Mesevilág karnyújtásnyira

– Az elmúlt években, ha irodalmi siker volt a beszédtéma, a neve mindig említésre került – a több tízezer elkelt példány a Polaroidok című verseskötetéből nem megkerülhető –, ugyanakkor hozzátették: a slam poetry esteknek is köszönhető ez a népszerűség. Hogy látja, mekkora a fedés a versolvasók és a slam estek közönsége között? 

– A slam kirobbanó sikere mindenképp megalapozta a költőként is működő előadók népszerűségét, ezt én se vitatnám, részben ez a figyelem tolódott át a versesköteteinkre. De az átfedés, mint kiderült, korántsem volt teljes, tehát ne feledkezzünk meg arról a rétegről sem, akik tagjai a kortárs irodalom és kultúra iránti nyitottsága miatt vesznek kézbe versesköteteket, és akikhez sikerült évek munkájával eljutnunk. Elég sokan vannak még ilyenek.

A Polaroidok kapcsán valóban egy egész mozgalomszerűség indult, amit magam is csodálkozva – és az első ijedtség után egyre nagyobb örömmel – figyeltem: műfajjá avatták a „polaroidokat”, és elkezdtek hasonlókat írni. A végére aztán sokan olyanok is a kezükbe vették a kötetet, akiknek amúgy nem szokásuk kortárs költőket olvasni. Érdekes például, hogy mekkora kérdés volt mindig, mit jelentenek a számok, holott azok egész egyszerűen a megíródás sorrendjét jelölik – amit a kötetbe rendezés során persze szándékoltan felborítottam –, és sosem gondoltam volna, hogy ilyen fejtörést fognak okozni.

– A slam poetry népszerűségét minek tudja be és hogyan írná le annak, aki soha nem volt még ilyen esten, mire számíthat? 

– Szerintem még mindig a közvetlenség a legfontosabb. A slam esteken nincsenek olyan intézményi keretek, eltávolító gesztusok, mint egy hagyományos irodalmi rendezvényen – egyszerűen csak kiállnak az emberek egy mikrofon elé és beszélnek, bárhogyan, bármiről. Az is, aki mint például én, évek óta életvitelszerűen foglalkozik szövegekkel, és az is, aki az utolsó pillanatban dönti el, hogy életében először színpadra lép, ugyanannyi joggal, ugyanolyan alapon áll ki oda. És ez, ha kétélű, akkor is jó. 

– A slam szövegei és a költészete között mik a legszembetűnőbb megkülönböztető jegyek? 

– A slamben az írástechnikát tekintve sokszor a rímeléshez, a klasszikus értelemben vett költészethez való vonzódásom éltem ki. Formaverset elvétve se írtam eddig, de a slamjeim nagy része rímes, ritmusos. A témaválasztás is más: még sosem írtam politikai verseket, a jövőben sem tervezek, de a slamben folyamatosan foglalkozom közélettel, politikával, szociális témákkal – nálam ezeknek ez a terepe. De ez valahogy szükségszerű: politikai verset már a ’90- es években sem lehetett könnyű írni, ahogy lezajlott a rendszerváltozás, polarizálódni kezdett a közélet, megváltoztak a viszonyítási pontok. Mára annyira gyorsak a változások – ami kedden botrány, az csütörtökre elfelejtődik, ami szerdán vezető hír, péntekre kiderül, hogy nem is igaz –, hogy az lekövethetetlen versben. Ellenben a slamben nincs ilyen „örök érvényességre törekvő” megfelelési kényszer, ott lehet hőzöngeni, lehetsz belemenős, pofátlan. Csak csináld jól. Emlékszem 2012 tavaszán egy slam klubra, a 25 fellépőből kb. 24 firtatta Schmitt Pál lemondását. Gondolom, nem ezzel összefüggésben, de egyébként épp aznap mondott le végül.

– Korábban úgy nyilatkozott, hogy a szövegek mellett az alkotó személy is fontos. Önből pedig a Polaroidok után tulajdonképpen sztár lett? Annak is érzi magát? 

– Nem. A YouTube-erek és influencerek korában, azt hiszem, csak jelentős megszorításokkal lehetne engem sztárnak nevezni, ez a szó amúgy is alig jelent már valamit. Egy átlag 14 éves kislány életmegfejtő énvideóinak követőihez képest a verseimet elenyészően kevesen olvassák. Az viszont való igaz, hogy részese lettem egyfajta internetes nyilvánosságnak, ami szélesebb körű elérést biztosít, mintha csak az irodalmi szakma felületein lennék látható. De ez meg már teljesen máshogy működik, mint a nyilvánosság korábbi fajtái, mást is jelent. Próbálok ehhez az egészhez egyszerre ép ésszel, de megfelelő nyitottsággal viszonyulni. 

– Egy kritikusa ezt a viszonyulást a saját szobrának faragásaként jellemezte.

– Az irodalmi életben szerintem nincs olyan, akire ezt még ne mondták volna valamiért. És az egyéb marhaságaimért ugyan nem szavatolhatok, de a mondott esetben ez szerintem kimondott félreértés volt. Nekem – szinte mondhatnám: önhibámon kívül – lett egy fix olvasótáborom, akikkel szemben a kapcsolattartás létező feladatom. A Facebookot amúgy is tévedés lenne 2018-ban egy barátságos, családokat összekötő, emberbarát közösségi térnek tartani: a Facebook piac, ami arra szolgál, hogy tartalmakat és árucikkeket testáljanak ránk – miközben belőlünk, a figyelmünkből is árucikket csinál. Minden más csak körítés. És ha valaki 1980-ban kérdés nélkül egész oldalas cikkben számolt volna be az Élet és Irodalomban a saját új könyvéről, az egy szegény, egoista bolond lett volna. Ma egy új kötet megjelenéséről szóló tartalom posztolása szerintem a kommunikáció elvárható minimumának része. Ehhez semmilyen szobornak nincs semmi köze már rég. 

– Le a szobrokkal! Mindeközben több tartalomszolgáltató felületet is szerkeszt, koordinál – melyek ezek? 

– A saját szerzői dolgaimon kívül két oldalt, a Szöveges kontentet, amin kifényképezett versek jelennek meg, és a Háromtizenötöt, amin főleg versvideók – mindkettőt felváltva szerkesztik mások meghívásos alapon. És igen, van Instagram- és Twitter-oldalam is, bár ez utóbbi platformot itthon nemigen használja szélesebb közönség. Ezeknek az egyben tartása nem olyan vészes feladat azért, ráadásul engem kimondottan érdekel ez az egész, szeretem az internetes kultúrát, a sokfélesége, újdonságereje mindig lenyűgöz.

– Érzékelem, de szabadjon megkérdeznem, mivel töltötte az idejét az internet, a digitális közösségi média előtti korszakban? 

– Még a mostaninál is többet írtam és olvastam. A  netnek nyilván van egy ijesztő, apokaliptikus sötétsége, őrületes baromságokkal. De van az az ismert mondás, hogy tanulatlan vívóval vívni a legnehezebb, mert soha nem tudhatod, hova vág. Viszont ugyanez lehet a legizgalmasabb is, mert sok újat tanulhatsz közben. Amikor Nádas Pétert olvasom, nemcsak azt tudom, hogy ott lesz a csoda, de egy adott hibahatáron belül a csoda jellegét is „sejtem”. Ezzel szemben az internetes kultúra ilyen-olyan formái – noha Nádas könyveivel persze egy lapon se említhetőek – teli vannak teljesen váratlan, ösztönös, nyers kreativitással. Amiért én rajongok. 

– A versötleteit is digitálisan rögzíti, bepötyögi a telójába? 

– Van egy jegyzetapplikációm. Egyszerű, praktikus, nem tudom elveszíteni és akárhol hozzáférek. Az persze vicces, hogy lemerülhet a jegyzetfüzetem… De folyamatos a szinkronizálás, tehát bármikor át- és hozzáírhatok és javíthatok. 

– A jövő filológusai akkor ne is reménykedjenek a különféle változatok összevetéséből leszűrhető alkotói folyamatok elemzéséről? 

– Ahogy egy feltűnően rossz mondatból megpróbáltam egy kevésbé rossz mondatot csinálni? Nem érzem a jelentőségét, hogy ezek a javítások látsszanak. De a barátoknak elküldött korai verziók vagy a folyóirat-publikációk révén azért így is maradnak fenn szövegváltozatok. 

– A Polaroidok után mi volt az, amit semmiképpen nem akart folytatni, és mi az, ami felé el szeretett volna indulni? 

– Magamat vagy a kedvenc költőimet másolni semmiképp sem akartam, és nem szerettem volna még egy Polaroidokat sem írni. Hogy merre forduljak, abban az első két kötet és a slam poetry tapasztalatai sokat segítettek, noha előzetes koncepcióm nem volt. Az olvasás is ott volt – és ha a mondandód megformálásán görcsölsz, végképp felszabadító érzés a cinegék etetéséről akár száz oldalon át olvasni Tandorinál. 

– El is szaporodtak a madarak a Rókák esküvőjében: a verebek mellett sirályok, hattyú, varjú, énekesmadarak szerepelnek benne. Korábban csak a vadludakra figyeltem föl, mi az oka a szárnyalásuknak?

– A természet felé fordulás a korábbi szövegeimben is jelen volt. A vadludak itt most kimondottan a japán kultúrából származnak: Zeami Motokijo, a nó színház megalkotója és első teoretikusa úgy foglalta össze a saját szépségeszményét, hogy olyan, „mint mikor a tengeren egy csónakban állva felnézünk és megsejtjük a felhők mögött a vadludak röptét”. 

– Na és a címadó rókák is Japánból eredeztethetőek? 

– Abszolút, persze. A rókák esküvőjének két jelentése is van. Az egyik azzal a magyar mondással írható le: „Veri az ördög a feleségét”, tehát amikor süt a nap, mégis esik. A másik, hozzám közelebb álló: a lápi lidércfényeket hívták japánban rókatüzeknek, fel-felvillanásukkor jegyezték meg, ott megy a rókák esküvője. A rókák itt mesebeli lények, a világuk mesevilág, egy misztikus-fikciós-titokzatos, ismeretlen valami, ami ugyanakkor csak karnyújtásnyira van tőlünk. És mégsem szabad megérinteni. Engem ez fogott meg. 

– Mi vonzotta annak idején a japán kultúra és szak felé? 

– Elsősorban a nyelv, a szépsége, zenéje, logikája. 

– A japán gondolkodásmódból mit kap a magyar olvasó a verseiben? 

– Eleve kérdés, kell-e, hogy átjöjjön a szövegeimen bármi idézőjeles japánság. Kétségtelen, hogy a gondolkodásmódomra nagy hatással volt a japán költészet, a zen koanok, a mesék, ennek a kultúrkörnek a valósághoz, az életeseményekhez való viszonyai. Ezt szívesen emeltem be a szövegeimbe, mert úgy érzem, szervesült a gondolkodásomban, nem erőltetett, nem átlátszó vagy súlytalan. De ennél a pontnál meg is állnék, hiszen nem, sajnos nem vagyok japán, a töredékét sem ismerem úgy a japán kultúrának, mint bármelyik általános iskolás japán gyerek. Én Kelet-Európában élő magyar költő vagyok, a magyar költészeti hagyományból indulok ki, nevetséges lenne szamurájmeséket írnom.

– Ha már a hagyományok, az edukálódás szóba került: az elmúlt években számtalan rendhagyó irodalomóra vendége volt. Mi a tapasztalata az irodalom oktatásáról, a diákok felkészültségéről? 

– Sohasem éreztem korábban, mennyire a tanárokon múlik minden. Fantasztikus, nyitott oktatókkal találkoztam, akik nagy hatással vannak a környezetükre is: a tizenéves tanítványaik is olvasottak, érdeklődőek, tájékozottak. Annak idején nekem is hasonló mázlim volt, remek tanáraim voltak a gimnáziumban, Esterházyt, Orwellt, Marquezt olvastattak velünk. 

– Tagja a Független mentorhálózatnak, mely önkéntes alapon segíti a pályakezdő írókat, költőket. Ön milyen tanárnak bizonyult? 

– Szigorúnak és barátságtalanul konzervatívnak: több tucat tételes olvasmánylistát küldtem mind a négy mentoráltamnak, mondván, aki költő akar lenni, annak ezeket olvasnia kell. Alapeszményem, hogy ezt egy erős, kiterjedt irodalmi alapműveltség nélkül nem lehet rendesen csinálni, és a pályázók többségénél úgy láttam, József Attila és Pilinszky a plafon. Ez a „korláttalan természet vadvirága”, ez nem megy költőként. Ezért aztán feladtam nekik a leckét, köztük nyilván a kedvenceimet is, hogy olvassanak: Szijj Ferenc, Krusovszky Dénes, Kemény István, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, Parti Nagy Lajos… 

– Álljunk csak meg! Esterházy után éppen Parti Nagy Lajos költészetét ekézte a kormány kultúrfelelőse legutóbb a tusnádfürdői szabadegyetem egy panelbeszélgetésén. Hogy érintette? 

– Nehéz erre indulatok nélkül reagálni. Akár Esterházy, akár Parti Nagy írásait említenénk, számomra alapvető olvasmányélményekről beszélünk: meghatározóak abban, amit a nyelvről, a világról gondolok. Nagyon nagyra tartom őket, ezért is borzasztóan bánt ez az acsargó, primitív offenzíva ellenük. Másfelől azért nehéz ezt valódi vitának vagy vitaindítónak, és nem buta hőbörgésnek, provokációnak, vagy megint egy újabb szervezett ellenségkeresésnek látni. Itt szakmaiságról szó sincs, elnagyolt, önellentmondó és zagyva álideológiák vannak meg látványos hozzá nem értés. A fényes tekintetű kultúrharcosokat láthatólag kicsit sem érdekli a valóság, mert az einstandhoz, amit végrehajtanak épp, ideológia kell, nem párbeszéd. És mivel kilépni belőle nem tudunk vagy akarunk, ehhez az elkeserítő butasághoz asszisztálunk most mindannyian, ki aktívan, ki passzívan, ki kényszerűségből, ki boldog örömmel – oldaltól függetlenül. Ez szerintem elkeserítő.

Viszont most olvastam újra nemrég a Harmonia Caelestist, és megint levettem a polcról a Világló részleteket is – és boldog vagyok tőlük. Ha bármikor előveszem a Szódalovaglást, tíz perc múlva már nem létezik kultúrharc, csak a szöveg van, ami első osztályú, felemelő, pazar. Nekem mindenkor ezek jelentik a mértéket régóta, mindenben. És a szamárbőgés továbbra sem hallatszik föl az égbe.

+1 kérdés

– Ha Jim Jarmusch Kávé és cigaretta című játékfilmjében szerepelne, miként fogalmazná meg e kettő az életében és a verseiben betöltött szerepét? 

– Akkumulátorok, amikről föl lehet töltődni. De nem is pusztán a koffein vagy a nikotin okán, hanem hogy öt percig csöndben lehet létezni. Békén lenni. Van egy ilyen applikáció is, ami időnként bejelez: ideje pihenésképp 60 másodpercig semmit sem csinálni. A cigarettázás számomra ennek a korábbi, offline változata.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!