Mértéktelen jólelkek - Végigkísértünk egy 'speciális alakulatos' önkéntest

„Nagy kár, hogy nem ma jöttél velem. Megütöttek gumibottal egy illegális szállón, ahol az eltűnt szír kisfiú nyomára akartunk bukkanni, találkoztam embercsempészekkel, és lehetőséget kaptam, hogy segítsek a Bevándorlási Hivatalban az ügyintézésben. Közben meg telefonon közölte velem egy nővér, hogy kirakja a kétnapos újszülöttet az anyjával az utcára a Péterfy szülészetéről, ha nem viszem el.”
– Egyáltalán nincs kétségem afelől, hogy András megrázta magát azon a szállón, majd elvégezte azt, amiért odament, akárhogy is sajgott a karja. Biztos vagyok benne, hogy pár órára gyorsabbá és emberségesebbé tette az ügyintézést a hivatalban, és afelől is nyugodt vagyok, hogy Hana, az afgán kislány már biztonságban van. Igazából Andrásért aggódom. Már előző nap is azzal a gondolattal váltam el tőle, hogy ezt ép ésszel, lélekkel, testtel már nem lehet sokáig csinálni. Ötvenöt napja kezdődött a küldetés, és megjósolhatatlan a vége.

Valakinek fel kellett vállalnia

Két hónappal ezelőtt alapította meg András társaival a Migration Aidet, amely pár más civil szervezettel és önkéntes csoporttal együtt végzi a menekültekkel kapcsolatos humanitárius munkát Magyarországon.

Addigra már naponta több száz menekült lépett át a szerb–magyar határon, került táborokba vagy haladt tovább Nyugat felé ideig-óráig megpihenve az országban: étlen-szomjan, pályaudvarok kövén, férfiak, nők, gyerekek, akik háborúk és üldöztetések elől menekülve már több ezer kilométert tettek meg, mire idekerültek. Valakinek muszáj volt tennie valamit, mert az állam a menekültekkel kapcsolatban csupán idegenrendészeti feladatokat lát el, ráadásul az emberiességi szempontokat messze figyelmen kívül hagyva, a nagy egyházak és humanitárius szervezetek pedig hátat fordítottak az elesetteknek.

Erről beszélgetünk hétfő este Zsohár Zsuzsával, a Migration Aid egyik alapítójával, miközben kollégái kiosztják azt a 120 gyrost a Nyugati pályaudvar tranzitjában, amivel Zsuzsa lepte meg a Pesten áthaladó menekülteket. Egy budai büféből hozta az ételt, ahol egy itt élő szír férfi fizette ki az adagokat – naponta futnak be hozzájuk hasonló adományok. Nehéz Zsuzsával végigvenni az elmúlt két hónap történéseit, egyrészt, mert nehezen felfogható, mi mindent értek el és mi mindent tettek ezalatt a rövid idő alatt (kezdve onnan, hogy mára számos raktárba gyűjtik az adományokat, naponta országszerte 7 állomáson több ezer embernek továbbítanak tiszta ruhát, meleg ételt és megfelelő tájékoztatást, önkéntes orvosaik ellátják a betegeket – hétfőn már külön gyerekorvosi szolgálatot is felállítottak, ld. keretes írásunkat). Másrészt Zsuzsának percenként szólal meg a telefonja vagy pittyen egy üzenet. Elnézést kérve szervezi meg, hogy a reggel született kisbaba kelengyéje összejöjjön, és ragyogva meséli, hogy jól van a kislány, egy másik telefonhívás azonban könnyeket csal a szemébe: más menekült gyerekek sorsa tragikus fordulatot vett.

Két nap az egónak

„Hullámvasúton ülünk – vallja be –, hiszen amatőrökként érkeztünk ebbe a feladatba, nem mindig megy a megfelelő távolságtartás. Talán jobban kellene gazdálkodnunk az érzelmeinkkel, az erőnkkel, de nehéz leállni, megpihenni, miközben ilyen sorsokat látunk. Szerencsére mindig jönnek újak, ők pedig már részt vesznek egy felkészítő képzésen. Voltak, akik nem bírták, lemorzsolódtak, mert nagyon fontos az, hogy aki ezt bevállalja, tisztában legyen magával, a képességeivel, ne használja terápiás célra vagy önigazolásra a segítést.”

Ezt bizonyítja Enikő története is, akit úgy „szippantott be” az önkéntes munka, hogy meg akarta nézni, vajon igazak-e azok a híradások, amelyek negatív színben tüntetik fel a menekülteket. „A tapasztalaton túl, hogy láttam, nem igaz, hogy ezek a szerencsétlen emberek szemetelő, dühös csőcselék lennének, megjött a bizonyosság is: segítenem kell. Mert ha mi nem tesszük, akkor lesznek olyan állapotok, amiket sokan vizionálnak. Belevetettem magamat a munkába, és gyorsan ki is égtem, túlságosan a lelkemre vettem. Megpihentem, és most már tudatosabban folytatom.” Enikő szerint csak két napig eteti az egót a segítés, aztán már nem az önkéntesről szól, hanem a feladatról. Ezen túl Enikő állampolgári kötelességének is érzi a szerepvállalást, hogy ne kelljen Magyarországnak szégyenkeznie, amiért elfordult ezektől a szerencsétlen emberektől.

Nem mindenki ismeri azonban a mértéket, de ez esetben ez a szenvedély életeket menthet. Nehéz is leállni, akár a híressé vált, éjt nappallá téve gyógyító Judit doktornőt, vagy az önkéntesek ikonikus figuráját, a Keletiben ételt osztó, tetovált Babát vesszük. Mellettük sokan teljesítenek még 24 órás szolgálatot, az egyikük Léderer András, aki kedden, találkozásunk napján már hat napja folyamatosan dolgozik – több fronton, hiszen segítő feladatai mellett civil munkáját is próbálja ellátni: fordít, tolmácsol.

Az egyik önkéntes nyolcadik kerületi lakása előtt találkozunk kedden déltájban, András egész délelőtt fordított. Hétfőn éjjel ő szállt fel a vajúdó kismamához a vonatra Zuglóban, nehogy leszállítsa ott a kalauz a családot (többször volt már erre példa). Aztán hajnalig a Déliben segített, napközben pedig a kisbaba és a család papírjait intézte, nehogy kitoloncolják a családot, amiért nem jelentek meg időben a számukra kijelölt bicskei menekülttáborban. Mindeközben Ahmeddel, a szír fiúval együtt kereste annak két hete eltűnt öccsét, estétől hajnalig pedig a vízzel megtelt Déli-tranzitban segítette a többi önkéntes munkáját.

Nem lehet kiszállni

Ahmedért jöttünk a nyolcadik kerületi lakásba, ahol egy önkéntes szállást ajánlott fel neki. András kijárta, hogy tíz napig ne kelljen táborba vonulnia a fiúnak, ennyi idő alatt kellene megtalálni 12 éves öccsét. „Kérdezd meg tőle, mitől érezné magát jobban. Én most nem tudom hazavinni, de itt is nagyon jó kezekben van. Mondd meg neki, hogy tudom, mi és mennyire bántja, de muszáj ennie” – mondja András a telefonba az arab tolmácsnak. Miközben az fordít a lesoványodott, riadt fiúnak, megtudom, hogy augusztus 4-én kapták el Ahmedet a zöldhatárnál, öccsét azonban futni hagyták. „Képzelheted, milyen lelkiállapotban van, két hete hiába keresi a testvérét” – meséli András, az egyetlen, aki mellett Ahmed biztonságban érzi magát, és mint egy riadt kisgyerek, lesi minden mozdulatát. András szerint az öcs talán egy másik családhoz csapódhatott, mert Fóton, a kísérő nélküli gyerekek gyűjtőhelyén nem tudnak róla. Ennél rosszabb, ám abszolút lehetséges forgatókönyvekről nem akarunk beszélgetni.

„Tökös gyerek ez a fénykép alapján, már Németországban van és jelentkezni fog” – bizonygatja a szír telefonkereskedő, akihez ellátogatunk tanácsért. Úgy tűnt pár napja, hogy a férfi kapcsolatai révén a nyomára bukkant a kisfiúnak, de kiderült, hogy egy másik szétszakadt testvérpárról volt szól, azóta egyesítették őket. A többi arab férfi lemondóan ingatja a fejét az alagsori üzletben, és Ahmed vállát paskolgatja. A Keletinél is bolyongunk egy sort, Ahmed körbekérdezi ott várakozó sorstársait, egyre fogy a remény.

András közben tesz egy kört a Péterfyben, a szülészeten, egy kereskedelmi tévéstábnak elmeséli az újszülött világra jöttének körülményeit, mert azt ígérik neki, hogy cserébe lehozzák Ahmed sztoriját.

Az apukát pedig magunkkal visszük, mert neki pár órán belül kötelező jelenése van Bicskén – a jegyet András veszi neki. Napközben folyamatos telefonkapcsolatban van a tolmácsokkal és a többi önkéntessel, kibukik belőlem a kíváncsiság: mekkora lehet a telefonszámlája. „A múlt hónapban 73 ezer volt. Amikor megtudták az önkéntestársaim, akikkel a Déli pályaudvaron segítünk, összedobták nekem a nagy részét.” András nem teszi szóvá, hogy nagyjából minden pénzét ilyesmire költi, azt mondja, hogy a munkáját is el tudja végezni, inkább az emberi kapcsolatai kezdik megsínyleni az önkéntességet. „Nem tudom, meddig bírom én, meddig a többiek, ráadásul jön az ősz. De látod, nem lehet kiszállni. Mindennap zajlik valami ügy, és már jön a következő. Lett egy olyan tudásom, kapcsolatrendszerem, amit nem tudok csak úgy átadni valakinek – pár másik hasonló emberrel mi vagyunk a »speciális alakulat«, akik az ilyen nehezen intézhető ügyeket vállalják. És bevallom, nem is tudom elengedni ezeket a történeteket.”

András kora este „levezetésként” még eligazít és „megetet” kollégáival pár menekültet „állomáshelyén”, a Délinél és felrakja Mohamedet, az újszülött baba édesapját a vonatra – úgy látszik, csak engem izgat, hogy már valahol tolmácsolnia kellene. Nem siet, itt van még dolga.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!