kezelik a betegeket – miközben az ÁNTSZ-től eddig csak egy közleményre tellett, amelyben közölték: nincs járványveszély Magyarországon, de „járványügyi kockázat van”.
A gond tulajdonképpen az, hogy az önkéntes segítők mind gyermekorvosok. Igen, meg tudják vizsgálni a felnőtteket is, és felismerik a betegségeket. De maguk is nyugodtabbak lennének, ha a rengeteg felnőttre jutna néhány olyan orvos is, akik velük foglalkoznak, míg ők a gyerekeket vizsgálják. Hogy miért csinálják? „Mert egy orvosnak ezt kell csinálnia” – mondja Judit doktornő, a kell szóra helyezett hangsúly kíméletlenül koppan.
„Engem nem érdekel, hogy ezek az emberek kicsodák, honnan jöttek, mit akarnak csinálni és hova mennek tovább. Orvos vagyok, gyógyítok. Nekem most ez a feladatom.” Ami – és ezt ők is tudják jól – soha nem hozza meg nekik azt az örömet, hogy látják majd a pácienseiket egészségesen is.
Budapesten, a Verseny utcában egy korábban bezáratott bolhapiac területén alakítana ki tranzitzónát Tarlós István főpolgármester. A Fővárosi Önkormányzatnak ugyan nem sikerült eltalálnia az ingatlan pontos helyét – a volt piac ugyanis nem a VII., hanem a VIII. kerületben van –, a Kocsis Máté vezette VIII. kerületi önkormányzat „üdvözli az új terület kijelölését, hiszen megteremti annak az esélyét, hogy a kerület rendezett parkjaiban még tovább csökkenjen a táborozó illegális bevándorlók száma”. Így azonban valahogy majd meg kell oldani a migránsok szállítását a pályaudvarok és a tranzitzóna között, tovább nehezítve az egyébként sem gördülékeny ügyintézést.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
