– Tízéves moratóriumot vezetne be Heisler András, a Mazsihisz elnöke, hogy ne épülhessenek olyan emlékművek, amelyek a 20. század vitatott korszakaival foglalkoznának. Ezek szerint „megtelt” Magyarország emlékművekkel?

– Az egésznek a kiindulási pontja az volt, hogy kormánykörökben felmerült egy Gulág-emlékmű állításának lehetősége pont a Szabadság téren, ami ellenpontozná a megszállási emlékművet.

– Vagyis az egyensúly kedvéért épülne.

– Valószínűleg erre gondoltak, bár ez a hevület már egy kissé komikus. Más kérdés, hogy a szimbolikus emlékhelyteremtésből, aminek egy ideje a tanúi vagyunk, és ami nem látszik csitulni, már elegünk van, legalábbis így van ezzel a társadalom nagy része. Heisler figyelmeztetése erre utalhat, de nem valószínű, hogy lesz foganatja, hiszen ezeket a tanácsokat nem szokták megfogadni.

– Egyáltalán, milyen funkciót tölt be egy közösség életében egy emlékhely?

– Egy közösség az emberek olyan összetartó világa, ahol mindenki egyformán emlékezik a múlt eseményeire. De a 70 évvel ezelőtti dolgokra már nincs, aki igazán emlékezzen. Ami viszont szóba jöhet, az a politikai tábor mint közösség. Ezek az emlékművek nekik szólnak. Bár azt nem tudom, hogy tényleg létezik- e olyan közösség, amelyik várta és szereti a német emlékművet, csak azért, mert egy neki tetsző politikai párt állította a szobrot. A másik oldalt viszont látni lehet, ők azok, akik tiltakoztak és még most is tiltakoznak az emlékmű ellen.

– Akkor miért kellett mégis megépülnie?

– Ez a történet egy kicsit messzebb kezdődik. Ott, amikor Orbán Viktor megteremtette a maga Kossuth terét. Látszatra olyan ez a tér, mint amilyen 1945-ben volt, visszaállították az akkori állapotokat. De senki nem emlékszik már 1945-re, és senkit nem is érdekel, hogy a mostani Kossuth tér a régi reprodukciója. Ez egy új tér, és a mostani politikai akaratot megtestesítő személy műve. Minden monumentum, jel a hatalomról szól, a hatalom mutatja meg magát általa, és a történelem csak ürügy, üres hivatkozási alap.

– Akkor hát van egy reprezentációs terünk…

– Igen, csakhogy veszélyes a múltat visszaidézni, mert nem biztos, hogy vállalható. Itt például ez történt: az akkori hatalom cselekedetei ma nem vállalhatók teljes mértékben, hiszen azzal tömeggyilkosság, a holokauszt is szorosan együtt járt. Itt jön be képbe a Szabadság téri emlékmű, aminek az lett a feladata, hogy kompenzáljon, mentegetőzzön: csupán áldozatai voltunk az akkori eseményeknek, nem is tehetünk a tragédia bekövetkeztéről.

– És a kompenzáció kompenzációjaként jönne a Gulág-emlékmű?

– Nagyjából igen, így nézhet ki a logikai felépítése a dolognak. Mert akkor ebben a történelmi eseményben is áldozatként tűnhetnénk fel, a felelősség hárításával. Így építkezik ez a kormány.

– Vagy éppen a trolik átszámozásával, ami Dabóczi Kálmánnak, a BKK vezérigazgatójának az ötlete volt.

– És aminek megint semmiféle gyakorlati jelentősége nincs. Én azt hiszem, az emberek egyáltalán nem emlékeznének már arra, hogy a trolikat Sztálin születésnapja alkalmából számozták 70-től. De mivel ők meg akarják ezt változtatni, ezért most mindenkinek eszébe jutott, hogy erről van szó.

– Rendben, de mi lehet a cél?

– Elsősorban az, hogy eltöröljenek mindent, ami a ’89 előtti rendszerhez köthető. A mostani politikai elit időről időre kibányászik ilyen-olyan témákat, utcaneveket, troliszámokat, és megtalálja bennük a kommunista tartalmat, majd közlik, hogy ezt el kell törölni, meg kell változtatni. Csakhogy épp ezzel hívják fel a figyelmet arra, hogy a közterek elnevezésének van egy eredeti jelentése, ami közben feledésbe merült. Ilyen volt az a tavaszi eset, amikor a szegedi gyakorlógimnázium nevét akarták megváltoztatni. Pedig a Ságvári név ma már az emberek nagy részének nem mond semmit. Ságvári Endre neve már nem a kommunista mártírra utal, hanem egy gimnáziumi márkanév: A Ságvári.

– Mint A Moszkva tér…

– Igen, az senkit nem zavart, hogy így hívják, ráadásul úgy nagyon érdekes ez az eset, hogy utána nem sokkal oroszbarát politikát kezdett folytatni a kormány, átmenetileg legalábbis. Magunk között szólva, Széll Kálmánról meg aztán pláne nem tudja ma a többség, hogy ki volt, és a történészek sem tartják különösebben jelentős politikusnak. Azt gondolom, hogy az egész a politikai propaganda célját szolgálta, nem szólt egyébről.

– Miközben az átnevezések kapcsán újra meg újra traumákra hivatkoznak, amik feldolgozhatatlanok. Azok egyáltalán?

– Én inkább azt látom, hogy mesterségesen tartják életben ezeket a traumákat. A fejlett nyugati világban a holokausztot traumatikus történelmi eseménynek tartják. De Magyarországon nagyon sok felelősségelhárító problémával is összefügg, hogy milyen részünk volt benne. És akkor a jelenlegi kormány ezzel a traumával szemben ellentraumákat mutat föl. Ilyen például Trianon sokkja. Amit a Szabadság téri emlékművel tesznek zárójelbe, mert így ezt is olyan traumatikus eseményként ábrázolják, ahol mi csak elszenvedői voltunk az eseményeknek. Az ember, ha ki szeretné használni a traumát, akkor az áldozat szerepét osztja magára. Ez a folytonos törekvése ezeknek a monumentumoknak, hogy az áldozatiság tényét próbálják a szemünk elé tárni, hogy minket mindenki bánt. Ami egyébként jól beleillik a mostani politikai irányba. Most is minket bántanak. Orbán Viktor még a menekültválság kapcsán is áldozatként mutat be bennünket, akiknek nem segít senki.

– És ettől kellene jobban éreznem magam?

– Igen, mert nem kell ezután szégyenkeznünk. Ha azt mondják rólam, hogy súlyos hibákat, erkölcsi vétségeket követtem el, akkor nem érzem magam túl jól. Ha viszont azt mondják, hogy ártatlan voltam, hiszen kényszer hatására cselekedtem, akkor fel vagy mentve a felelősség terhe alól.

– De milyen politikai hasznot lehet ebből kovácsolni?

– Önsajnálatot gerjeszt, és az önsajnálattal közösséget lehet teremteni. Egy trauma áldozatának lenni nagy érzelmi kohéziós erő. És ha potenciális áldozatok vagyunk, akkor ez a fajta politizálás már magában rejti azt, hogy újabb traumák elé nézünk. Meg fognak szállni minket a muszlimok, meg fognak bennünket változtatni – mindez olyan politikai kultúrát szuggerál, amely a befelé záródást erősíti: maradjunk azok, akik voltunk, védjük a múltunkat, a jelenünket, és jövőnket a külső erők bomlasztó hatásától.

– Mennyire torz ez a kép?

– Nincs egyetlenegy igazsága a múltnak. A történészek maguk is többféle magyarázattal állhatnak elő az egyes események értelmezésekor. A politikusok viszont – és ez minden korban igaz – hasznot akarnak húzni a múlt használatából, amire most éppen azért van szükség, mert a jelent és a jövőt illetően kétséges, hová tudnak eljutni. Mert lehet azt mondani, hogy a reformjaink működnek, de az emberek tudják, hogy nem működnek. Lehet mondani, hogy jobban teljesítünk, de tudjuk, hogy ez nincs így. A jelent és a jövőt illető politika nem meggyőző, ezért jól jöhet, ha a múltunkban találjuk meg önmagunkat. Mi képviseljük az eredeti magyar lényeget, és ez összefűz bennünket – sugallják. Ezt a nacionalizmusban rejlő integráló erőt próbálja felhasználni a mostani kormány, ehhez kell neki a múltnak ez a képe.

– Miért pont így manipulálnak?

– A múltat könnyebb mitizálni, mert azt nem élték át az emberek. A jelenben viszont mégiscsak vannak tapasztalataik. De a múltról bármi könnyebben eladható nekik, mert ráadásul tudatlanok is, nem tudják ugyanis ellenőrizni, hogy mi a való és mi a hamis a múltról való beszédben.

– Mondana erre példát?

– Amikor a kormánypropaganda először kezdett intenzíven foglalkozni a menekültkérdéssel, akkor a miniszterelnök azt mondta, Magyarország sosem volt multikulturális ország. Hadd említsem meg, hogy van a Magyar Tudományos Akadémiának egy kisebbségkutató intézete, amely a hazai kisebbségekkel és a külhoni magyar kisebbséggel foglalkozik. Ez a kutatócsoport testületileg nyilvánosan tiltakozott a magyar miniszterelnök valótlan állítása ellen. Alig létezik Közép-Európában még egy ország, amelyik ennyire multikulturális lett volna a 19. és a 20. században, egészen Trianonig, mint Magyarország. Ezek után azt mondani, hogy ez nem így volt, az a történelmi valóság durva meghamisítása, ami ellen egy szakértő történésznek erőteljesen tiltakoznia kell. Egyébként fentről utólag megrótták ezt a kutatóközösséget a tiltakozásuk miatt. De ez nem változtat magán a tényen: elhangzott valami, aminek semmi köze sincs a valósághoz, de eljutott az emberekhez, akiknek egy része bizonyára el is hitte azt, amit a miniszterelnök mondott.

– De hát ott vannak a történelemkönyvek, a tudós társaságok, a történészek… Mégiscsak kell, hogy legyen egy objektív szűrő, amin keresztül szemlélhetjük a saját múltunkat.

– Gondolhatnánk, hogy van, de valójában nincs. Azért, mert a tudomány nagyon kevesekhez jut el. Az iskolákról meg csak annyit, hogy most írják át a tankönyveket, és most regulázzák meg a történelem- és irodalomtanítást. Ugyanúgy, mint a kommunista időkben: a hivatalos történelemkép jegyében kívánják átalakítani az iskolai tananyagot. Onnantól azt kapja a diák, amit fentről akarnak, és nem pedig azt, amit a történészek mondanak a múltról. Fiatal intézeti kollégáim közt több is akadt, aki részt vett ilyen új történelmi tankönyv írásában. Ők sem lehetnek azonban biztosak abban, hogy az a szöveg, amit leadnak, úgy marad, és nem írják át azokat a „megfelelő” célokra.

– Ilyesmi ma megtörténhet?

– Nem kell messzire mennem példáért. Itt volt például az utcák átnevezése. Ehhez az Akadémia a Történettudományi Intézettől kért szakvéleményeket. Csakhogy, még ha a kollégáim meg is írták a lehetséges indokokat, egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy nem nyúl bele végül a szövegeikbe valaki felsőbb (még akadémiai) szinten, hogy a hatalom igényeihez igazítsa a mondandójukat. Eközben a Fidesz- kormány újabban kiépít maga körül egy olyan, az Akadémián és az egyetemeken kívüli kutatóintézeti rendszert – gondoljunk csak a Veritas Történetkutató Intézetre –, ahol kizárólag az igényeikhez igazodó történészek dolgoznak. Elképzelhető, hogy előbb vagy utóbb tőlük kérik majd az éppen aktuális döntéshez megkívánt úgynevezett „szakszerű” történészi magyarázatot. Mi, akadémiai történészek egyébként örülnénk ennek a megoldásnak.

– Miért is?

– Mert akkor legalább nem a mi lelkünkön fog száradni annak erkölcsi ódiuma, hogy mit akar a politika megváltoztatni, és hogyan akarja ezt alátámasztani szakmai érvekkel. Ezt a munkát végezzék el helyettünk inkább a kormánypolitika sameszei. Az MTA II., Történeti és Filozófiai Osztálya a tavasz folyamán egyébként levélben fordult az Akadémia elnökéhez, hogy lehetőleg ne a Történettudományi Intézetre tukmálják ezután az utcanév-elbírálás szakmai ügyét. A kérésnek, úgy tűnik, eddig nem sok foganatja volt.

+1 kérdés:
– Ha ön dönthetne, milyen köztéri szobrot állítana?
– Én semmilyet sem építtetnék a közeli jövőben. Minek ez a sok nyilvános jelállítás? Ezek a formális, kiüresedett objektumok nem mondanak már semmit.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!